Valóban jó dolog a sorkatonaság? (5.) – a másik megölésének képessége

Amerikai harci tapasztalatok szerint az újoncok kétharmada a harctéri szolgálat első két hónapjában megsebesül, elesik, vagy egyéb oknál fogva kiválik a szolgálatból. A polgárháborúban, mikor északon bevezették a sorszolgálatot, volt olyan lehetőség, hogy aki gondoskodott helyette bevonuló önkéntesről, vagy egyszerűen lefizetett 300 dollárt – ami akkor jelentős összeg volt –, annak nem kell bevonulnia, a sorkötelesek közel 70%-a ezt a lehetőséget választotta. Sven Hassel több helyen írta, hogy a veteránok egy frontalakulat kb. egyharmadát alkotják, ezek közül ritka gyász, ha elesik valaki, az újoncokat meg úgy mészárolják, mint a nyulakat, azok folyton cserélődnek. Az izraeliek harci tapasztalatok a 67-es és 73-as háború alatt arról szólnak, hogy a katonaköteles évfolyam több mint 60%-a ilyen-olyan ürüggyel vagy nem jut el az első vonalba, vagy onnan pszichológiai összeomlás, „harctéri stressz” miatt kiesik (élesen válasszuk el a harctéri stresszt, a poszttraumás stresszt (ismét Hassel: „előre sajnálom azt a társadalmat, amire mi rá fogunk szabadulni” (W. Creutzfeld, alias „Pici”) és a pszichológiai alkalmatlanságot.

Megint csak Mariushoz kell visszanyúljak: a katonáskodás lelkialkatot kíván, amire nem mindenki alkalmas, és ez nem is tanítható. Ez a képesség – a másik megölésének képessége – vagy van, vagy nincs. Ezen évszázados kiképzési fogásokkal, leginkább az ellenség elszemélytelenítésével próbálnak a kiképzők segíteni, de ténylegesen nem lehet, és nem is biztos, hogy kell. Nem biztos, hogy szívesen élnék olyan világban, ahol az emberek 100%-a vérnyomás-emelkedés nélkül, unottan lenne képes átvágni egy másik ember torkát. Mint láthattuk, egy lovas-nomád harcos törzsnél sem harcolt ténylegesen több, mint a férfiak 30-40%-a. Egyszerűen minden három emberből kettő nem való katonának, és ezt a hadkötelezettség, mint intézmény ritkán veszi figyelembe (leginkább a polgári szolgálat lehetőségével).

Gondolkodó ember azonban erre az eszmefuttatásra kész a válasszal: akkor, ha az átlagemberek tömegei katonának alkalmatlanok, hogyan és miképpen lehetséges, hogy akár Gusztáv Adolf, akár Nagy Frigyes, akár Napóleon elképesztő sikereket ért el sorkatonákkal zsoldosseregekkel szemben, a Wehrmacht 1939 és 45 között olyan fegyelmet, szívósságot, állóképességet mutatott fel, amely reálisan megítélve csak csodálható, és hogy jelen korunk közmegegyezés szerinti legnagyobb ütőképességű hadseregei, az orosz és az izraeli, egyaránt sorozásra épülnek? A válasz erre az, hogy sorkatonát nem lehetetlen remekül kiképezni, belőle fegyelmezett, ütőképes sereget felállítani és motiválni, csak általában sokkal nehezebb, mint professzionális harcosokat, ehhez kiemelkedő képességű vezető és kiemelkedően magas morálú nemzeti közösség, polgárság szükséges. Ha az azonban adott, tömegével fogva felül fogja múlni a professzionálisokat.

Clausewitz, „minden katonák atyja”, a hadsereg harci erényeivel foglalkozva írja: „ jó harci szelleme annak a hadseregnek van, amelyik tűz alatt is megőrzi hadrendjét, fegyelmét, rendjét, amelyet a veszedelem nem rettent meg, a legnagyobb szükséghelyzetben is helyt áll, amely kudarcok elszenvedése után is engedelmes vezetőinek, amelynek fizikai ütőképességét megedzi a gyakorlottság, amely az erőfeszítéseket a győzelemhez vezető lépcsőfokoknak tekinti. Tudni kell, hogy harci erények nélkül is lehet harcolni, sőt sikereket elérni, szerencse szegődhet a hadvezérhez anélkül, hogy csapatai különösebb pluszt adtak volna neki ehhez. Nem állíthatjuk, hogy győztes háború elképzelhetetlen harci erény nélkül.” Nagy László ehhez azt fűzi hozzá: a harci erény csak egyik meghatározója a harcértéknek, amit a fegyveres erők fizikai mennyisége, technikai színvonala, képzettsége, harci tapasztalatai, a hadsereg erkölcsi állapota, a vezetés színvonala és a logisztika, az utánpótlás lehetőségei együttesen határoznak meg.  Ezek a tényezők pedig maguk is számos gazdasági, politikai, társadalmi, katonai ok következményei. Összességében tehát: az, hogy egy hadsereg és egy nemzet mennyire hadviselőképes, nem az dönti el, hogy hadserege sorozott-e vagy hivatásos, még a kiképzés minőségét sem ez fogja eldönteni. A katona végül is olyan, mint a pénz: nem számít, honnan jön, az a lényeg, mit csinálnak vele.

Az első világháború, vagy nevezzük inkább Nagy Háborúnak, mindent egyszer s mindenkorra megváltoztatott. Ez zárta le a hosszúra nyúlt, 1789-től 1914-ig tartó romantikus XIX. századot és adta át a helyét a rövid, de hihetetlenül kegyetlen XX. századnak. A sorozott tömeghadseregek szuronyos puskás világa ebben az eseményben csúcsosodott ki. Itt már milliós tömegek feszültek egymásnak a lövészárok-pokolban, és itt már tényleg nem számított se az egyén, se a vér. A Nagy Háború nem homéroszi és wagneri hősök világa, hanem névtelen embermillióké, akiket kihajtottak meghalni. Az oda terelt emberek többsége azért halt meg, mert a harcmezőn csak meghalni tudott, hiszen nem volt harcos, csak egy polgárember, vagy egy Svejk. És ennek egyenes következménye volt az, a Nagy Háború volt az első olyan konfliktus a történelemben, amely nem egyik vagy másik fél győzelmével ért véget, hanem azzal, hogy ez az embertömeg földhöz vágta a fegyvert, és közölte négy év öldöklés után, hogy ő ezt márpedig tovább nem csinálja! Elege van, mert egy európai kultúrember számára az, amit elvárnak tőle, az elborzasztó és nem teljesíthető. Hivatásos katona számára ez nyilván nem volna az, de a civil, a póttartalékos számára ez márpedig az. Tévedés ne essék: a Párizs környéki „béke”szerződések azért voltak oly kegyetlenek, mert az antant katonai és politikai vezetői pontosan tisztában voltak vele, hogy milyen kevésen múlott. Diaz tábornok nyilatkozta azt, hogyha 1918 októberének végén a német hadsereg nem omlik össze, lehet, nem hetekkel, hanem valószínűbb, hogy napokkal vagy talán órákkal később lázadnak fel francia ezredek, és fordul a másik lapra a kocka.

Kérdés: vajon miért az osztrák-magyar, német – és orosz!!! – haditengerészetek vágták földhöz elsőnek a hadilobogót? Miért matrózlázadások története a világháború története? Hiszen a szárazföldi csapatok katonái mérhetetlenül többet szenvedtek, mérhetetlenül nagyobb véráldozatokat hoztak! Pont ezért. A felszíni flották a háború egésze alatt – eltekintve némi helgolandi, dardanelláki és otrantói lövöldözéstől – végig passzívak voltak, azaz a matrózok tétlenül szemlélték a szárazföldi torokharapdálást, ők túlontúl is ráértek, szemben a minden nap az életükért küzdő szárazföldiekkel. A brit és a francia flotta a Nagy Háború alatt is megőrizte hivatásos jellegét, a többieké azonban nagymértékben épített sormatrózokra, sorozott legénységi állományra. A következmény: Cattaro, Hamburg, a téli palotát lövő Auróra. A sorkatonát porosz drillel lehet fegyelmezni, de hivatásos, fegyelmezett, valódi katona soha nem lesz belőle. Ha pedig a drill egy picit is ellazul, a külsőleg rá kényszerített, és nem belülről fakadó fegyelem azonnal semmivé lesz.

Remarque halhatatlan regényéből (Nyugaton a helyzet változatlan) készült film emblematikus jelenete: Bauer közlegény a haldokló francia katonával. Az egymás ellen mozgósított sorozott, milliós hadseregtömegek körében óhatatlanná vált, hogy előbb-utóbb fel ne ismerjék a háború értelmetlenségét, hogy a lövészárok másik oldalán nem vérszomjas ellenség, hanem ugyanolyan, hazavágyó, családszerető, egyszerű kisemberek tömege áll velük szemben. Európa mai társadalmi állapotának ismeretében hihetetlennek tűnik a száz évvel ezelőtti abszurd pokol és értelmetlen vérszivattyú állapota: kérdés, jelen korunk viszonyai nem vezetnek-e majd hasonló morális katasztrófához? Pontosabban: gondolkodó ember számára ez nem kérdés.

A híres „porosz drill” az, amit a liberális oktatás-, és társadalomszemlélet nap mint nap patás ördögként szidalmaz, pedig sosem találkozott vele, legfeljebb annak magyarországi paródiájának nyomaival. A „porosz iskolarendszer”, hasonlóan a porosz hadsereghez, igenis, nem feltétlenül megfélemlített, elnyomott, fantáziátlan hülyéket nevel, mivel, a közhiedelemmel ellentéttel, a porosz rendszer nem vakfegyelemre, hanem kötelességtudatra nevel. A vakfegyelmezés nem cél, hanem eszköz, amely, ha nem tudják mellé tenni a helyes nevelési célt – a haza-, és közösségszeretetet, a kötelességtudatot, a belső tartást – céltalan, hiszen csakis addig tart, míg fennáll. Nem igaz, hogy a porosz drill két háborút vesztett el. A porosz drill majdnem megnyert két olyan háborút, sokkal-sokkal erősebb ellenféllel szemben, amelyet hajszálnyi esélye sem volt reálisan felmérve. Viszont a porosz drill megnyerte a békét, azaz a német logika, oktatás, technikai és ipari tudás, amíg létét be nem tiltották 1945-ig, sőt, még évtizedekig utána is, míg vitte a lendület, világelső volt, mindenben. Ez a szemlélet a sokkal szabadságszeretőbb és genetikusan lazább magyarok között is működött, mert a tudást és a teljesítményt magasztalta, a származással és a külsőségekkel szemben, és főleg nem a linkséggel és züllöttséggel, nulla teljesítménnyel szemben. Nem tartozik közvetlenül a témához: a magyarországi oktatási rendszer nem „porosz” módja miatt rossz, hanem értéknélkülisége miatt: nem is lesz jobb, míg nem ad célt a tanítandó gyereknek, és az iskola, egy szétesett, talaját vesztett társadalomban önmaga nem tudhat célt adni. Olyan ez, mint a szék: több lábon áll, ha az egyik lábát kitörik, a többi nem áll meg önmagában. Oktatás, társadalmi rend, törvény, munka, hadsereg, teremtés-, és természetvédelem-, és gazdálkodás: mind-mind csak együtt tud érvényesülni. Egymástól elválasztva, egymás nélkül semmit sem érnek.

A Nagy Háború egyenes következménye lett a második, a Totális Háború, és nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy Európa mai arculatát ez a száz évvel ezelőtti mértéktelen, értelmetlen önpusztítás határozta meg. Ennek nyomán teszi Európa ma azt, amit tesz. Ennek következménye volt nemcsak a nácizmus és a kommunizmus mocska, hanem az a szép eszmeiségű, de hamis lelkületű pacifizmus is, amely ma a közgondolkodás része, és az, hogy Európa nemes ifjúságának színét-virágát, de nemcsak testét, hanem szellemét is lemészároltatta. Ahogy Remarque írta: ez a nemzedék – és amit ő nem írt: az ezt követőek is! – elpusztultak akkor is, ha a gránátok megkímélték. Európa elvesztette életerejét. És mire megérkezett a XXI. század civilizációk közötti globális küzdelmének kora, Európa életképtelenül, legyengülve, védtelenül áll a viharban. Mert pusztán egy hadsereg mit sem ér, ha nem áll mögötte teljes súlyával a nemzeti közösség. A liberális társadalmak egyénközpontú, szélsőségesen individualista és szélsőségesen értéknélküli, liberális gondolkozásával az önfeláldozás és a honvédelem, mint fogalom, nem is értelmezhető. Hasonlóan, mint az apostoli levélből idézzük: Krisztus keresztje a zsidó számára botrány és gyűlöletes, a pogány számára megérthetetlen és nevetséges. A liberális világ szokásrendszere és jogrendje nem a szellemi és fizikai honvédelem irányába mutat. Az Európai Unióban nem csak a tőke, az áru és a szolgáltatás, hanem az ember is szabadon mozog, az ebben a közegben felnőtt fiatalnak más fogalma van a nemzetről, mint nagyapjának, dédapjának. Míg 40-50-60-100 évvel ezelőtt a katonaszökevény a kivégzést kockáztatta – ami egy állam és haderő összeomlásig, felbomlásáig 99,9%-os biztonsággal be is következett – jelen jogi és gazdasági környezetben egyszerűen elmegy külföldre, vagy mint pl. Ukrajnában, még erre sem veszi a fáradtságot, mert a behívóparancs megtagadásáért „kiszabható” kettőtől öt évig terjedő szabadságvesztés nem áll arányban az életvesztéssel, amit a front jelent, arról nem is beszélve, hogyha százezer behívottból kilencvenötezer b.szik a felszólításnak eleget tenni, akkor sem a bíróságok, sem a börtönök nem győzik az ipart. A rögtönítélő bíróság és a sortűzbizottság nem ilyen válogatós, de mint tisztáztuk, a halálbüntetést nem alkalmazó állam felejtse el azt az illúziót, hogy ő háborút képes viselni.  Rendészeti jellegű akciókra futhatja, élet-halál harcra, honvédelemre –nem. Kivéve, ha a nép azt a konfliktust saját konfliktusának érzi. Más háborújában – ideértve a kormány háborúját is – nem szívesen megy, ha pedig nem kap rendes felszerelést, kiképzést, és nem érez maga mögött egy értéket alkotó szilárd közösséget, amelyért érdemes harcolni, akkor hozzákezdeni sem hajlandó. „Miért lövessem le magam? Ezért az országért?” – mondja és véli. Aki húsz éven keresztül nem kapott hazafias nevelést, az húsz évesen már nem fog reagálni a hívó szóra.

A géppuska a lövészárokba, a földhöz lapuláshoz nyomta a sorkatonákat, és amíg a korszerű áttörő fegyverek – harckocsi, repülőgép, önjáró tüzérség, harci helikopterek, tömegpusztító fegyverek, intelligens, precíziós fegyverek – ki nem alakultak, el nem terjedtek, a harc védelmi jellegűvé változott. Ezen technikai fejlődés ára maga után vonta azt, hogy a szuronyos milliók sorozott embertömege lényegét tekintve már az ötvenes, hatvanas években elvesztette a jelentőségét. Az amerikai hadsereg Vietnamban látta és tapasztalta (Apokalipszis most) meg, hogy a tömegével bevetett tapasztalatlan és alacsonyan színvonalon kiképzett, motiválatlan újoncok és az őket támogató, szintén sorállományú, lőszerpazarló tüzérség helyett „légi lovasság”, a helikoptereken szállított, profin kiképzett, hivatásos légimozgékony zászlóaljak és a mélységben operálni képes rangerek sokkal többet érnek. „Egy század zöldsapkás, 6-8 mélységi csoport hasznosabb, mint egy komplett sorozott gyaloghadosztály” – mondta ki Westmoreland tábornok azt, amit akkor még a Pentagon sem szívesen hallott. A korszerű harceszközök, az elektronizált, digitális tűzvezető és informatikai rendszerekkel, majd a 2000-es évektől „okos” rendszerekkel, aktív elhárító, döntéstámogató rendszerekkel, radar-, és infravédelemmel szerelt repülőgépek, helikopterek, drónok, gyors hadihajó, harcjárművek, harckocsik, tüzérségi rendszerek a XXI. századba elhozták az „új középkort”. Ahogy ezer éve egy lovagi fegyverzet egy jobbágyfalu ára, úgy ma egy F-22-es raptor ötödik generációs harcászati repülőgép már egy megyéé! Jelen korunkban a hadseregek tömege, személyi állományának mennyisége ugyanúgy nem döntő többé, mint a lovagok korában sem volt. A döntő a hadiipari potenciál és a gazdasági erő, hogy ki, mennyi helikoptert, drónt, repülőgépet, tankot tud felszerelni, rendszerbe állítani és ott tartani. Ha ma Magyarország 200 korszerű harci repülőgépet és 400 korszerű harckocsit és tüzérségi eszközt rendszerben lenne képes tartani, annak kiszolgálása aligha venne igénybe többet 16-20 ezer katonánál. Azaz, egyetlen egy első világháborús gyaloghadosztály létszámánál. Nincs szükség több emberre. De ezeknek az embereknek valamennyien professzionálisnak kell lenniük, legalább ötödüknek diplomásnak (a Nagy Háborúban a frontorvosokat nem számolva a felsőfokú végzettségűek száma a harcolók egy százalékát sem érte el), motiváltnak, megfizetettnek és belső fegyelemmel bírónak. Mátyás Fekete Serege se volt sokkal népesebb, mégis minden háborúját megnyerte, mert profin vezettek profikat, és professzionális fegyverzetük volt.

Amerikai katonák Vietnamban

Csak míg mai áron számolva egy első világháborús gyaloghadosztály tokkal-vonóval-tábori kupival 10 milliárd forintból (egy kisváros költségvetése) kiállítható, addig a fenti felszerelés – csakis és kizárólag 200 első osztályú repülőeszköz, 200 első osztályú harckocsi és 200 első osztályú önjáró tüzérségi egység plusz kiszolgálójárműveik és fegyverzetük – ára ennek a összegnek szolíd számítás szerint is a három-ötszázszorosa. A járulékos költségek és a kiképzés költsége nélkül. Ahogy Végh Ferenc tábornok fogalmazta meg: mégis, mi értelme évente kiképeznünk, nem túl magas szinten, leginkább minimálszinten, ezer harckocsivezetőt, de minden évben, évről évre, mikor van, írd és mond, nyolcszáz harckocsink? Persze, hogy semmi értelme, bár megjegyzem, ma már ennek a harckocsimennyiségnek a tizede, ha megvan. A technikai eszközök bonyolultsága és megkerülhetetlensége egyrészt lehetetlenné tette, hogy kezelésüket alacsonyan motivált, túl fiatal és túl rövid ideig szolgáló sorkatonákkal megtaníttassák, másrészt pedig, ezek ára és a gazdasági ésszerűségi határok miatt erre a továbbiakban már szükség sem volt. Valójában már Európa-szerte a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején katonai értelemben semmi szükség nem volt a sorkatonaságra, de ekkoriban politikai okokból még szinte senki nem merte nemhogy a megszüntetését, pusztán ennek szükségességének felvetését felvállalni. Nem úgy a kétpólusú világrendszer megszűnése után, különösen az 1991-es Öböl-háborút követően, mikor egyszer és mindenkorra bebizonyosodott, hogy a minőség ma már magasan veri a mennyiséget, és tömegre a továbbiakban tényleg semmi szükség. Ma már Kína sem tart fegyverben tízmillió bakát. Ugyan, minek?

A szovjet terminológia ideológiai okokból (hivatalosan…) a mennyiséget a minőség elé helyezte. A „politikailag helyes” szemlélet az volt, hogy a munkások és parasztok vörös hadserege összetörte a „hitlerista hordákat”, hiába voltak azok korszerű fegyverekkel felszerelve, mert a proletár internacionalizmus, a hazaszeretet, blabla. Természetesen a szovjet katonai teoretikusok nem voltak hülyék, és nagyon jól tudták, hogy ez nem fedi a valóságot, csak amit nem „kellett”, nem hangsúlyoztak, eltekintve talán attól, hogy 1943-tól azért a vörös haderő technikai eszközei korántsem maradtak el annyival a német haditechnikától, mint amennyire a közgondolkodás hiszi. A szovjet hadsereg a DOSAFF révén (amelynek halvány lenyomata nálunk az MHSZ volt) előképezte újoncait, majd a hosszú és intenzív sorkatonai szolgálat és az elit fegyvernemek (határőrség, tengeralattjárók, specnaz, légidesszant) katonáit gyakori és megfelelő tartalékos utánképzésnek vetette alá, így úgy is képesek voltak biztosítani a magasan képzett és ideológiailag felkészített legénységi állományt, hogy nem tartottak rendszerben professzionális, szerződéses katonákat. Erre a VSZ szövetségesek már csak nyomokban voltak képesek, Magyarország gyakorlatilag sehogy sem. Nálunk a „továbbszolgáló” (értsd: elviekben szerződéses, önkéntes katona) a civil életben lóápolónál többre nem jutó, hiányos fogazatú alkoholista semmirekellő szinonimájává vált. Nálunk valahogy a szerződéses legénységi állomány sehogy se akart működni, a húszas években, mikor a trianoni korlátozások miatt nem lehetett sorozni, sem sikerült sem mennyiségileg, sem minőségileg megfelelő legénységi állományt létrehozni. Ugyanakkor Von Seeckt munkássága nyomán a németek, akiknek a versallies-i szerződés szintén a sorozás megtiltására kötelezett, magas szinten felkészített legénységi állománnyal látták el Reischwehr-t, az alapelv az volt, hogy minden katona legyen alkalmas rajparancsnoknak: tulajdonképpen a haderő létszámát – megfelelő kiképzők révén – pár hét, pár hónap alatt meg lehetett tízszerezni.

Ami Magyarországot illeti, az elmúlt hatszáz évben „túlháborúzta” magát. Nagyjából úgy járt, mint Asszíria, elfogyott a harcos réteg. A török elleni hadviselés iszonyú vérveszteségét a szabadságharcok és a Habsburgok dinasztikus háborúinak vérvesztesége fejelte meg, majd jött a XX. század. Ismét Makrai alezredest idézem: 49’-ben elesett, aki bátor volt, az első világháborúban életét adta, aki vitéz, a másodikban ott maradt, aki becsületes. Az első háború előtt kivándorolt, aki tenni akart, 56’-ban pedig elhagyta az országot az, aki egy kicsit is képes volt gondolkozni vagy érezni. Ehhez csak azt tenném hozzá, hogy a 2008 óta tartó kivándorlási hullám jelenleg már több fiatalt vitt külföldre az ország jelen méretéhez és lakosságszámához képest, mint mikor az 1890-1910 közötti években kitántorgott Amerikában másfélmillió emberünk. Magyarországot több hullámban, 20-50 évente immáron 200 éve nem mennyiségi, hanem minőségi vérveszteség sújtja, azaz szellemileg és fizikailag a legértékesebb, ráadásul fiatal réteget veszítjük el, gyakorlatilag hullámokban, de folyamatosan, amely a helyzet minden mértékű dramatizálása nélkül is világossá teszi, hogy a magyarság puszta megmaradása, túlélése a tét. A népességfogyás megállításában gyakorlatilag már reménykedni is felesleges, a termékenységi mutatók javulása legjobb esetben is arra lenne elég, hogy elöregedetten, kisebb lélekszámban, de stabilizálja a népességet – sajnos, ez is szinte a csodával határos lenne. Az pedig nem lehet vígasz, hogy gyakorlatilag egész Európában ez a helyzet. Pokol Béla tanulmánykötetében (Európa végnapjai) precíz diagnózist állít fel erről, nem rejtve véka alá azt sem, hogy ami Nyugat-Európának a színes és iszlám bevándorlás, az nekünk a cigány lakosság népességrobbanása.

(folytatjuk)