Európa különböző csataterein már a kora középkorban bebizonyosodott, amely a Szentföldön a XII-XIII. században szintén, hogy mekkora fölényben van a fejlett testpáncélzatú nehézfegyverzetű lovag bármely ellenfelével szemben. A lovagi hadsereget a kézi tűzfegyverek megjelenéséig, melyekkel már a XV. században közelről át lehetett lőni bármilyen acélpáncélt, amelyet testen viseltek, nagyon ritkán, speciális körülmények között (pl. svájci szabadságharcosok, vagy Basaraab hitszegői) győztek le. Ahogy az emberiség ezerötszáz év alatt jött rá a bronz megmunkálására, így a II-IV. századra, szintén ezerötszáz év alatt, alakult ki az a kovácstudomány, amely minőségi acélfegyverek előállítását tette lehetővé. Ahogy Szent Ignácnál is olvashatjuk: Spanyolország Baszkföld vasán szerezte aranyát. Azért persze, nem csak a tudás számított. Messze földön híres volt a szarvaskői kovácsok tudása, Dobó egri hősei is sokat köszönhetnek a kiváló minőségű „egri kardoknak”. Nos, a Szarvaskőtől nyugatra emelkedő Keselyűbérc vasérce tulajdonképpen imetit, titánvasérc, így a belőle nyert acél titánötvözet. Azért, így ha nem is könnyű, de könnyebb…

A professzionális lovagi fegyverzet ára azonban igen magas volt. Egy komplett nehézlovas fegyverzet egy jobbágyfalu egyévi jövedelmét kóstálta. Nem véletlenül nem hagyták veszni, értékes zsákmány volt. VII-IX századi viszonylatban ötszáz lovag már világverő sereg volt, Nagy Károly székvárosát, Aachent egy jöttment őrgrófocska néhány száz fős sereggel elfoglalta. A kisegítőknek (könnyűlovasok, gyalogság) alig volt jelentősége a lovagi bandériumok mellett, nem csodálható, hogy a középkorban a katonáskodás nem volt paraszti elfoglaltság, de a parasztok kínzása, gyilkolása nem is volt napirenden (majd a harmincéves háború zsoldosseregei…) hiszen, minek bántani azt, aki nekem szánt, arat. Senkinek nem jutott eszében tömegeket megmozgatni vagy sorozni, hiszen a lovagi tudás megszerzését hétéves kortól kezdték el a nemesifjaknak tanítani, évtizedes kiképzést igényelt két kézben fegyvert tartó, páncélzatában alig látó, és erre fizikailag is felkészített embernek a lovát irányítania, mindezt kötelékben! Szokták volt mondani, hogy „a lovagi seregek fegyelmezetlenek voltak”. Próbálja valaki utánuk csinálni, egy felpáncélozott, lándzsás nehézlovas lényegében egyvalamit tud: rohamozni. Ha Wallace skót felkelői iszapos deszkákkal leborítják egy patak partját – megáll a tudomány.
A középkorban Károly Róbert, akinek kezébe összpontosult Európa aranytermelésének háromnegyede, sem tudott tízezernél több páncélost kiállítani, a lovagi fegyverzet minimalizálta a hadseregek méretét. Nem csodálható, hogy az ókori logisztika fejlődött, csak éppen vissza, mint az infrastruktúra, ezer év alatt a római hadiút is leromlik. Néhány ezer főnél nagyobb seregek sehol nem mozogtak: az országok népessége a hadviselés szempontjából teljesen mellékessé vált. Katonai nagyhatalom lehetett a lényegében ország nélküli teuton, johannita vagy templomos lovagrend, mert a fegyelmezett szerzetes lovagok pár százas, pár ezres seregével milliós népességű államok sem tudtak ujjat húzni, hiszen a korabeli termelékenység minimális felesleget termelt, így a beszedhető adó mértéke sem volt jelentős. VII. Károly francia királynak, Jeanne D’Arc korában nem volt annyi jövedelme, mint ma amennyi ma Franciaországban egy közepes város önkormányzatának költségvetése, Szép Fülöp pont a templomosokhoz ment kölcsönért – majd egyedi módon oldotta meg a törlesztést (likvidáltatta a rendet). Egy középkori jobbágy sem fizikailag, sem mentálisan nem volt arra alkalmas, hogy felvegye a harcot egy lovaggal. Nem ettek elég fehérjét (az állatállomány igen szegényes volt a lehetőségekhez képest), termetük kicsi, testük satnya volt, de lényegesebb, amit Nagy Gábor írt a hajdúkról megjelentetett monográfiájában: egy olyan jobbágy, akinek a dédapját is ütötték-verték, akit egész életében alázatra és engedelmességre szoktattak, ha akart volna, se tudott volna katonának állni, egész egyszerűen mentálisan „nem állt át”. Arról nem is beszélve, hogy gyenge testét elviszi egy tábori járvány, még az első csata előtt. A nélkülözést ugyan megszokta – túlzásba is vitte.
10-12 éves koromban, mikor már élénken érdekelt a haditechnika, a hadtörténelem, és általában a történelem, nem tudtam megérteni, hogy hogyan lehetséges, hogy a lelkes, elkeseredett, ügyük igazába vetett hittel álló parasztfelkelők, forradalmárok, ráadásul létszámfölényben és hazai pályán, vereséget szenvednek egy szervtelen, az uralkodó osztályt kiszolgáló zsoldos-, vagy lovagseregtől. Pedig a történet mindig ugyanaz – legyenek bár Dózsa keresztesei vagy William Wallace skót felkelői, a kezdeti sikerek után, mikor még hatalmas túlerőben támadnak a meglepett, gőgös urakra, a parasztsereget végül mindig szétveri egy fegyelmezett, harcedzett, sokkal kisebb létszámú nemesi sereg, annak ellenére, hogy a felkelés vezetői és a sereg szűk magja maga is profi katonákból áll. Ugyanaz történik, – írta Nagy László – mint mikor az indiánok szembetalálkoznak Cortez hidalgoinak muskétáival, tábori ágyúival. Pedig ezek az obszidián késekkel, botíjjal és harci buzogánnyal felszerelt indián harcosok jó fizikumú, bátor, vérhez szokott és a maguk módján vitéz katonák voltak, nem is bugris parasztok. A lőfegyverek olyan rettenetes pszichikai nyomást jelentettek ezeknek az embereknek, hogy azt egyszerűen nem bírták el.
A középkor viszonyai a XVI. század elején változtak meg. Ekkor a lőfegyverek és általában a gazdaság, az ipari technológia széleskörű és gyors fejlődése miatt leáldozott a páncélos lovagok kora. Kiváló hadtörténelem-tanáromat, Makrai Tibort idézem: Miért szorította ki a puska az íjjat, a zsoldos landsknecht a lovagot? Tán jobb volt a puska? Nem volt jobb! Egészen a XIX. század közepéig a lőfegyverek pontossága, tűzgyorsasága, célzott lövésre alkalmas lőtávolsága és megbízhatósága messze-messze nem volt képes felvenni a versenyt egy profi íjjal és egy professzionális íjásszal. A különbség az volt, hogy egy íjász kiképzése húsz év, egy visszacsapó íj elkészítése több hónap, addig egy muskéta legyártása egy manufaktúrában pár óra, a puskás katonát alapszinten a fegyverére kiképezni legfeljebb pár hét. A longbow-val a XIII. századi angol íjászok tömege semmivel sem lőtt kisebb hatású megsemmisítő tüzet, mint Clivre vöröskabátosai a platai síkon a nagymogul csapataira a XVIII. században – puskával. Csak az íjász profi volt, és profiként viselkedett, sőt, mikor zsoldról kellett tárgyalni, tisztában volt vele – és ura is – hogy nem nélkülözhető, a szuronyos puskás parókás zsoldos pedig gyári számmal a s.ggén készült, mint a puskája. A technikai tömegtermelés a korai kapitalizmus éveiben nemcsak gazdaságilag és társadalmilag, de katonailag is megverte a feudalizmust. A nemesi hadseregek kora véglegesen leáldozott. Utoljára Ferenc császár küldött – magyar – inszurgenseket Napóleon ellen Győr alatt, az eredményről Petőfi írt frappáns verset (miért nem állítotok emlékművet a sok dicsőn futó lábnak…).
A harmincéves háborút már fegyelmezetlen, tróger, mocskos, iszákos, a polgári lakosságot az elviselhetetlenségig terrorizáló zsoldosokkal vívták – lovagok helyett. De nem sorkatonák! A puska már legyőzte a lovagot. A zsoldos sokba került, minden ország államkasszáját végletesen kimerítette, mikor Orániai Móric Hollandiában, majd nyomán a nagytehetségű Gusztáv Adolf Svédországban feltalálta azt, amit majd Nagy Frigyes is fel fog találni – pontosabban tökéletesíteni – a sorkatonai szolgálatot. Előhúzta ugyanazt, amit az ókori görögök, rómaiak: harcoljon minden egyes ember! Legyen hadköteles mindenki!
Ez ebben a korban sok szempontból nem volt egyszerű vállalkozás. Az államoknak még nem volt olyan bürokráciája, hogy mai szóval élve a népességnyilvántartó hivatal katonai irodája, hogy megszervezhesse a hadikiegészítést, és a népesség fizikai és műveltségbeli állapota sem volt olyan színvonalú, hogy ezt zökkenőmentesen végezni lehessen. (Korántsem véletlen, hogy az általános hadkötelezettséget és a sorkatonai szolgálatot 1587 óta folyamatosan abban a sorrendben vezették be, amely országok a társadalmi fejlődés során arra alkalmassá váltak. Hollandia, Svédország, Svájc…Magyarországon majd csak 1882 után beszélhetünk ténylegesen általános hadkötelezettségről. A Fekete-Afrikai országok pedig ezt a fejlettségi szintet ma sem érik el, ahogy pl. India sem.) Gusztáv Adolf elsősorban azért sorozott, hogy a kis népességű Svédország erőforrásait magasabb, tehát egyenrangú szinten fel tudja használni nagyhatalmak – Németország, Franciaország – konfliktusában. Mind ő, mind halála után Torstenson, a harmincéves háború kiváló hadvezére felismerték, hogy a társadalom egészének intelligenciája, kulturális és morális színvonala sokkal magasabb a zsoldosokat legnagyobb részt adó alsóbb polgári néposztály jellemzőinél, ezért akkoriban egy sorozott hadsereg tisztább, fegyelmezettebb, erkölcsösebb és minden szempontból megbízhatóbb volt a zsoldosoknál. Gusztáv Adolf Lützennél bekövetkezett halála után a svéd hadseregben megnőtt s zsoldosok száma – az 1630-as évek svéd hadseregének negyede sem volt svéd, tehát sorkatona, főleg német zsoldosokat alkalmaztak – a svéd hadsereg morálja lesüllyedt.
Wallenstein és Montecuccoli tehetségtelensége nyomán – Zrínyi Miklós és apja, Zrínyi Péter de sokat fogták a fejüket miattuk! – a nyugat-európai harcászat a XVII. század közepére sablonossá, unalmassá, fantáziátlanná vált. A csaták lényegében abból álltak, hogy az egymástól 150-200 méterre felálló arcvonalak álló helyben lőtték egymást, és valaki csak nem bírta tovább és elszaladt, ha pedig a lőszer kifogyásáig ez nem következett be, szurony-, és pika(lándzsa)rohammal döntötték el a kérdést (a cső mellé szerelhető, nem csőbe dugható szurony a lándzsát feleslegessé tette a gyalogos kezében, a Habsburg és a francia seregben az utolsó pikás alakulatokat 1703-ban számolták fel). Hol volt ekkor Ceasar vagy Hannibal zsenije? Következésképpen ismét érvényét nyerte a lenti hivatkozott Tallérossy-effektus, azaz fontosabbá vált, mekkora a sereg, mint a kiképzettség és a hadvezér tudása. Egy-egy stratégiai elme, mint a francia Condé vagy az…egyébként szintén francia, csak osztrák szolgálatba állt Savoyai Jenő fel-felbukkant, de…
Gusztáv Adolf svéd király halála a lützeni csatában
XIV. Lakodalmas Lajcsi király – Papp Imre életrajzában is olvasható – a devolúciós háborúban már 55 ezres sereget állított ki, míg a Richelieu a harmincéves háborúban nem tudott 25-30 ezernél több katonát harctérre küldeni. Az augsburgi liga háborújában a francia sereg már 200 000 fő fölé nőtt, a spanyol örökösödési háborúban már meghaladta a háromszázezret. „Európa – francia kezdeményezésre – belépett a tömeghadseregek korába.” – írja Papp, és tegyük hozzá: a második világháborúig abban is marad. A septében-harmadában kiképzett, katonának nem való, ölni nem tudó és nem is akaró egyenruhába bújtatott egyszerű emberek természetesen esélytelenek lettek volna szamuráj-, spártai hoplita-, római légiós-, janicsár-, vagy középkori lovag-típusú hivatásos, képzett harcosokkal szemben, de ekkor az „elit” szűkké és viszonylagossá vált: a túloldalon is hasonló, kegyetlen őrmesterek által hajszolt birka tömeg nézett vele farkasszemet, aki ugyanúgy jobban félt a mögötte álló junkertől, mint az ez oldali közlegény saját feletteseitől. A XVII. század ipari országainak manufaktúrái már lehetővé tették, hogy a Napkirály vagy a bécsi császár minden jobbágyfiúnak tudjon gyártatni ruhát, bakancsot, szuronyos puskát és tölténytáskát, több nem kellett (a hadiszállítók már akkor is pofátlanul loptak, jellemző példa, hogy Zrínyi Kanizsa ostrománál elveszti osztrák (új öntésű) agyúinak kétharmadát, de nem a töröktől, hanem a lövegcsövek egyszerűen szétnyíltak, öntési hibák és a hitvány anyag miatt – más kérdés, hogy ennek ellenére is elfoglalta volna a várat, ha Lipót császár parancsa nem rendeli vissza), és ekkora hadseregeket már nem lehetett hosszabb időn át toborzással, csakis általános hadkötelezettséggel feltölteni. A Napkirály francia hegemóniájának titka éppen abban rejlett, hogy a francia népesség nagyobb volt a kontinens valamennyi országáénál (1688-ban már közel 20 millió). Nagy Frigyes pedig azt is el tudja érni, hogy Poroszország lakosságának erőforrását kvázi kirabolja, azaz akkora vérveszteséget okozzon korlátozott emberanyagú országának, hogy Napóleon korára Poroszország egész egyszerűen elveszítse nagyhatalmi státuszát, mert nem tudja miből és kikből hadseregét feltölteni. A korszerű és olcsó ipari termelés „szűk keresztmetszetté” az emberanyagot tette. Megjegyzendő, ezért nem is igazán értették Lajos király tanácsadói Rákóczi kéréseit, hogy pénzt és fegyvert küldjön, mert a francia iparral a hátuk mögött nem látták át, hogy egy lerabolt, török által szétvert országban hiába tódulnak a fejedelem táborába az önkéntesek, ha nem tud puskát adni a kezükbe, és nem tud lőport gyártani szükségletnek megfelelően: míg Nyugat-Európában ekkor ez „már nem kérdés”, nálunk a helyzet ugyanaz volt, mint ma is: itt a technológiai lemaradás, és e miatt a versenyképesség-romlás, bizony kézzel fogható, pontosabban ez esetben pontosan, hogy kézzel nem fogható volt, mármint , hol a puska, amit kézbe vehetnék? Mielőtt arra gondolunk, hogy ez Rákóczi baja volt, ne feledjük el, hogy a Don-kanyarban sem a mínusz negyven fok volt az ellenség, hanem a téli felszerelés hiány, na meg a puskánként tíz töltényes lőszerkiszabat…már, ha volt puska, mert a menetszázadoknál az se volt!
1709-1710 tele – a Maudner-minimum, a „kis jégkorszak” idején vagyunk! – Nyugat-Európában is borzalmas volt. A nyár is hideg volt, Párizs környékén még májusban is havazott (ma januárban sem). A következő évben alig volt termés. A minden fronton a spanyol örökösödési háborúban vesztésre álló franciákat ez végkép a mélybe kellett volna, hogy lökje. E helyett a Napkirály döntetlenre tudott menteni: a parasztfiúk tömegével jelentkeztek önkéntesnek, mert a hadsereg legalább naponta háromszor enni adott, és ez lényegesen jobb alternatívának tűnt az otthoni éhhalálnál. Ez az eset pszichológiailag jelentett sokat: ez volt az első eset, mikor a köznép a sorozással nem ellenkezett. A svédeknek sem fűlt a foguk otthagyni akkor még ugyancsak szegény országuk hideg földjét, hogy királyukat az ismeretlenbe kövessék, megérthetetlen hatalmi célokért, de Gusztáv Adolffal senki nem mert vitatkozni. Egy intézmény onnantól stabil, mikortól beágyazott, mikortól a nép elfogadja, és ha bár nem is szereti, de természetesnek gondolja, megmásíthatatlannak.
A maga korában, a maga társadalmi viszonylatában – a XVIII. századtól a XX/XXI. század fordulójáig, de 1989-ig bizonyosan – az általános hadkötelezettség és a belőle következő sorkatonai szolgálat társadalmilag előremutató hatású volt. Természetesen a hadseregek nem azért „nevelték” a bakákat, mert a hadsereg jótékonysági intézmény és népnevelő, népművelő eszköz, hanem saját hatékonyságuk érdekében. Ne feledjük, hogy mikor 1882 után a Monarchiában, így Magyarországon is, több lépcsőben bevetté válik az általános sorkatonai szolgálat, még csírájukban vannak a népiskolák, a férfiak többsége is analfabéta, és a paraszti lakosság nagyobb része a szomszéd falun túl a világot még nem látta. Ekkor a 18-20 éves fiú bekerül egy idegen közegbe, rácsodálkozik egy idegen városra, írni-olvasni tanítják, mert kell, megvizsgálják a fogát, mert szükséges, adott esetben szemüveget kap, és technikai, ipari eszközök kezelését bízzák rá, erre oktatják ki, még ha ez „csak” egy Manlicher-puska is, idegen nyelvet hall és tanul – sokuk számára a szappan is egy újdonság. Ez a maga korában roppant előremutató volt, és nem véletlenül kvázi ezt élvezték is az addig nagycsaládi közegben élő, eleve kevés szabadságú fiatalok, akik nagy részének már az is egy furcsa állapot volt, hogy nem kérdéses, hogy holnap reggel is lesz kenyér az asztalon, és teletömheti a hasát. Az általános hadkötelezettség – ha valóban általános! – azzal az előnnyel is jár, hogy elméletileg – és gyakorlatilag is! – a gróf fia együtt szolgál a zsellérével (aztán más kérdés, hogy arisztokrata ifjú az alapkiképzés után tartalékos tiszti iskolára megy), nincs kivétel és nincs pardon. Más szavakkal: Gusztáv Adolf és Nagy Frigyes, „a reakciósok”, ahogy 89’ előtti tankönyvekben állt, messze-messze többet tettek a társadalom demokratizálásáért, egyenlősítéséért, mint akár a jakobinusok, akár a Táncsics-Marx-féle irreális álmodozók. Szoktam volt mondani, hogy a társadalom 10%-a valóban értékes ember, 10%-a ellenben söpredék, született bűnöző. 80% pedig valamilyen szinten birka, megy a tömeggel, arra hallgat, akiben hinni tud és akar. Egy rendpárti, szakemberek által feszesen vezetett hadseregben (amely nem egyezik az egykori Magyar Néphadsereg alkoholista csapattisztjei és félelmetesen alacsony színvonalú tiszthelyettesei által dirigált valamivel, de ne feledjük, hogy a hatvanas, hetvenes évek magyarországi újoncai is szakmát, jogosítványt, tapasztalatot kaptak a seregben, számos fiatal esetén az előrejutást, a boldogulást jelentette, hogy kinyílt neki a világ, és tovább látott faluja téeszénél) értelemszerűen a felső 10% preferálódik és az ő szava dönt, ami azt jelenti, hogy tízből nyolc baka számára a hadsereg többet adott. Legalábbis békeidőben, mikor a másik oldalát nem kellett megismerni a rendszernek.
A sorkatonai szolgálatnak egyébként – nem ebből következően – katonai értéke sosem volt túl sok. Általam már idézett kiváló hadtörténelem-tanárom, Makrai Tibor gyakori vesszőparipája volt: az amerikai hadsereg szakpszichológusai szerint a második világháborúban és Vietnamban az amerikai hadsereg sorkatonáinak 30%-a használta célzott lövésre a fegyverét, azaz harcolt ténylegesen. A többi „ott volt”. Miért? Mert oda küldték. És leginkább – golyófogónak.
Ez jó kis rész volt, igazán élvezetes volt olvasni. A befejezéshez hozzátenném amire csak utalás történt, hogy az általános hadkötelezettség bevezetése szükségszerűen lett a politikai jogok társadalmi kiterjesztésének az elindítója ill. indoka (lásd választójog).
Prima a cikk. Az előzőket is nagyon élveztem, mindenki levonhatja a következtetéseit.
Ám folyamatosan túl sok a paraméter: fegyverzet, készültség, kiképzés, technikai szinvonal, ellátmány, utánpótlás, morál, létszám, stratégia (pl. a meglepetés ereje!), domborzat, hátország, időjárás(!), járványok (basszus de kevés hangsúlyt kap a könyvekben!), a politikusok tehetetlensége, hit és babonák (na meg ez is megér pár misét)… a végtelenségig. Modern hadviselésben – hacsak nincs rendszeres képzésben mint a svájci vagy az izraeli – a sorkatonaság csak gyors golyófogó. (Pláne tüzérség és értékelhető légierő nélkül mint ma Mo.) Vagy marad a gerillaharc, de ne legyenek kétségeink, totális hadviselésben us/ussr (sic!) simán lenyomta volna az ellenfeleit az elmúlt évtizedekben. Csak épp nem maradt volna bevethető föld utána. Hát, egy újabb paraméter.
Bocs, totális hadviselésen ez esetben nem a nukleáris fegyvereket értem. Kevesebb is elég.
A modern hadviselésben ugyanúgy megvannak ezek a bizonyos bizonytalan paraméterek függetlenül atól hogy minden technikai fejlesztés, szervezés ezek kiküszöbölésére törekszik.
A többire a Gladiátor elején a Quintus nevű parancsnoktárs germánokra tett megjegyzése ugrott be: People should know when they’re conquered. Ahol bite-buta módon nem tudták ott a reguláris haderő mindig kudarcot vallott, kivéve ha kirtotta vagy lágeresítette az ellenséges népességet. Ezért voltak a rómaiaknak is gondjai a piktekkel vagy a hispán népekkel és ezért zárta lágerekbe a búrokat a brit birodalom. Legújabb példa az US/USSR mindenhatóság hiányára Afganisztán, amibe mindkettőnek bele is tört a bicskája.
“és a paraszti lakosság nagyobb része a szomszéd falun túl a világot még nem látta.”
Jobb is, nincs ott semmi érdekes.
“rácsodálkozik egy idegen városra”
Mind egyforma kupleráj.
Lájk!
Jelenleg azért nincs értelme bármilyen hadseregről is beszélni, mert fogalmunk sincs, hogy hol zajlanak éppen a népeket, országokat, kultúrákat elpusztító legvéresebb csaták.
A Facebookon? Szervertermekben? Bankszámlákon, blockchainek végén? Igazgatótanácsi üléseken, termelési értekezleteken?
Kik a katonák, kik a tisztek, kik a hadifoglyok? Van még egyáltalán polgári lakosság? Vannak kollaboránsok, partizánok, dezertőrök, renegátok?
Egyáltalán, ki van kivel, és ki ellen?
Remélhetőleg a sorozat későbbi része a technikai fejlődés, globalizálódás hatásaival is foglalkozik majd.
…
Tisztelt zgy001!
Véleményem szerint ön egy kissé felületesen olvasta el a cikkemet. Megállapításaival egyetértek, és ha ön ismételten végigköveti a cikkben a leírtakat, akkor ezt valószínűleg tapasztalni is fogja. Az “urban legend” – jelentsen ez a kifejezés bármit – nagyjából az, hogy egy lovagi páncél értéke azonos volt egy jobbágyfaluéval. Nos, ez valóban pontatlan megállapítás lenne, de nem is ezt írtam, hanem azt, hogy egy páncél előálíltása egy jobbágyfalu beszedhető egyévi jövedelmét, azaz földesúri adóba elvonható termésfeleslegének átlagát éri el. Ezt viszonylag könnyen ellenőrizni is lehet, ugyanis korántsem olyan nehéz jelenlegi valutaparitásra átszámolni az ókor és a középkor jövedelmi viszonyait, azon egyszerű oknál fogva, hogy az arany ára, bár középtávon ingadozik, de azért eléggé hatékony hasonlítási alap. A korabali termésátlagok és a korabeli eszközökkel megművelhető földterület nagysága eléggé jól körülhatárolja, hogy mennyi is az az annyi, azaz 50 jobbágytelken, mintegy 300 hektáron megtermelhető gabonamennyiség, és az ebből szedhető kilenced. Ennek az értéke nyilvánvalóan jóval alatta marad a falu komplett értékének, ahogy ma sem annyi vagyona van egy polgárnak, amennyit egy évben szja formájában befizet.
Mint ahogy, ha végigköveti, akkor láthatja, hogy erre lejjebb is utaltam: az uralkodók jövedelme, ezzel az állami újraelosztásba bevonható jövedelem nagysága messze nem érte el a mai szintet. Mint helyesen megállapította, ennek alapvető oka a gépesítettség alacsony fokában és a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségének határában keresendő.
Még egy megjegyzés: Kárpát-medencei viszonylatban, de a világ jelentős részén a középkori vasgyártásnak az érc mennysiége nem volt szűk keresztmetszete. Nagyobb részt mocsári eredetű gyepvasércet használtak fel, mivel a nyersvas kéntelenítését akkoriban nem tudták megoldani (ezért is alkalmaztakk faszenet, kőszén helyett), a piritet csak meglehetősen munkaigényes pörkölés után lehetett használni. Ezért is jelentettek hazai viszonylatban értékes érctelepet a gömöri sziderites és limonitos bányák, illetve Rudabánya metaszomatikus ércesedése. Az akkori vasgyártási igényt a rendelkezésre álló ércmennyiség bőven fedezte, ahol érchiány állt elő (a Kárpát-medencében ez nem votl jelelmző), az a szálíltási nehézségeknek volt betudható. Ugyanakkor a kézi kovácsolás (még a vízienergia felhasználása meleltt is!) korlátozta a nyerhető acél mennyiségét, bizony, a szűk keresztmetszetet a kovácsmester és segédeinek munkabírása jelentette. Való igaz, hogy a bányamunka középkori viszonyai alacsony termelést tettek lehetővé, hiszen mindent kézzel kellett fejteni, az első robbantásos ércfejtést a világon 1627-ben hajtották végre – ez esetben is Magyarországon, A Selmecbánya közeli felső-Biber tárójában. Ugyanakkor az érc értékessége a cink, a réz, az ón és az ólom előállítását korlátozta – a vasét nem. Az ipari acélszerkezetek előállítása, ill. a vasútépítés megjelenése előtt a középkorban nem állítottak elő több vasat, mint színesfémet, hiszen utóbbiakra is jelentős volt a kereslet. A porcelán-, fajanszáruk elterjedése előtt a polgárság ónedényből evett, az ágyúkat bronzból önötték hiszen ilyen vastagságban minőségi vasárut még ekkoriban nem tudtak önteni (a fehéröntvény pedig igen törékeny).
Mindenesetre örülök, ha elnyerte a tetszését, ha pedig valameny információt falsnak érzi, jelezze, és megmagyarázom.
…
Kedves zgy001,
a teljes nehézlovas felszerelés értéke volt a középkor nagyobb szakaszában egy jobbágyfalu éves bevételének értéke, azaz a páncél, a fegyverzet, a lószerszám és a ló, valamint a lovász/fegyverhordozó/sergent felszerelése és lova. Ez lényegesen több, mint pusztán a páncél.
Gondoljon arra, hogy lehet hogy ma egy luxuslakás ára igen magas, de ebből nem a kőműves gazdagodik meg. Nos, akkoriban sem volt ez másképpen, egy kovács által elkészített eszköz ára nem landol teljes összegében a kovácsnál. Mindenesetre a jólmenő iparosmesterek sosem voltak szegények (ahogy korunkban sem), ahogy a bognármester fiából sem véletlenül lett esztergomi érsek (Bakócz Tamás) , vagy molnárlegényből Mátyás hadvezére: anyagi és kapcsolati tőkéjük lehetővé tette tehetséges gyerekeik előbbre jutását.
Mindenesetre örülök, hogy figyelemmel kíséri írásaimat, és ha valamivel nem ért egyet, jelezze máskor is, szívesen megvitatom, már csak azért is, mert lehet, hogy meg tud győzni. Az természetes, hogy a vélemények eltérnek, leginkább azért, mert a nézet iránya is általában más. Abban például teljesen egyetértünk – ez más írásaimból is visszaköszön – hogy a gazdaság fejlettségi szintjét valahol mindig az élelmiszertermelés fejlettségi szintje fogja megszabni, hiszen a bármely más területre átvihető ember, erőforrás, tőke ennek függvénye: senki nem épít katedrálist, önt aranyszobrot, ha nincs mit ennie. “Mindenki a paraszt nyakán áll”, ahogy egykor Rousseu írta. Érdekes, hogy sok ember ezt nem érti meg, nem látja be.
…
De valahogy mégsem mindenki páncélkovácsnak ment.Miért? Kiegészítés:3.Lehet ,hogy a szomszéd kisvárosban nem indult okjs páncélkovács tanfolyam.
Ez a fajta fémmegmunkálás korának csúcstechnológiája volt, nem egy patkolókovácsot igényelt. A céhes szakmai titkokat sem tették közkinccsé.
Az íjász húsz évig tartó képzésénél röhögtem fel hangosan. Ember, ennél alig éltek többet akkoriban! Egy középkori európai íjász kiképzése annyiból állt, hogy fogtak egy darab tiszafát, állati béllel botíjat hajtottak belőle, (Ebből csináltak ezret!) kezükbe nyomták, tessék gyerekek, húzzátok, emeljétek és engedjétek el. Nézd meg a mai angol tradicionális warbow-sokat, ők ma pontosan így lőnek.