Homoszexualitás és nők a hadseregben – avagy – miért ne fűzze össze a szerelem a bajtársakat? – Második rész

A katonák szexuális igényeit nem lehet kikapcsolni, a legnagyobb hiba arról tudomást sem venni, ami például annyira jellemző volt az egykori néphadsereg sorállományát illetően. A hormonálisan egészséges fiatal férfiak ugyanis kanosak, ha tetszik, ha nem. Erre elméletileg „jó módszer„ lenne a tömeges kasztráció, de a gyakorlatban ez nem igazán vált be, annak ellenére, hogy érdekes módon számos híres eunuch hadvezért ismer a világtörténelem, elég a Szondi Györgyöt leverő Khadim Ali pasára, vagy Cseng Ho-ra, Kína híres admirálisára, avagy a bizánci Narszészra gondolnunk. Egyrészt a művelet a toborzást is finoman szólva megnehezítené, másrészt pedig mind a fizikum, mind a személyes bátorság és ellenállókészség szempontjából igen káros. Ha egy hadvezér számol azzal, hogy seregének ruházatra, élelmiszerre, ivóvízre, pihenőre van szüksége, mivel nem harci robotokból áll, számolnia kell azzal, hogy nőkre is. Ez nem lehet szemforgatás, rosszul értelmezett erkölcs vagy „nemillikrólabeszélni” kérdése. Másról sem illik beszélni, de attól még kell, nem hiába írta a török krónikás egy ízben hogy „ a felséges padisah táborából, pusztán kik a táborból éppen szarni kint vannak, többen vannak ezeknél” (t.i. az ellenséges magyaroknál). Szokták végiggondolni, ha egy ember napi tíz percet szilárd végterméke társaságában tölt (azaz nincs a táborban kolerajárvány…) akkor egy százezres hadseregből egyszerre közel 500 fő éppen a budin ül? Lehet vele nem számolni, csak roppant nagy felelőtlenség. Elképesztő hiba, hamar járványokhoz és a harcképesség elvesztéséhez vezet, ha ez nincs megszervezve, ezt már Mózes leírta a tábori rendtartási törvényeiben, bár nem ez a Biblia legismertebb és legtöbbet idézett passzusa („felszerelésedben legyen egy kis ásó, és mikor a táborból szükségletedre kimész, takard be szennyedet” – Második törvénykönyv, 23-14). Mivel írásomnak ez nem tárgya, erre hosszabban nem akarok időt vesztegetni,

de a hadviselésben halmozottan igaz, hogy nem állja meg a helyét az „amiről nem beszélünk, az nincs” logikája, ott sokkal inkább igaz az „amiről nem beszélünk, na, azzal nem foglalkozunk, és e miatt fogunk vereséget szenvedni” logikája él.

A haderőt, a hadviselést – ha jól csinálják, a mérhetetlen pragmatizmus jellemzi. Egyetlen példa: tetszenek tudni, hogy a kapitalista világban ki, mikor és miért hozta ez első munkásvédelmi, munkaegészségügyi, munkajogi törvényeket? Kik szólaltak fel ezért? A szakszervezetek? A humanisták? Az egyház? Nos, kérem, az első ilyen intézkedést a porosz hadsereg parancsnoka, Heinrich Von Horn tábornok kezdeményezte a porosz királynál, mert a Ruhr-vidéken a tömeges gyerekmunka miatti testi torzulások miatt alig maradt sorozható fiatal. Így jelent meg 1839. március 9-én a törvény „Fiatalkorú munkások gyáripari foglalkoztatásának szabályzata” címen (ami betiltotta a 9 évnél fiatalabbak alkalmazását, 10 óráéban maximalizálta a munkaidőt, szabályozta a pihenőidőt, az emelhető teher mennyiségét, stb.). Nem véletlen, hogy egy parancsnoknak katonái ágyába is be kell kukkantania, és szexuális jólétükről is gondoskodni kell.

Egy olyan jelenségről beszélünk, melynek megítélése korról korra és kultúráról kultúrára élesen változik, de ép logikai érzékű ember kívánatosnak sosem tartotta.

Térjünk vissza röviden arra, amely ma kérdés, de akkor nem volt az. Az átlagember úgy tudja, hogy az ókori Európában – jelzem, Európán kívül is, a közel-keleten (a perzsa haderőben ugyan Xerxész egész háremet vitt magával a táborba, ahogy az asszír királyok is, de ezeket a nőket a közkatona max messziről nézhette, ….vagy leginkább azt se, ha jót akart…) – a homoszexualitás kvázi természetes volt, de jött a kereszténység, amely ideológiájával ezt elítélte, üldözte, hasonlóképpen az iszlám is, ezért a középkorban a homoszexualitást förtelmes bűnnek tekintették, és nagyon hatékonyan üldözték, ezért a „melegek” a legutóbbi „modern” időkig „el voltak nyomva”.

Ez azonban csak az érem egyik oldala. Először is: a keresztény tanítás nem a homoszexualitást tekinti nemkívánatosnak, hanem általában a szexuális kicsapongás minden formáját. Elítélendőnek pedig nem a homoszexuális hajlamot, vagy a homoszexuális embert, hanem a homoszexuális cselekedetet tekinti. Ez élesen szemben áll (e téren is) a liberális gondolkodásmóddal, amely eleve elrendeltnek, determináltnak tekinti az emberi tulajdonságokat, tagadva a szabad akaratot, a helyes választását és mindezzel az emberi méltóságot is. Azaz, nem „homofób” (maga a kifejezés is nevetséges, hiszen senki nem fél…mitől is…? Az azonosságtól? Mert ha legalább „homoszexualitásfób” lenne…de a logika sosem volt a liberalizmus erőssége…) mint a keresztényfóbok hirdetik, hanem nemet mond rá. Az sem igaz, hogy „a b.zik nem lehetnek papok”, mert természetesen a Katolikus egyház a homoszexuálist is pappá szenteli, mert nem érdekli a szexuális irányultság, hanem a szextől tartózkodás, végeredményben mindegy, hogy a pap melyik nemmel való érintkezést NEM valósítja meg. A kereszténység alapvetően nemcsak szigorú nemi és társadalmi erkölcsöt és tartást hirdet, hanem ezt egy III. századi Róma körülményeivel állítja szembe: azaz erkölcseit egy dekadens és erkölcsileg széthullott világgal szemben fogalmazza meg (amely ma is ugyanolyan aktuális, mind az erkölcs, mind a széthullott, dekadens, nihilista környezet) tanítását és elvárásait. Ebben a koordinátarendszerben határozta meg társadalmi tanítását, és egyébként a társadalmi tanítást illetően a protestáns, az ortodox egyházak és a katolicizmus között nincs lényegi különbség. Általános társadalom-, és erkölcsfilozófiai tanulmány Szent Ágoston kora és a XXI. század között, nem tárgya e cikknek.

Az iszlám területeken más volt a helyzet. Ennek oka csak részben vallási – az iszlám is elítéli a homoszexualitást, ahogy a Korán írja: „mikor férfi férfit hág, megremeg Allah trónja” – hanem kulturális: a sémi népek esetén nincs bűntudati tényező, és mást értenek rágalmazás alatt: nem az igazságtalan, hazug tények, hanem a kompromittáló tények terjesztését. Más szavakkal, az igazhívőt nem zavarja, hogy ő homoszexuális, ha egyébként ő igaz muszlim, akkor ehhez ennek senkinek semmi köze, aki őt ezért megrójja, az rágalmaz, és legfeljebb ledöfi a dzsambiájával. Másrészről pedig az iszlám harcos lelkülete révén, a hit terjesztése az elsődleges parancs, és a szent háborúnak, a dzsihadnak mindent alá kell rendelni, továbbá a hitetlenek minden tulajdona – teste is – az igazhívőket illeti Allah szerint, ezért az, hogy a hit harcosai mit tesznek, mellékes, ha a dzsihad érdekében teszik, és a kafír fiúk egyébként is vessenek magukra, hiszen Allah nélkül élnek, sötét eszűek, alávalóbbak az állatnál, így velük való „vétkezés” nem bűn. A muszlim furcsa „duplagondol”járól szemléletes képet ad Faludy György „pokolbéli víg napjaim” című könyvében, melyben a neves költő nem rejti véka alá biszexualitását, sem azt, miképpen hálózta be a tizennégy éves arab tevehajcsár fiúcskát. Tehát katonái homoszexuális viselkedését egyetlen emír vagy szultán nem tekintette tényezőnek, szemben az európai feudális uralkodókkal, akik mögött mindig ott állt egy püspök vagy maga a Pápa felemelt mutatóujja. Ezért a homoszexualitás az európai világból a IV-V. században a legutóbbi időkig lényegét tekintve „kikopott”, perifériára szorult, bár persze, teljesen nem tűnt el, mindig leírtak „melegeket”, még uralkodói körökben is (pl. II. Edward angol vagy III. Henrik francia király, vagy Buckhingham herceg, akiből csak Dumas fantáziája tudott nőcsábászt faragni), de ezek legártatlanabb esetben is megmosolygott figurák voltak. Ezért a katonai homoszexualitás kérdése – túl fegyelmi kérdésen – az 1970-es 1980-as évekig – fel sem merül. Igazság szerint utána is csak erős politikai, ideológiai túldimenzionálás miatt.

Bár ismerjük az amazonlegendákat – a-masos görögül annyit jelent: mell nélkül, azaz az „amazonok” jobb mellét még kislány korukban eltávolították, hogy ne akadályozza az íj használatát, ezt ma a sportíjász nők mell-leszorítóval és/vagy egyszerűen kis cicikkel érik el – azaz, a harcos nő kultusza évezredeken és kultúrákon átívelő kép, de kb. annyira reális, mint a kentaur meg a szellem. Más szavakkal: van alapja, de finoman szólva túllihegett.

Leibstück (Lebstück) Mária, már kiegyezés után (időskori) fotóján. A XX. század előtt az európai kultúrában nagyon ritka dolog volt a harcos nő. 18 éves korában Karl Lebstück néven csatlakozott a bécsi forradalomban az akadémiai légióhoz, majd a bécsi forradalom bukása után a honvédseregben harcoltak tovább. Női volta csak egy sebesülésekor derült ki. Görgei kémnek nézte, és ki akarta végeztetni, csak számos igazolt bátor haditette okán menekült meg. Nem volt hétköznapi nő, az bizonyos. 48 utáni élete is meglehetősen hányattatott volt. Forrás: múlt-kor.hu

A hadviselés, elsősorban fizikai, másodsorban lelkialkat-beli, harmadsorban higiéniai korlátok miatt nők számára a múltban nem igazán volt lehetséges. Igen, léteztek Leibstück Mária főhadnagyok, és 56’-ban fegyvert ragadó nők, Bodicca királynők Britanniában, Jeanne D’Arc-ok, stb. de ezek a hölgyek egyrészt ritka, ugyanakkor kivételes egyéniségek voltak, másrészt, ezt is jól kell látnunk, többnyire egy pasi miatt mentek a frontra, vagy özvegyként bosszút állni. Említhetjük Eger várának védőit, igazság szerint ez sem kivételes, tudjuk, hogy végszükség esetén, várostromok alkalmával gyakran fogtak fegyvert nők, vagy nem-fegyveresen harcoltak (építés, árokásás, sebesültellátás, hírközlés, kémkedéssel egybekötött k.rválkodás stb.) szülőhazájuk, népük, törzsük, családjuk, főleg gyermekeik (ezért képes mindenre és bármire egy nő) érdekében. Összességében azonban a XX. századig a „női katona”, mint fogalom, alapvetően vicc marad, ritkább, mint a szemüveges rajkó. Igen komplex dolog azt vizsgálni, miért jelentek meg tömegével a nők a hadseregben 1939 után, de különösen 1990 után. Én ezt nem a feminizmus vagy a nemi egyenjogúság diadalának, hanem az esetek nagy többségében cinikus és valamilyen szinten kicsinyes gazdasági számítás eredményének tartom.

Ha megkérdezi valaki, hogy mi a baj a haderőben a homoszexualitással, miért tiltották világszerte szigorúan nagyon sokáig, és épeszű államok (viszonylag) épeszű haderőiben a mai napig, és átugorjuk a kevéssé kompetens, érzelmi jellegű, de bőszen b.zizó válaszokat, akkor nagyjából azt kapjuk eredményül, hogy

egy hagyományos tekintélyuralmi rendszerstruktúra keretei között egy ilyen, a tekintélyelvű és konzervatív társadalomfelfogás szempontjából megengedhetetlen viselkedésmód egyszerűen nem megengedhető, továbbá, éppen ezért aláássa a hadsereg tekintélyét, az ilyen beállítottságú katonáknak nem lenne parancsnoki tekintélyük,

ugyanakkor parancsnoki hatalmuknál fogva beosztottaikkal szemben szexuálisan visszaélhetnének, továbbá, az „átlagos homoszexuális” nélkülözi azokat a morális, szellemi, erkölcsi és fizikai adottságokat, amelyek katonává tehetnék és teszik, azaz nem hazaszerető, szélsőliberális, gyenge, feminim, nincs tartása, kitartása, akarata és ki lenne téve társai ellenérzésének. Ugyanakkor simán elképzelhető, hogy egy bővérű homoszexuális csak azért álljon be a hadseregbe, hogy minél több partnerre tegyen szert.

Ha azonban mindezeket a tételeket tényszerűen megvizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy ezek jelentős része a homoszexuális szubkultúra nem vagy felületes ismeretéből adódó közhely és tárgyi tévedés, sztereotipia, másrészt, sok tényező ezek közül a nők hadseregbeli szolgálata esetén is előtérbe kerül.

Heteroszexuális közegben egy női parancsnok ugyanúgy visszaélhet pozíciójával mint egy férfi parancsnok női beosztottja ellen: ehhez nem szükséges homoszexuálisoknak jelen lenni a hadseregben, sőt, feltételezhetjük, hogy mivel az emberek óriási döntő többsége a heteroszexualitást preferálja, ez sokkal gyakoribb és egyszerűbb, illetve magától értetődőbb is lenne. A katonai gyakorlatban tudjuk, hogy számtalan nőt szintén a szexuális kapcsolatok megszerzése vezet a hadseregbe, azaz ilyen módon kíván előléptetést, pozíciót, anyagi javakat szerezni…mint bármely más munkahelyen is. Azt is meg kell jegyezni, hogy a sztereotip „meleg” karakter, a gyenge fizikumú, nőies, kényes, affektáló beszédstílusú személy (melyet a homoszexuális szubkultúra „hajtűdobáló-nak nevez) korántsem jellemző minden homoszexuálisra, azok egy része kifejezetten férfias megjelenésű és viselkedésű (különösen az aktív homoszexuálisok). (Mielőtt megjegyezné valaki, hogy ugyan, honnan tetszik ilyen jól ismerni ezt a világot, válaszom egyszerű: nyitott szemmel négy év a Népligettel szemben.) Más szavakkal: gyakorlatilag mindaz, amelytől egy hadsereg belső rendjét, fegyelmét, ütőképességét óvni akarjuk a homoszexuálisoktól, ugyanúgy megjelenik bomlasztó tényezőként, ha nőket engedünk be (jelentősebb számban) a hadseregbe. Akkor tehát: miért is vannak nők a hadseregben?

Ha a XVIII. század előtti világot figyelmen kívül hagyjuk, és a modern hadsereg, mint állami intézmény létét Nagy Frigyestől datáljuk, akkor láthatjuk, hogy nagyjából az első világháborúig nőt hadseregbe csak rendkívül kivételes esetben engedtek be, ekkor kezdődött a tömeges beáramlásuk, a „kismalac csak a lábamat hadd tegyem be egy résnyire” alapon az egészségügyi, majd a híradó szakfegyvernem kötelékébe. Ennek oka egyszerűen a technikai fejlődés volt, azaz a korszerű repesz-romboló tüzérségi lövedékek, a sorozatlövő fegyverek, mindenek előtt a szórólövegek és géppuskák, az aknavetők, a vegyi harcanyagok és a harctéri személy elleni taposóaknák és irányított repeszaknák megjelenése és tömeges elterjedése.

Gyakran hivatkozott kiváló hadtörténelem-tanárom, Makrai Tibor szavait idézve a középkor tűzfegyverek előtti időszakának csatái mai szemmel nézve nagyszabású kocsmai verekedésre hasonlítottak. A korszerű fegyverek megjelenésével együtt megjelent az ”overkiller”, a túlgyilkolás, azaz az addig békésen bicskázó és szurkálódó harcosok helyett megjelentek a tépett, repesztett, lőtt, a tüzérség fejlődésével a földdel, ezáltal clostridiumokkal szennyezett, tehát tetanusszal, gázgangrénával, üszökkel fenyegető, csonkolt, vérvesztett, sokkos, klórtól, foszgéntől szétmart tüdőfoszlányokat köhögő, aknára lépett, térben repesztve amputált, jajgató, hatalmas, a segélyhelyekre szinte futószalagon érkező sebesültek tömege! Míg 1552-ben Eger várának 2100 védőjének egyetlen orvosa sem volt, csak 13 borbélymester és legény varrta a sebeiket, egyébként meglepően fejlett technikával és hatásfokkal, mert a legsúlyosabb (még kezelhető) seb a nyílvessző mell lövés volt, addig 1914-ben egy hasonló létszámú gyalogezrednek már hat sebészre és negyven szanitécre, valamint ugyanannyi sebesülthordóra volt szüksége, és így sem panaszkodtak egyik fél lövészárkában sem a túlontúl jó medevacra. Nem is tehették, hiszen, antibiotikumok hiányában, hiába álltak már rendelkezésre szinte a maival majdnem egyenértékű sebészeti eljárások, a fertőzött, szennyezett sebek kezelése rendkívül nehéz és kétes kimenetelű volt, az orvosok gondolkozás nélkül nyúltak az amputáció lehetőségéhez olyan végtagsérülések esetén, amelyeket ma ambulánsan el lehet látni.

Ezt a sebesült tömeget milliós hadseregekben ellátni nem volt lehetséges pusztán férfiakkal, és mivel a kórházi ápolást értelemszerűen nők végezték évszázadok óta, a hadseregek egészségügyi szolgálati igénye miatt nagyszámú nő első ízben 1914-ben került a hadseregek kötelékébe.

Ez valamilyen értelemben „áttörte a falat”, azaz nem volt már oximoron a női katona,

és az emberhiány miatt más, nők számára is alkalmas beosztásokban, elsősorban zenész, adminisztrátor és híradó munkakörben is megjelentek a nők. A brit hadseregben már 1914 októberében. Mindez mellett azonban egy másik tényezőt is figyelembe kell venni.

Ma nem közismert, alig kutatott és nem reklámozott „téma”, topic, hogy a XIX. század jól szervezett, nagy hadseregeiben komoly tábori kuplerájhálózatok működtek. Békeidőben ennek csak „keretei” álltak fel, a haditengerészeti kikötők örömtanyái, hasonlóan a matrózkocsmákhoz, nem voltak állami intézetek, pusztán kiszolgáltak ez igényt. Hadra kelt szárazföldi hadseregeknél ezt nem lehetett piaci alapon működtetni, viszont, Európa nem kis szerencséjére, a Napóleoni háborúk után (melyeket szintén jól szervezett tábori bordélyrendszer jellemzett) Európában – gondoljuk csak végig! – a balkáni harcok és a krími háború kivételével szinte csak villámháborúk folytak a XIX. században, a britek pedig jórészt csontlándzsás színesbőrűekre lövöldözéssel töltötték szabadidejüket. Igazán komoly tábori bordélyrendszerre az amerikai polgárháborúban volt szükség, ahol a több mint négy éves konfliktus (azaz nem éppen párhetes villámháború…) alatt csak az északi csapatoknál mintegy 100 000 prostituált szolgált, persze, nagyban terjesztve a szifiliszt, mivel ez a „hirtelen támadt” hadsereg profizmusában nyomába se ért napjaink US Armyjához képest, „fegyelme” európai mércével mérve kritikán aluli volt. Sosem felejtem el Sherman tábornok emlékiratából azt az anekdotát, mikor ellenőrzésre indulva azt tapasztalta, hogy a felállított őrrel (!) egy hadnagy (!) mezítláb, egy hordón ülve, almát rágva beszélgetett (!), és mikor a tábornok eléjük állt, ültő helyében, felállás nélkül, jobb kezében az almacsutkával tisztelgett…

Nos, ez a k.rvatömeg a háború után megélhetést keresve elment a vadnyugatra, illetve Kaliforniába, és az Egyesült Államok nyugati tartományait, nagy bánatára az illegális bevándorlás rézbőrű áldozatainak, a közhiedelemmel ellentétben a prérit és a nyugati partot nem az aranyláz, hanem a megélhetést kereső veteránok és veteránkiszolgáló örömkislányok népesítették be. Na meg, az ismétlőfegyverek és a forgópisztolyok, amelyeket magukkal hoztak, míg pl. ugyanebben az évben 1866-ban, Königraetz mellett az osztrák-magyar hadsereg, Benedek Lajossal az élen, még egylövetű, előltöltős puskákkal sorakozott fel, persze, nem túl nagy sikert aratva…ehj, technikai lemaradás.

Az első modern háború, ahol szabályzat és állami gondoskodás adta a tábori bordélyok szolgáltatását az 1905-ös orosz-japán háború volt, mindkét fél számára. A „nagy” azonban mégiscsak a világháború, annak minden ízével, még biológiai fegyverek bevetését is lehetővé téve, ugyanis a francia kormány a vérbajos prostituáltakat egyszerűen átküldte a német vonalak mögé. Hogy milyen tömeget öltött a nemi betegségek elterjedtsége, a szigorú egészségügyi rendszabályok és a „lányok” állandó ellenőrzése mellett, jól jellemzi Kádár Gyula önéletrajza, melyben leírja, hogy ő, a frissen végzett, fronttapasztalatokkal még nem rendelkező fiatal hadnagy egy pótalakulatnál arra lett figyelmes, hogy a tripperes katona pénzért árulja hímvesszőváladékát a szolgálat alól kibújni igyekvőknek. Nyilván a fotelből mindenki okos, de ha nem a szent életű és galambtürelmű, békevágyó IV. Károly a király ekkor, hanem pl. én, ezeket a szolgálati feladat alól kibúvó öncsonkítókat rövid úton nyilvánosan tarkón lőtték volna. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a német hadsereg a háború alatt kétszer annyi nemi betegséget kezelt, mint puska-, és géppuskagolyó, akna és harci gáz okozta sérülést összesen. A Monarchia seregében a évente megközelítette a 700 000-et a nemi betegség miatti kezelések száma, a német hadseregben az ötszázezret. A rossz nyelvek szerint Hitler tizedes sem kénmustár-mérgezés miatt feküdt kórházban a fegyverletételkor, mint a Mein Kampfban állítja, de ez, természetesen, nem igazolható.

Osztrák-magyar viszonylatban a tábori prostitúciós hálózatot 1915 nyarán szervezték meg, sőt, szervezési és működési szabályzatot is kibocsátottak. A hadsereg hadtáp főparancsnokságának egyik helyettese volt a tábori bordélyok főfelügyelője, az egyes hadkerületi parancsnokságokra pedig egy-egy tábori bordélyfelügyelő intézte ezek működését. A tábori nyilvánosházak élén igazgató állt (általában nő, mondhatjuk úgy, madame), akinek alárendeltségébe csoportvezető, valamint tisztviselők és gyakornokok tartoztak. A bordélyfelügyelők nálunk katonai rendfokozatot, szemben a német és a francia gyakorlattal, nem viseletek, polgári tisztviselőnek számítottak. Hadosztályonként (kb 15-20 ezer fő) mindenesetre kb. két-három tucatnyi lány nem volt sok, egy bakának a szabályzat 15 percet engedélyezett. Az első osztályú lányokat a tiszti kuplerájokba osztották be, a másodosztályba soroltakkal szórakozhatott a legénység, ezt tükrözték az árak is: a tisztek 10, a legénység 3 koronát fizetett. Bár a szabályzat napi 12 látogatót engedélyezett a „legénységi” lányoknak is, ezt, a haza szükséglete miatt, gyakran jelentősen felülteljesítették. Bár a fogamzásgátlás, képzavarral élve, ekkoriban gyerekcipőben járt, a folyamatos „igénybevétel” miatt a lányok méhgyulladást kaptak, és 2-3 hónap intenzív „munka’” után már nem is estek teherbe.

Nagy gondot igyekeztek fordítani a nemi betegségek elkerülésére, tevékenység után mindenkinek – a tiszteknek is! – kötelező volt a fertőtlenítő helyiségbe fáradni, amely bejáratát jelezte a később elhíresült, ikonikussá vált piros lámpa, nem „általában” a kuplerájét.

Az óvszer is kötelező volt, minősége azonban silány, és állandó hiánycikk volt. Ekkoriban ugyanis még nem volt butadién-alapú műgumi (azt a következő háborúra fejlesztették ki….és elsősorban a gépjárművek tengelyére, nem a harcosokéra), és a kaucsuk behozatalát Brazíliából és Hollandi Indiából a háború lehetetlenné tette, és az értékes kaucsukkészletek a gázálarcok és vegyivédelmi kesztyűk, valamint a gumiabroncsok gyártásához kellettek, a kotongyárak minimálisan tudtak termelni. Óvszer nélkül nem engedték be a harcost, ezért általában elmosták (vagy nem…) és több bajtárs használt egy-egy darabot.

Tábori prostituáltak az első világháborúban. Forrás: XX. század intézet, Balla-Portman-Kürti: A Nagy Háború másik arca.

A változást a német titkosszolgálatok egyébként szintén szifiliszes ügynöke hozta el e téren is, mikor Vlagyimir Ilijics megragadta a lehetőséget és a vörös zászlót Szentpéterváron. A proletár állam ugyanis ideológiai okokból nem hitt a kapitalista kizsákmányolás hagyományos módjaiban, ennek megfelelően annak legősibb női formájában sem, ezért a szocialista államokban betiltották és nem létezővé tették a pénzért szexet. Ez természetesen nem vonta maga után automatikusan a tábori bordélyok azonnali megszüntetését, pl. 1919-1920-as lengyel háborúban Bugyoníj és Vorosilov 1. lovashadserege nagy számban alkalmazott katonái számára tábori hölgyeket, más kérdés, hogy nem egészen önkéntes alapon, egyszerűen az elfoglalt, megszállt lengyel területekről tömegesen hurcolták el a nőket, pl. a kolostorok apácáit is, nem kérdezve, hogy szeretnének-e a felebaráti szeretet e formájával adakozni. A tábori prostitúció ugyanis az elmúlt évszázadokban sem mindig és mindenhol volt teljesen önkéntes, nőrablás mindig is volt, van, (jelenleg főleg Maliban, Nigériában, Szomáliában, főleg a Boko Haram működési területén, de tudjuk, hogy az Iszlám Állam sem vetette meg az efféle zsákmányolást. Aki olvasta az Egri Csillagokat, nyilván emlékszik rá, hogy az iszlamista pajtások Eger védőinek pszichikai tartását is igyekeztek aláásni azzal, hogy részletesen elmesélték (beordítozták magyarul a várba), hogy melyik egri tiszt feleségét melyik bég sátrában kefélik (mint szóltunk róla, Khadim Ali pasa nem volt erre alkalmas), illetve, amit Gárdonyi szemérmesen nem ír le, de Verancsics Antal pl. igen, hogy az elrabolt temesvári nőket a törökök a védők szeme láttára, persze, a védők lőtávolságán kívül, nyilvánosan erőszakolták halálra). Viszonylag nagy publicitást kapott, hogy Japán a második VH során tábori bordélyait elfogott kínai és koreai nők tömegével töltötte fel, igazi gésa legfeljebb a tábornokoknak jutott, és nekik is csak odahaza.

Japánt nem kötötték a viktoriánus, prűd tradíciók, melyek az első világháború bordélyokban történő végigkufircolása ellenére a nyugati világot nagyrészt jellemezték. A hagyományos japán erkölcs nem ír elő a férfinak házastársi testi hűséget, „csupán” a feleségről való gondoskodást várja el.

Azaz, a japán férfinak jogában áll minden este k.rvázni menni vagy felesége mellett nyíltan szeretőt tartani, azon senki nem ütközik meg, de ha beteg feleségét elhagyja, és elveszi a szeretőjét, azzal nyílt megvetést és utálatot, szégyent hoz a saját fejére. A szexualitást nem tekintette, szemben a viktoriánus erkölccsel, önmagában bűnös vagy szégyelnivaló dolognak, hanem természetesnek. A férfit nem akkor tekintették semmirekellő kéjencnek, ha összevissza kefélt, hanem, ha a szex miatt elhanyagolta munkáját, családját, kötelességeit. A katonának nemcsak joga, szinte kötelessége is volt minél többet kefélni, mivel meg kellett őriznie erejét, egészségét, tartását, szorgalmát a császár számára, aki önmegtartóztatása miatt frusztrált, oda nem figyelő, csökkent harcképességű volt, az árulást követett el. Minderről szemléletes képest fest önéletrajzában Jaszuo Kuvahara.

Izraeli sorállományú katonalányok. Az izraeli hadsereg a modern időkben – Norvégia mellett – az egyetlen ország volt, ahol a nőkre is előírták az általános hadkötelezettséget, ezzel egyedülálló tapasztalatokat szereztek. A női katonai szolgálat ott sem problémamentes. Forrás: The Messianic Prophecy Bible Project

Kuvahara alig tizenhat évesen nyerte meg a japán ifjúsági vitorlázórepülő-bajnokságot, így nem csodálható, hogy a tehetséges gyerek hamarosan „önkéntesen” csatlakozott a császári légierőhöz. Jellemző, hogy míg bakancsot nem húzott, kiskorúnak számított. Sven Hassel is leírja, hogy a Wehrmacht 18 évesnél fiatalabb katonái a szabályzat szerint nem dohányozhattak, nem kaptak alkoholt és nem vehették igénybe a tábori prostituáltak szolgáltatásait, gyilkolni „természetesen” nem voltak fiatalkorúak, de ezt a szabályozást még a ledrillebb porosz ezredben sem vették komolyan, ezért a toborzók az apjával megbeszélve intézték az ügyet, és ezen egy japán társadalomban senki sem lepődött meg. Az ifjú Kuvahara számára túl sok bevetés és hősi légiharc a háború kései szakaszában már nem adódhatott, a tapasztalt pilótákra viszont vigyáztak, így, mint zöldfülű 45 májusában a kamikázékhoz került átvezénylésre. Élete a Monthy Pytthon egyik abszurdja lehetne. Bevetését augusztus 8-adikára tervezték, ezért előtte két nap szabadságot kapott, hogy utoljára még érezze jól magát, szaké és kedves lányok társaságában, és ő erre pont a közeli Hirosima városának kuplerájait választotta és pedig az emlékezetes napon: augusztus 6-án. Súlyosan megsérült, összeégett, így nem volt bevethető, így tehát valószínűleg ő a bolygón az egyetlen ember, aki egy atomtámadásnak köszönheti az életben maradását. Még mondja valaki, hogy kerüljük a prostituáltak társaságát! Adott esetben életet menthetnek!

Tehát: míg 1918 után, így a világháború második felvonásában is a nyugati hadseregek nem nélkülözték a prostitúciót, de a női segédszemélyzetet sem, addig, mint említettük, ideológiai okokból, a szovjet vörös hadseregnek, mivel a proletárok államában nincsen kizsákmányolás, a polgárháború lezártával már nem lehettek tábori bordélyai. Hivatalosan. Valahogy azonban meg kellett oldani, hogy a katonák ne fetrengjenek kangörcsben, különösen, mert nem közismert, de logikus, hogy a világháború alatt olyan, hogy eltávozás vagy szabadság, fogalmi szinten sem létezett a vörös hadseregben, azaz a legmagasabb rangú tisztek és a komisszárok kivételével a katona besorozása után addig maradt az egységénél, míg meg nem halt, meg nem sebesült vagy hadifogságba nem esett, vagy esetleg nem dezertált vagy elveszett harc közben, de ez utóbbi három esetén is majdnem biztos volt a kivégzés vagy a kolimai beutaló. Mit lehetett megoldásként tenni? A válasz kézenfekvő: nőket kell a hadsereg részére biztosítani. Ez katonailag azért is indokolt volt, mert a közhiedelemmel ellentétben, az orosz nép sem rendelkezett és rendelkezik korlátlan és kimeríthetetlen emberanyaggal, illetve persze, annyian vannak, mint az oroszok, de tudjuk, hogy a vörös hadsereg 2-4 elemivel rendelkező tábornokai (Mereckov, Zsukov, Bugyoníj, Molotov, Timosenko, stb.) mindent megtettek, hogy milliós újonctömegeket is hetek alatt véreztessenek ki, ezért, nem volt logikátlan a nők alkalmazása, hadviselésbe bevonása, ahol csak lehetett. Bár általános hadkötelezettséget a nőkre a sztálini rendszer sem írt elő, bizonyos munkakörökben igen, soroztak, másrészt pedig „önkéntes” jelentkezőket nagy számban vettek fel.

Marina Raskova őrnagy (1912-1943) repülőezred-parancsnok. 121 bombázóbevetésen repült, de több légi győzelmet is aratott. Egy Pe-2-es géppel a Sztálingrádi harcban halt hősi halált.

Az önkéntesség, mint fogalom, a sztálini rendszerben kissé megmosolyogtató, a gyakorlatban – eltekintve a tényleg hazaszeretetből jelentkezőktől – a legtöbb nő azért vállalt szolgálatot, mert a helyi párttitkárok informálisan közölték velük, hogy gulágra küldött szüleik, testvéreik, férjük kiszabadulását érdemeikkel elősegíthetik (érdekes módon Sztálin ezt az ígéretét a háború után be is tartotta, nem azért mert annyira emberséges volt, hanem mert a kolimai bányák szeretettel várták a hadifogolytömegeket (mármint: a német, magyar, olasz és finn fogságba esett orosz hadifoglyok – mint „hazaárulók” – tömegeit is), valamint a „málenkíj robot”ra kölcsönzött munkaerőt, így a harmincas évek politikai beutaljait el lehetett engedni, főleg azért is mert 10-15 év alatt harminckilósra fogyva már nem ment nekik túl jól a kőtörés.

Valószínűleg a szovjet hadvezetés is meglepődött azon, hogy a nők milyen jól beváltak bizonyos beosztásokban és fegyvernemeknél.

Híressé vált a PO-2-esekkel repült 588. bombázóezred, az „éjszakai boszorkányok”, vagy a híres mesterlövész nők, mint például Klavgyija Kalugina, aki alig 17 évesen vonult be, vagy ellentéte, Nyina Petrova, aki 52 évesen halt meg 45’-ben (122 kilövés), Olga Vaszilevja vagy az abszolút rekorder Ludmilla Pavlicsenko, aki 309 kilövéssel megközelítette Kalasnyikov mester 350 kilövését is. Bebizonyították, hogy a (férfias típusú, nem kényes, edzett fizikumú, ellenálló szervezetű, igazi „szláv vaddisznó”) nők mind könnyű kézifegyverekkel, mind precíziós beosztásokban (híradó, rejtjelző, tolmács, radarkezelő) nemcsak hogy megállják a helyüket, hanem számos női tulajdonságuk – empátia, precizitás, odaadás – okán bizonyos esetekben a férfiakkal összemérhető, sőt, akár jobb teljesítményre is képesek. A női mesterlövész, mint fogalom, olyannyira meghonosodott az orosz katonai kultúrában, hogy a kilencvenes évek csecsen háborúiban az orosz hadsereg az ellenség soraiban rengeteg női mesterlövészt talált. Nemcsak kaukázusiakat, hanem szőke hajukat feketére festő balti, valamint orosz és ukrán zsoldosnőket, közöttük nemzetközileg jegyezz sportlövőket és biatlonistákat is. Ekkor vált szokássá, hogy a polgári lakosság fiatal nőinek az orosz katonák lemeztelenítették a vállát (is…), mivel a finom női testen a nagy reaktív erejű mesterlövész puskák kék foltokat, véraláfutásokat hagynak. Amelyik hölgy vállán ilyesmit találtak… Nos, annak a sorsát gondolom, nem kell részletezni. Vojna, vojna, ilyen a háború.

A Vörös Hadseregben a sztálini tisztogatások és a súlyos blamával végződött (de végül is megnyert…) finn háború után nagyon szigorú fegyelmi szabályzatot léptettek életbe. Tulajdonképpen szinte mindent halállal büntettek, és szigorúan tiltották a polgári lakosság elleni nemi erőszakot is, annak ellenére azonban ez meg-megtörtént honi területeiken is, de a Nagy Honvédő Háború során leginkább a német hadsereg női tagjainak hadifogságba esése jelentette Ivánék számára a kikapcsolódást, az áldozatnak többnyire a kínhalált. A történelmi közemlékezet úgy tartja, hogy a vad ázsiai horda gyakorlatilag végigerőszakolta a világháborút és Kelet-Európát, nemcsak Németországot és Magyarországot, hanem az elviekben szövetséges lengyel, román, bolgár, cseh nőkre is ugyanez várt. Varga doktor az 1960-ban megjelent klasszikus bőr-, és nemibetegségek c. egyetemi tankönyvében politikailag korrekt módon elképesztően csavar, mellébeszél és tódít, mikor az 1945 után tömegesen megjelent ázsiai szifilisz jelenlétét és a járvány 1958-ig tartó lecsengését kell valahogy magyaráznia. Nekem a „világháború alatt lazábbá váló erkölcsök és a front eseményei” eufémisztikus megfogalmazás „tetszik” leginkább. Szükséges tisztázni: mióta világ a világ, nemi erőszakot, tömeges nemi erőszakot a hadseregek elkövetnek. Az amerikai hadseregben a normandiai partraszállás után 500 katonát ítéltek el a szövetséges francia polgári lakosság elleni nemi erőszak cselekmények miatt. A tömeges nemi erőszak azonban rablóbandává silányítja a hadseregeket, ezért a rend és a fegyelem érdekében ezt a hadvezérek az ókor óta szabályozni igyekeztek. Ennek egyik kiváló példája a hagyományos úgynevezett “szabad rablás”, amelyet a harchelyzet függvényében, például elfoglalt városok esetén 2-3 napra engedélyeztek. Ez nemcsak az ingóságok, hanem a nők birtokbavételét is jelentette. (Janicsárok esetén a kisfiúkét is.) Ezt követően azonban a rendet szigorúan, ha kellett, brutálisan helyreállították. Az ókorban és a középkorban kifejezetten mindennapos volt, hogy ugyanaz a cselekmény kedden még szabad volt, de szerdán azért – fosztogatás és nemi erőszak – már halálbüntetés járt.

A vörös hadsereg számára a Szovjetunió határának átlépéséig a nemi erőszak tabu volt, ettől csak a kollaboráns ukrán területeken tettek kivételt a kommiszárok. A katonát, ha erre fény derült, büntetőzászlóaljba sorolással vagy halálbüntetéssel sújtották. A határ átlépése után azonban életbe lépett Ilja Ehrenburg által írott utasítás, melyet minden katonának kiosztottak: „Vörös katona! Német földre léptél, ütött a bosszú ideje! Törd meg a német nők faji büszkeségét, tekintsd őket jogos zsákmányodnak!” Más szavakkal: a szovjet harcos, nemhogy engedélyt, hanem egyenesen parancsot kapott a brutális nemi erőszakra. Jó, jó, tudjuk, hogy a parancsot megb.szni nem lehet, mert szaporodik, és van, amit a katona kevésbé szívesen teljesít – a szombat éjszakai téli őrség vagy a latrinatakarítás nyilván nem olyan népszerű, mint ez az utasítás, de ez – parancs volt. Éltek vele! Valószínűleg nem véletlen volt Vaszilevszkíj 44 októberi személyügyi utasítása, aki elrendelte, hogy a frontalakulatoktól (azaz, a már a szovjet birodalom határaitól nyugatra harcoló alakulatoktól) a női állományt le kell szerelni vagy át kell helyezni, a továbbiakban a haderő nők területén „önellátóvá vált”, akárcsak alkoholkeresés tekintetében. A visszaemlékezések szerint (itt kénytelen vagyok baloldali feminista szerzőre, Pető Andreára hivatkozni, mert ezt a témát magyar viszonylatban ő kutatta leginkább) főleg Pomerániában és Berlin környékén a nők bevett szokásává vált, hogy kvázi „felajánlották” magukat szexrabszolgának egy orosz tisztnek. A nemi erőszakot így sem úszták meg, de így „csak” egy, általánosságban kulturáltabb és tisztább embertől szenvedték el, nem közlegények barbár, piszkos tömegétől.

A szovjet hadseregben sorkatonai szolgálatot teljesítettek szerint a nagyon ritka eltávozásokkal tűzdelt szolgálatuk egyik legfájóbb része az volt, hogy 1945 után, azaz, mikor már nem volt a hadsereg moráljára feltétlenül akkora szükség, a szovjet katonai vezetés a katonák ilyen irányú igényeiről már szemforgatva többé nem vett tudomást. Nem lehetett kellemes másfél-két évet egy kelet-európai szövetséges ország területén úgy eltölteni, hogy egyrészt a „vendéglátó” országból sem lát semmit, de a lányokból pláne semmit, mert ki sem engedik a laktanyákból. A volt szovjet laktanyák környékén lakottak mindenesetre szinte valamennyien tudnak pár rémtörténetet részeg szovjet katonák randalírozásairól és az általuk elkövetett nemi erőszakról, de ezeket a kádári államigazgatás eltussolta, és ez esetben az elkövetők gyakorlatilag mindig tisztek voltak, a legénységnek erre alkalma – nem nyílhatott.

1945 után a világ hadseregei elsősorban a katonák nemi igényeit olyan módon elégítették ki, hogy a katonák erre szabad kezet kaptak…na nem úgy, illetve úgy is…

Folytatás hamarosan…