Progresszívék megunhatatlanja: az alapjövedelem (1.)

Választási kampányok idején világszerte – már, ahol többpártrendszer van – minden másképpen történik. Egy kicsit a szokásosnál is jobban kizökken a józan ész. Kormánypárti politikusok ilyenkor nemzetiszínű szalagokat vágnak át (a választópolgárok helyett), míg ellenzéki politikusok a szokottnál is nagyobb lendülettel ígérgetnek: jövő húsvétra megígérik a feltámadást is. Bármit. Akármit. Határ a csillagos ég, ahogy Rákosi pajtás jósolta. Ilyenkor unos-untalan, már-már közhelyesen visszatérő eleme egyesek politikai kommunikációjának az általuk alapjövedelemnek nevezett agyrém.

Lényegesnek tartom, hogy mindenki legyen tisztában azzal, hogy az időnként kultúrmarxizmusnak nevezett nagy valami nemcsak feminizmus, hanem minden más kapcsolt és mellékelt árujának formájában is – logikátlan és működésképtelen. Azért, mert ezek mindig kéz a kézben járnak, ahogy az ősi tapasztalat tartja: aki hazudik, az lop is.

Hol volt, hol nem volt, a régi szép időkben, mikor szex előtt még a férfiak borotválkoztak… Tökig rágott csont az a közhely, hogy szép új XXI. századi világunk mennyire, de mennyire tükörképe, vagy inkább szánalmas paródiája a haldokló Római Birodalom III-V. századának. Mert bizony, „alapjövedelem” (kézbőletető segély) Rómában is volt. Ennek forrását a közvélekedés a két Gracchus-ban látja. Caius és Tiberius Gracchus, a két demagóg – akik úgy végezték, mint későbbi elvtársaik közül oly sokan – találta ki azt, amit ma szociális segélyezésnek hívnánk, azt, a történelemben addig ismeretlen fogalmat, hogy etessünk ingyenélőket. Miért? Mert csak? No, nem igazán, hanem elsősorban azért, mert ha bevezetjük a többé-kevésbé általános választójogot, akkor az, aki politikai többséget szeretne, az hamar rájön, hogy sokkal egyszerűbb prolikat megvenni (merthogy olcsóak), mint értelmiségieket meggyőzni (merthogy kritikusak). Ezzel már Periklész is szembesült: Gracchusék nem akarták ezt a hibát elkövetni, mint az athéni demokrácia atyja, aki hagyta magát egy jó kis numera kedvéért rábeszélni, hogy rendelje el Megara blokádját, és ezzel elkezdje a peloponésszoszi háborút, amely művének, Athén nagyságában a végét is jelentette. Azaz: tartsunk el „államköltségen” „rászoruló szegényeket”. Már akkor is felvetették okos emberek, hogy olyan, hogy „ingyen”, nos, olyan nincs, csak olyan van, hogy más fizeti a cehhet, ami egyrészt nem teljesen erkölcsös, másrészt nem is igazán célravezető, harmadsorban meg nem is biztos, hogy eredményes.

A két Gracchus. Megérne egy alapos történészi – és éghajlatkutatói, katonai, műszaki,földrajztudósi, közgazdasági, erdőmérnöki, mezőgazdászi, pszichológusi, nyelvészi, stb, – monográfiát, hogy hasonlítsa össze a Római Birodalom, különösen a késő császárkor, és korunk történéseinek párhuzamát. Veszélyes következtetésekre adna lehetőséget. (J. Wilson-R. Simpson-M. Welsh: Tiberius Gracchus)

Tiberius, akit harmincéves korában leszúrtak a patríciusok, békésebb, kilenc évvel fiatalabb öccse, Caius robbanékonyabb természetű volt, és beszéd közben néha annyira elragadtatta magát, hogy hangját felemelve sokszor gorombaságokat és trágárságokat mondott, ami akkor sem volt főnyeremény, mikor még nem lapult mindenki zsebében diktafon, gondolom azért, mert a tógán nincsen zseb. Caius tudott erről a hibájáról, és úgy védekezett ellene, hogy Licinius nevű rabszolgáját maga mögé állította, hogy az figyelje ura beszédét. Megparancsolta, ha észreveszi, hogy őt indulata magával ragadja, fújjon bele az erre a célra elkészített szerkezetbe, mely különleges hangot hallat. Caius ilyenkor erőt vett magán, és nyugodtabban beszélt tovább. Amíg tudott. Kábé fél percig.

Nos, ez a drága ember, mint néptribunus rendelte el Kr.e. 133-ban, hogy az úgynevezett „rászorulóknak” ingyen gabonát kell osztani. Eredményes volt, bár őt nem sokkal később sikerült kinyírni, sajnos, az intézkedést már nem lehetett visszavonni, mind a köztársaságkor hadvezérei, egymást néha csendben, néha nagy hűhóval likvidáló ügyeletes nagyemberei – Marius, Sulla, Caesar, Pompeius, Antonius, Octavianus – egymásra licitálva osztogattak – az adófizetők zsebéből, na meg, a hadizsákmányból, azaz más véréből – a csürhének. A császárok ezt már később rutinszerűen művelték, hiszen a néptől a népszerűséget – „panem et circensis” – kenyérrel és cirkusszal vették meg.

Ifjabb Gracchust ugyan egy utcai verekedésben lecsapták, de műve, a szociális demagógia és az ebből következő ingyenélő-tenyésztés évezredeken átívelően fennmaradt, bár Róma bukása után háttérbe szorult, és ismételten csak a XIX. század demagógjai fedezték fel újra. A végeredmény a modern kiadásnál sem kétséges, aligha fogja a nyugati társadalom másképpen végezni, mint a perverz caesarok dekadens nagy szajhája. Róma belebukott abba, hogy hazájáért harcolni, dolgozni kész, szabad, büszke polgárait hagyta elvérezni, földjüket nagybirtokosok kezére juttatta, légióit barbárokkal töltette fel, és nemzetét lakosságra, polgárait prolikra, dolgozóit csürhére cserélte. A mindenkori uralkodók nagyon-nagyon kényelmesnek tartották, hogy kézből etessenek. Ingyen? Nem. Más pénzéből. Mivel ingyen semmi sincs, csak „máséból” van. Bár Róma erkölcstelen, anyagyilkos, homoszexuális, örökségvadász, részeges, drogos, gátlástalan, összeesküvő patrícius „elitjét” lemészárolták a barbárok, de tudjuk, hogy vannak, aki korlátozottan tanulnak. Vagy éppen úgy sem. Ugyan sok évszázad lepergett Janus színe előtt, de a kétarcú isten azt vette észre, hogy…

Annak idején Fábry Sándor mondta a népnek, hogy az ő Dörflinger Dodi barátja szerint: „a szocializmus a leghosszabb út, ami a kapitalizmusba vezet”. Tagadhatatlan, bár kiváló vicc, és a hetvenes években ezen jóízűen röhögtek, de akkoriban nem hittük volna, hogy tényleg. Ennek a fordítottja, hogy a kapitalizmus pedig előbb-utóbb szocializmusba, majd kommunizmusba vezetne, vezetett volna, Marxon kívül kevesen hittek, mifelénk legfeljebb akkor, ha morcos emberek számonkérő jelleggel, és főleg „sűrített marxizmust”, azaz gumibotot lóbálva kérdezték.

Viszont a világégetés második felvonása után a győztes nyugat vérgőzös farkasvigyora közben a bolsevizmus piszkos mancsait rátette Kelet-Európára, Kínára és Indokína egy részére, a kapitalista rendszer némileg ideiglenesen önkorlátozta önmagát, azaz megvalósították (a háborús konjunktúra és a technikai fejlődés miatti magasabb termelési szint miatt erre volt anyagi lehetőség) a jóléti kapitalizmust. Persze nem azért, mert ilyen jóságosak, hanem azért, mert Olaszországban, Görögországban, Franciaországban a szovjet befolyás és a győztesen megvívott háború után mérhetetlenül megnőtt a kommunisták befolyása és népszerűsége. Bár a jaltai egyezmény világosan kitűzte a befolyási övezetek határát, annyira azért még a Wall Street urai sem voltak naivak, hogy azt higgyék, hogy egy papírrongy 1947-ben többet ér Sztálin szemében, mint ért 1939-ben, Mikor 89’-ben ennek akut veszélye megszűnt, egy az egyben elkezdték a jóléti kapitalizmus felszámolását, hiszen innentől minek, választási lehetősége a népnek nem maradt. A megvalósítás nem volt bonyolult.

Ha fennáll a veszély, hogy a munkásosztály felszámolja a kapitalizmust, leghelyesebb, ha felszámoljuk a munkásosztályt. És nyugaton lényegében így tettek, az ipari munkahelyeket nagyrészt felszámolták, kisebb részben vendégmunkásokkal töltötték fel, az őshonos lakosságot jól fizető adminisztratív és szolgáltatási, illetve pénzügyi „munkahelyeken” (impotenciagyárakban) helyezték el, és egyetemi katedráról kezdték tanítani, hogy ez a korszerű, a kaszálás meg a reszelés meg nem az. GDP szempontból valóban az, hiszen, ha ugyanannak a transznacionális vállalatnak Csung Huang a sencseni, vagy Gipsz Jakab a nyíregyházi gyárban kireszeli az alkatrészt, egy darab hatoscsavarral összekötött két lemezdarabra mégse mondhatjuk, hogy a kulik 1000 euro GDP-t termeltek, de a műszaki rajzra vagy a marketingleírásra, amit felsőbbrendű okos Hans rajzolgat-ír le egy stuttgarti vagy luxemburgi irodában, máris ráírhatjuk gond nélkül, hogy ez egymillió eurós érték, és készen van a sok-sok GDP: Okos Hans megtermeli, Buta Józsi csak összeszereli, hát ne csodálkozz, hogy nálunk magas az életszínvonal, hiszen mi termelékenyek vagyunk, ti meg tapló Ostblockerek. Ez trükknek jó, de hiába szeretjük (mi, a nyugat politikai és gazdasági elitje) egyik oldalról a liberális kapitalizmust, a másik oldalról ellenállhatatlanul vonzódunk a romantikus „népuralomhoz” is, mert az olyan trendi.

A „fejlett nyugat” – és ezt soha ne feledjük el, ez pillanatig se! – nem szerzett közvetlen, saját bőrre alapuló tapasztalatokat a gyakorlati szocializmusról, ezért a nyugati polgár, közvélemény és politikus a mai napig nosztalgikusan néz vissza a régi, 68’-as időkre, sőt, az akkori újbalos, maoista „lázadók” (értsd: apuci pénzén, munka helyett „lázadók”) jelentős része ma látszólag vezető politikai pozíciót tölt be. Ávóscsizma, davajgitár, padláslesöprés, kulákverés és felszabadító tömeges nemi erőszak nélkül bizony, nem szólal meg senkiben a vészcsengő, hogy az ostoba egyenlősdi jóra nem vezethet, gazdaságilag se, de főképpen nem össztársadalmi kohézió és erkölcs oldaláról. Ezért a kultúrmarxizmus – többek között, más „progresszív” gondolatai mellett – nagyon „szeretne” „alapjövedelmet” adni polgárainak, vagy legalábbis azok egy részének. Alaphelyzetben ez azt jelenti, hogy a szociális juttatások egyidejű megszüntetése mellett (állítólag) valamennyi állampolgárnak (és migránsnak, of course, főleg nekik) adjanak egy bizonyos, un. „létpénzt”, azaz az „állam” alanyi jogon biztosítsa mindenki az önfenntartáshoz szükséges anyagiakat, és a továbbiakban ne nehezüljön szegény polgárokra a munka kényszere.

A gyakorlatban progresszívék ezt ugyanúgy képzelik el, mint bármely más világmegváltó ötletüket, az erőművek bezárásától kezdve a nemek eltörléséig, azaz központilag, parancsszóra kihirdetik, hogy mi az üdvös az emberiségnek, és aki kérdéseket merészel feltenni, az megnézheti magát. Ahogy a vicc tartja, a magyar népmese úgy végződik, hogy „és aki nem hiszi, az járjon utána”, míg a marxista népmese lényege: „és aki nem hiszi, annak utánajárnak”. Tudjuk, hogy a cél Gracchusék óta mit sem változott: biztosítani szükséges, hogy az emberek többsége engedelmes legyen. A szellemileg és anyagilag önálló polgár nem több, mint rendszerhiba.

(folytatjuk)

Szent Pál. Saul, a tarzusi sátorszabó, aki előbb fordult meg a damaszkuszi úton, mint Aszad tankjai, hagyta ránk az örökbecsű mondatot: „AKI NEM DOLGOZIK, AZ NE IS EGYÉK.” Pál természetesen nem a munkaképtelenek, a betegek, az idősek sorsára hagyására, a közönyre, a társadalmi érzéketlenségre és a szociáldarwinizmusra adott parancsot, mint oly sokan. akik szándékosan félreértelmezték sorait. Márpedig tanítása igaz, mivel a keresztény hit tartalmát, etikáját és világnézetét nemcsak az evangéliumok, hanem az apostoli tettek és tanítások is képezik. Apostoli levelében leírtakat nem véletlenül idézik csak röviden, ezért kvázi torzítva. Pál a munkakerülő – de máskülönben munkaképes – embereket ítéli el, határozottan, ellentmondást nem tűrően és ékesszólóan. Thesszalonikeiekhez írt második levél, 3.6.-tól: (Károli fordítás) „Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át. Mert magatok is tudjátok, hogyan kell követnetek minket; hiszen mi nem tétlenkedtünk közöttetek, nem éltünk senkinél ingyen kenyéren, hanem fáradsággal és vesződséggel dolgoztunk éjjel és nappal, nehogy valakit is megterheljünk közületek. Nem azért, mintha nem volna meg a jogunk erre, hanem azért, hogy önmagunkat állítsuk elétek követendő példaként. Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek. Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek. Ti pedig, testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe. Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket.” Szent Pál nem köntörfalaz: aki dologtalan, az hiábavalóságokra adja magát, az emberileg lealjasul. Korunkban számos embert sújt a munkanélküliség, és tudjuk, látjuk is szomorú tapasztalatát, hogy a tartós munkanélküliség mennyire káros az ember tartására, gondolkodásmódjára és életvitelére. Aki normálisnak akarja elfogadtatni, hogy a munkaképes ember munka nélkül éljen meg, a társadalom más alapvető oszlopait is kirugdosná. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy ezt farkasvigyorú számításból, szándékos rombolásból, vagy tudatlansága és irracionális, futurisztikus elképzeléseken alapuló hitében teszi ezt.