Megkeményedett nők és férfiak

A közelmúltban több kutatással és pszichológiai eszmefuttatással találkoztam, amelyek egyaránt arra igyekeztek választ kapni, hogy vajon valóban érzelmesebbek-e a nők, mint a férfiak. Ezek a kutatások, elmélkedések rendre arra az eredményre jutnak mostanában, hogy a férfiak magasabb érzelmi töltettel fordulnak partnerkapcsolataik felé. Csak a hétköznapjainkban rendszeresen használt sztereotípiáink fedhetik el sikeresen azt a tényt is, hogy a férfiirodalom korábban több világkönyvtárnyi művet termelt ki a nőket idealizáló, eszményítő szerelmi- és lovagirodalomból és hogy a női irodalomban valahogy nyomokban sem látjuk ennek a tükörképét.

Mindezek ellenére, úgy hiszem, az érzelmi élet körül bonyolódó elmélkedés messze nem lenne egy annyiszor tárgyalt, annyira népszerű kulturális és mentálhigiénés kérdéskör, ha nem mégis pont maguk a nők éreznék egyre húsba vágóbb problémának a két nem érzelmi viszonyulásának átalakulását. Amíg a feminista, befelé forduló, öncélú, elváráselvű gondolkodás formálta meg a modern nő életérzését, addig a férfioldalon egyre inkább egy olyan attitűd látszik kibontakozni, amely a korábban istenített női eszményképekből való mély, visszavonhatatlan kiábrándultságról tesz tanúbizonyságot.

A nők és férfiak érzelmi életét összevető kutatások nyomán böngészve futottam bele Lukács Tünde korábban a harmonet.hu-n megjelent cikkébe, amely azt a kifejezetten ritka női megközelítést tárja elénk, amikor az érzelmi élet modern problémáiról gondolkodó nő nem a szokásos pasiszapulásban, hanem a női önvizsgálatban leli meg a probléma megoldóképletét. A nőket mindenáron, az önáltató hazugságok és sztenderdizált kettős mércék szintjéig kiszolgálni törekvő sajtó világában nem túl népszerű álláspont, amikor a nők megváltozott beállítódásáról a következőképp ír:

Egy ismerős hölgy egyszer feltette a következő kérdést, egy internetes oldalon. „Vajon a férfiaknak van lelkük?” A kérdésre több férfi válaszolt, némelyek nyomdafestéket nem tűrő szavakkal. (…) Lehetséges, nem mi vagyunk érzékenyebbek. A férfiak lelke érzékenyebb, mint a miénk, nőké. (…)

A nők erős férfit keresnek. A baj az, hogy mi nők közben kemények lettünk. Egy kemény nő mellé nem tud erős férfi kapcsolódni. Egy nő lágy, kedves, befogadó, elfogadó, simogató. De a nőiség ma nem igazán erről szól. Sokkal inkább arról, hogy szingliként majd mi mindent megoldunk egyedül. Rövidre vágatjuk a hajunkat – és megmagyarázzuk, hogy azért, mert így kényelmesebb – férfiasan beszélünk, káromkodunk, öltözünk. Döbbenetes adatok vannak arról, hogy Japánban óriási a szingli nők aránya, és egyre nő. Amerikában is nő a szinglik aránya, és a nőket nem igazán érdekli már a szexualitás sem. Ez az egyik oka annak, hogy egy kapcsolatban a szexuális élet előbb utóbb megszűnik. A másik fő oka, hogy amit szerelemnek hiszünk, az valami egészen más érzelem, és ezért a lufi nagyon hamar kipukkad.

A férfiak sok száz év óta nem bíznak a nőkben. A beszélgetéseim során szinte minden férfi kijelentette, hogy nem bízik meg 100 százalékosan a női nemben. A jelen felmérések szerint, sokkal több nő csalja meg a párját, társát, férjét, mint fordítva. Továbbá, a nők sokkal jobban hazudnak, mint a férfiak, ezért a női füllentések nem derülnek ki általában. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok gyermek idegen apától származik, amiről a férfi nem tud. Ha valaki járatos a családállítás módszerében, az tudja, hogy ez milyen nagy terhet ró a családra, a gyermekre. A feminizmus pedig végképp megkeményítette a nőket. A férfiak éppen ezért félnek belemenni a szerelembe. Ezért továbbra is keresnek, keresik azt a nőt, aki igazán szereti őket. Ugyanis ők ezt pontosan érzik. Azt, hogy mi a „valódi” oka, a nő figyelmének. A szerelmek nagy része nem valós. Kivetítés, beleképzelés, családi minták, és főleg: megalkuvás. Amikor egy pár ilyen feltételek mellett él együtt, hiába mutatunk szeretetet, párunk tudat alatt érzi, hogy valójában nem szeretjük őt igazán.

Ha mindez valójában átlátható női szemmel is, akkor talán már csak az a kérdés, hogy mikor vetünk véget a férfihibáztató, férfigyűlölő feminizmusnak, és mikor számoljuk fel a férfiakat a kettős elvárások zsinórján marionettbábként rángatni akaró, ádázul férfihibáztató sztereotípiákat. Úgy tűnik, hogy mindez egyre inkább egy olyan létkérdéssé lényegül, amelyen áll vagy bukik, hogy tovább mélyülnek-e az egymás félreértésén alapuló ellenérzések a két nem között, egészen addig, amíg esetleg valóban megállapíthatjuk, hogy egy olyan huszonegyedik századi társadalmat sikerült létrehoznunk, amelyet nemcsak az ezernyi egyéb társadalmi probléma, hanem a nemek közötti megértés lehetetlensége is végletekig atomizált.

Vajon mi történt a nőkkel kapcsolatos eszményképeinkkel? Vajon a nők változtak-e meg, és az új kutatások fényében ezért látjuk ma egyre inkább azt, hogy a férfiak több érzelmi töltettel viszonyulnak partnerkapcsolataikhoz? Esetleg mindig is önmaguk érzelmekben gazdag(abb) belső világát vetítették a férfiak a nőkre, ezért nyüzsögtek romantikus ideáikban, lovagirodalmukban is a csodásan tiszta, meleg érzelmekkel teli, eszményített királylányok? Talán a nők leginkább azért csalódottak manapság, mert a férfiak lassan ébredeznek egy több évszázados romantikus álomból és egyre inkább megkeményednek maguk is?