Valóban jó dolog a sorkatonaság? (6.) – befejező rész

Egy felbomló, értékvesztett, általános kulturális nívóját tekintve egyre romló társadalom számára a fegyveres honvédelem és annak minden állampolgár számára történő kötelezővé tétele, amelyet nem a törvény szava, hanem az állampolgár öntudata tesz számára nem külső és belső paranccsá – bocsánat, de nem működik. Maga a sorkatonai rendszer pedig már az elmúlt rendszerben is súlyos visszásságokkal terhelten, inkább csak látszólag funkcionált.

A hetvenes években Magyarországot emellett az is sújtotta, hogy az akkor sorállományú korba kerülő Ratkó-nemzedék hatalmas újonctömeget szabadított a Néphadseregre, amellyel természetesen értelmesen nem tudott mit kezdeni, így ezeket az embereket lényegében „rablógazdálkodta”, azaz egy rabszolga-logikájú, nagyon létszámdús, az értelmes feladatokat alibifeladatokkal helyettesítő, a kiképzési feladatokat jórészt csak „letudó” szemléletű szervezetté alakult. A nyolcvanas évek elejétől, a sorkatonai szolgálati idő csökkentésével és sorozandó évfolyamok létszámcsökkenésével ez a helyzet ideig-óráig rendeződött, de ekkortól az állandósodó gazdasági válság és pénzhiány vetette vissza azt az elképzelést, hogy a sorkatonákkal ténylegesen „kezdjenek valamit”. A rendszerváltás után a jugoszláv polgárháború egy rövid ideig még nem tehette lehetővé a hadsereg olyan gyors és brutális leépítését, mint Európa más országaiban tették, egyben megszüntetve a sorkatonaság intézményét, de az Antal-kormány természetesen nem bízott a kommunista tisztikarban. „Természetesen” se szándéka, sem képessége, sem elképzelése nem volt a végtelenül dilettáns, amatőr kormányzatnak arról, hogy mit „kezdjen” a védelmi szférával (is), és lényegében 1991-től „húzd meg, ereszd el” logikája mentén, de folyamatossá vált a haderő minden szintű képességbeli leépítése, amely gyakorlatilag a mai napig tart, és most van halovány remény arra, hogy megáll, és visszájára fordul.

A hidegháborús védelmi ipar, polgári védelmi, légoltalmi, gazdaságvédelmi, hátországvédelmi és persze, katonai infrastruktúra fenntartása persze, értelmetlen is lett volna (és pénzügyileg lehetetlen), de az átgondolatlan szétzarbálás, és egyidejűleg az a tény, hogy a hadsereg szovjet típusú logikájához, vezetési struktúrájához, „menedzseléséhez” hozzá sem nyúltak, az egész rendszert anakronisztikussá tette. A rendszerváltás után 6-8-10 évvel azért a piaci vállalkozások, a közélet, a sajtó, a nyilvánosság fórumai már európaiakká váltak, a 2004-es EU belépés után egy olyan ember számára, aki a való világban él, belépni egy laktanya kapuján valamiféle szürreális időutazást jelentett, ahol a késő kádár kor igénytelen és lepusztult épített környezete és enteriőrje csak a kisebb rossz. A legnagyobb gondot a kicseréletlen fejek jelentették – jelentik részben ma is, mert hiába elenyésző a „még elvtársként kezdettek” száma, ha a szemléletüket és világnézetüket itt hagyták. Hiába csökkentették tovább a sorkatonai szolgálati időt (a rendszerváltáskor 12, majd 1996-ban 9, végül 6 hónapra), a nagyarányú alakulat-leépítés miatt a besorozandó évfolyamok (különösen a Ratkó-unokák magas létszámú évfolyamai, 1973-1979) részére nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű sorkatonai beosztás.

Ez ahhoz vezetett, hogy az évfolyamok jó részét ilyen-indokkal nem hívták be, 2000 után lényegében alternatívvá vált a katonai szolgálat (nem olyan értelemben, hogy már sokkal előbb bevezették a polgári szolgálatot) azaz, a hadkötelesek csak kb. felét, 2004-ben gyakorlatilag már csak 30%-át hívták be. Ez természetesen az egész rendszert részben korrupttá, részben nevetségessé és értelmetlenné tette. Arról már szólni sem szükséges, hogy 1996 után az infrastrukturális feltételek annyira leromlottak, hogy míg a hatvanas években az átlagos újoncnak még nem okozott különösebb gondot, hogy csak lavórban mosakodhatott, addig a kilencvenes évek világában az újoncok egyfajta nem túl kellemes időutazáson vettek részt a hatvanas évek körülményei – ekkor vált jellemzővé a sofőrjénél idősebb gép-, és harcjármű – közzé. Aki nem tapasztalja meg, nem tud mit kezdeni az „erkölcsileg elavult” fogalmával, azaz azzal, hogy ilyen körülmények között ennek az egésznek nincs se célja, se értelme. Ahogy Kádár Gyula ezredes fogalmazta meg önéletrajzában, tevékeny embernek kínszenvedés halálraítélt hadseregben szolgálnia: nem lehet értelmet keresni ott, ahol nincs, és nem lehet, hogy az ember elvégezze azt, ami értelmetlen.

Az utolsó sorkatonák Szabadszálláson

2004-ben egy olyan rendszert szüntettek meg de jure, a mely de facto már 6-10 évvel korábban sem működött, mert mikor a megyei hadkiegészítő parancsnokságon egy napra behívott 120 sorozott közül összesen 22 kap beosztást, majd behívóparancsot, és viccen kívül, a nehézsúlyú birkózó testi gyengeség miatt kapott alkalmatlan minősítést (mert „papíron” túlsúlyos), ott a rendszert nem érdemes működtetni. Ugyanoda jutunk, amit fentebb fogalmaztam meg: ha nincs mögötte komplex társadalmi szervezőerő, önmagában a hadsereg semmit nem ér. Hogy várhatja el valaki, hogy egy fiatalt megneveljen a hadsereg, ha maga a társadalom, amit e hadsereg védeni és támogatni hivatott, züllött és szétesett, motiválatlan és értékvesztett? A hadsereg része a társadalomnak, és a hadsereg olyan lesz, mint a társadalom: a sorkatonai szolgálat Rákosi-években történt lefolyása a Rákosi-rendszerben volt értelmezhető, a Kádár-korabeli a Kádár-rendszerben, 1990 után pedig ahol, Kowalskiék szavaival élve, vita tárgya lett, hogy mit jelent a tisztelet, ebben a formában ez lehetetlenné vált.

Aki arra gondol, hogy „hozzák vissza a sorkatonaságot”, mint pl. Norvégiában is megtették, aligha gondolja végig, hogy ennek feltételeinek ismételt megteremtése, a felszerelés, kiképzés, elhelyezés feltételeinek gyakorlatilag nulláról történő létrehozása (mert ennek infrastruktúrája megsemmisült, de ha nem semmisült volna meg, ma már akkor is alkalmatlan lenne a feladatára) elképesztő összeget venne igénybe, gyakorlatilag többet, mint egy professzionális hadsereg korszerű eszközökkel, felszereléssel történő ellátása. Évi 60-70 ezer fiatalból ha 54-60 ezret behívnak (beszúrás: ha több kap felmentést, az megkérdőjelezi az egész intézményt, meg kell jegyeznem, hogy gimnáziumi osztálytársaim, 18 fiú közül egy (!!!) fő teljesített sorkatonai szolgálatot 1994-2002,azaz sorkatona szolgálatra történő behívhatóságunk törvényi időszakában, 15 meg nem, holott szerintem fizikailag mindenki alkalmas lett volna, legfeljebb egy fő nem – ketten lettünk hivatásosok), az legkevesebb 10 kiképzőközpontot és 20 sorállományú, ezred-dandárszervezetű alakulatot igényel, 10-15 ezer hivatásossal és szerződésessel, évente százmilliárdos költségvetéssel. Vajon van erre szükség, ha egyrészt társadalmi háttere, másrészt törvényi háttere, harmadrészt nemzetközi viszonyai miatt Magyarország rendészeti akciók és korlátozott NATO műveletekben történő legfeljebb egy-két zászlóalj-szintű résztvételen túl hadviselésre úgy sem alkalmas? Ha gazdasági erejénél fogva kétszázezer főnél nagyobb haderőt úgysem tudna kiállítani, jelenleg ennek a töredékét sem képes korszerű haditechnikai eszközökkel ellátni? Nem kérdéses, hogy katonai értelme és célja a sorkatonaság intézményének nemhogy ma sincs, hanem, mint említettem, nagyjából 50-60 éve létjogosultsága nulla, ergo, ez katonai szempontból irracionális elképzelés.

A korlátozott – legfeljebb 1-2 éves – katonai szolgálat alatt nem lehetséges korszerű harceszközökre és századszintűnél nagyobb együttműködési képességre kiképezni, a katona mire „kész” (többé-kevésbé) leszerel, és képességeit hazaviszi és hamarosan elfelejti, vagy azok elavulnak. A fiatalok hazafivá nevelést egyébként a néphadsereg sem végezte el, a hazafiság nemcsak Kádár néphadseregében, de az 1990 utáni Honvédségben is gyanús egyénieskedésnek és szélsőjobboldali elhajlásnak számított és számít, a hadsereg legfeljebb „az életre” nevelt, gyakran rossz értelemben vett „életre”: nem feltétlenül önállóságra, inkább hatalmi klikkeskedésre és ügyeskedésre, na meg iszákosságra. Tény, hogy korunk fiatalságának nagyobb szüksége volna a férfias viselkedésmintára és az önállóságra, a kitartásra és a jó fizikumra, mint a más közegben, más ingerek között, másképpen szocializálódott apáinak és nagyapáinak, mely megváltozott igényekkel és korral a közoktatás pedagógiája sem tud és 2010 óta lényegileg nem is akar mit kezdeni, azaz hivatalosan még a tényt is tagadja, hogy egyáltalán igaz lenne, hogy a 2000 után, már digitális korba született, a szódavizet is Facebook-on, táblagéppel ivó gyerekeket baba koruk óta olyan és annyi inger éri, hogy ingerküszöbük annyira magas, figyelmük annyira szétszórt, koncentrációképességük annyira gyenge, hogy lehetetlen őket hetvenes évekbeli pedagógiával és infrastruktúrával oktatni.

Ma már, egy európai nívón, ahol civil szervezetek, helyi közösségek, sportegyesületek és egyházak tömege áll a polgár rendelkezésére, hogy gyerekeit „helyette neveljék” (amely nyilván nem fog működni…) hogy semmi szükség sincsen egy állami pénzen fenntartott tankokkal is felszerelt cserkésztáborra. Plasztikusan fogalmazva: bakancsba fűzőt befűzni és inget összehajtogatni a nagymama is meg tudja tanítani az unokáját annak 5-6 éves korában, tessék ezt családon belül intézni, erre a célra nincs szükség egy évi több száz milliárdos költségvetésű állami intézményre. Ugyanis a hadseregnek nem ez a funkciója, nem óvoda, nem gyerekmegőrző, nem munkanélküli-elrejtő közmunkatábor, nem népiskola, és nem is gyógypedagógiai intézet, bár a benne dolgozók néha más véleményen vannak kifakadtabb hangulatukban. Szeretném ezért javasolni mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy „de jó lenne ezeknek a nyegle fiataloknak bevezetni ismét s sorkatonaságot”, hogy első körben ne máséval, hanem a saját gyerekével, unokájával törődjön, őt nevelje, eddze, neki adjon át értéket és tudást, (és akkor is, ha az illető lány, sőt!), ha pedig nem képes rá, de úgy gondolja, hogy a gyereke legyen jobb ember s hazafi, mint ő, akkor keressen egy ezzel foglalkozni képes szervezetet, ahol szívesen fogják fogadni.

Az már egy más kérdés, hogy önkéntes tartalékosokra, nemtől, valamennyire még életkortól is függetlenül (16-60) szigorúan önkéntesekre, különösen területi elven szervezve, szükség van, bár nem vadászrepülőkre és harckocsizókra, de lövész, aknavető, tábori tüzér, páncéltörő, műszaki, ABV védelmi, logisztikai, légvédelmi alegységeket, különösen egyetemek, sportklubbok, lövészegyletek, polgárőr szervezetek, stb. bázisán létre kell(ene) hozni, meg kell(ene) szervezni. Ugyanis aki magát, családját, közösségét, faluját, városát, nemzetét megvédeni nem kész és nem képes, az nem férfi – akkor se, ha történetesen nő. De nem hiszek a muszájban, különösen a kötéllel fogott muszájkatonában. Csak a felelősségtudó, kötelességtudó polgárban hiszek. Mint Nagy Frigyes, és a porosz iskolarendszer.