Homoszexualitás és nők a hadseregben – avagy – miért ne fűzze össze a szerelem a bajtársakat? – Harmadik, befejező rész

1945 után a világ hadseregei elsősorban a katonák nemi igényeit olyan ódon elégítették ki, hogy a katonák erre szabad kezet kaptak… na nem úgy, illetve úgy is, ha valakinek más nem jött össze… – azaz még sorkatonák esetén is alapvetően lehetőséget biztosítottak a körletelhagyásra, a háborúkat pedig vagy rövidre tervezték, vagy ha tovább tartott (pl. Vietnam) akkor ismét megjelent a prostitúció állami szervezésben, vagy a katonákat a tűrőképességük felső határán – hat hónap – felváltották (pl. jelenleg az Irakban, Afganisztánban szolgálatot teljesítők váltása is ennek megfelelően „forog”). A Magyar Honvédség nemzetközi műveleteiben is ezt alkalmazza: egy misszió időtartama hat hónap, melyben egy szabadság is engedélyezve van. Nem olyan szép gondoskodás, mint a tábori prostitúció, de elégséges szinten „kielégítő”.

Az amerikai haderőben a háború alatt önálló kisegítő intézmény volt a WAC, azaz a woman army corps, a női hadtest, egy nő tábornok parancsnoksága alatt, ám a hatvanas években ezt több lépcsőben tulajdonképpen feloszlatták, mivel a nők jelenléte – ekkor még csak adminisztratív, törzs, híradó és egészségügyi beosztásokban – teljesen megszokottá vált, és hasonlóan – a török kivételével, érthető okokból – a NATO szövetségesek ezt a metódust követték. Itt véleményem szerint a liberális politikai okok mögött mélyebb, financiális ok húzódik meg.

Míg a sorozott katonák illetménye a világon mindenhol zsebpénz jellegű és összegű ( az egykori Magyar Néphadseregben is így volt), addig a zsoldos haderők esetén a katonai költségvetés legnagyobb tétele a személyi kiadások, azaz az illetmény. Ez teszi ki a védelmi költségvetés 45-65%-át. Még olyan, a fejlesztésre, új eszköz beszerzésre sokat költő és anyagilag „jól elengedett” hadseregekre is igaz, mint az amerikai. (Ott az illetményen felül a veteránellátás és az ott komoly toborzási tényezőt jelentő teljeskörű egészségügyi ellátási rendszer a katonának és családtagjainak is, nem olcsó.)

A sorozott hadseregek háttérbe szorulása és a szerződéses, professzionális hadseregek felállítása ezt a tényezőt tehát csak erősítette: közhely, hogy a rosszul fizetett szakmák elnőiesednek, ez alól a pedagóguspálya ugyanúgy nem kivétel, mint a katonai. Egyszerű financinális megfontolás alapján kell tekintenünk a nők munkavállalására: a legtöbb nő alacsonyabb fizetésért is hajlandó dolgozni, táplálva a közhelyet a „wage gap” ról, azaz, hogy a nők ugyanazért a munkáért kevesebb fizetést kapnak. A katonai pálya tipikusan mutatja ennek csúsztatás jellegét: nem arról van szó, hogy a nők ugyanazért a munkáért kevesebb fizetésben részesülnek, hanem arról, hogy azokban a munkakörökben , amelyeket rosszul fizetnek meg (nőket és férfiakat egyaránt) egyre és egyre inkább nőket találunk, mert a nők többsége – karrierben és fizetésben is – megelégszik kevesebbel.

Megfigyelhető, hogy a különböző országok hadseregei a toborzás terén úgy „nyitnak” a nők felé, amilyen ütemben jelentkeznek utánpótlási gondjaik, elsősorban anyagi-, és presztízsokokból. Sorozott hadseregek csak akkor alkalmaznak nagy számban nőket, ha az az adott társadalom, illetve kormányzat szélsőségesen militáns.

Tévhit ugyanis, hogy a legénységi, szerződéses katonai munkát nyugaton jól fizetik: a francia idegenlégiós közlegény, akár német vagy holland rendfokozat nélküli katona, minimálbérhez közel keres. Egy E2 besorolású amerikai közkatona illetménye alig haladja meg az ezer dollárt, persze, jelentős természetbeli járandóság mellett. Ez a mi szemünkkel nyilván magas fizetés, de azokban az országokban – természetesen nem, ami jelentős toborzási gondokkal jár. A spanyol hadseregbe ezért tömegével veszik fel a latin-amerikai jelentkezőket, cserébe az áhított uniós (spanyol) állampolgárságért. A Bundeswehr esetén állandó a legénységi létszámhiány, amely ellen a követelmények minimumra szállításával „védekeznek”, sőt, 2016 óta nem német állampolgárok felvételére is lehetőség van. De őszintén, miért is keresne többet egy 18 éves segédmunkás? A különbség az, hogy a tiszti és kvalifikált tiszthelyettesi beosztásokat magas rendfokozati és beosztási pótlékokkal valóban erősen megfizetik, és a katonákat – nagyon helyesen! – ezzel (is) motiválják a szakmai és rendfokozati előmenetelre, amely a varsói szerződés hadseregeinek nem volt sajátja. Nem lehet e mellett azt is nem észre venni, hogy a nyugat-európai országok hadseregei 1945 óta komoly háborúkban nem vettek részt, azaz személyi állományukat „jóvanazúgy” alapon, jelentős részben nőkkel is fel lehet tölteni. Gondolom, mondani sem kell, hogy az elitalakulatok, a ténylegesen éles helyzetben bevetett szervezetek, egységek, alegységek, akár a francia idegenlégió, akár a német GSG, akár a brit SAS, az olasz San Marco zászlóalj, az amerikai tengerészgyalogság vagy a 88. légidesszant hadosztály, vagy a rangerek kötelékében, harcoló beosztásokban nőket nagyon-nagyon kevés kivétellel – hiába keresünk. Mint ahogy azt sem kell magyarázni, hogy a korszerű nyugati hadseregek állományában a nők nem „azért” vannak, a nyugati gondolkozásmód és politikai korrektségi irányvonal alapján ugyan természetesen nem tilos „házon belül” barátkozni, de legalábbis felettébb kockázatos. Az amerikai hadseregben az úgynevezett „szexuális zaklatás” ellen a katonanők hivatalosan olyan „védelmet” élveznek, amely alapján, amerikai tiszthelyettesekkel beszélve, a raj-, szakasz-, és századparancsnokok helyzete nem irigylésre méltó. Tulajdonképpen rendkívül nehéz fegyelmezni és vezetni női beosztottaikat, mivel azok – különösen, ha összebeszélnek – egy szexuáliszaklatás-váddal könnyedén kicsinálhatják alegységparancsnokukat. Egy tiszt karrierjére ugyanis már pusztán az eljárás is rossz fényt vet, nem kell, hogy bármi rábizonyosodjon. Az amerikai hadseregben ugyanis, mint alapvetően az angolszász jogrendben, pusztán a vád alá helyezés már fekete pont, előéleti bejegyzést jelent, nem szükséges jogerős ítélet. Érthető módon ezért harcoló alegységeknél nem szívesen fogadják a női jelentkezőket, számos szakasz-, és századparancsnok úgy van vele, ha nincs nő, nincs sírás.

Érdekes sajátsággal bír az izraeli haderő. Izraelben ugyanis (a legutóbbi norvég hasonló szabály bevezetéséig) a modern világban egyedülálló módon 1948 óta a nőkre is általános sorkötelezettség hárul.

Izraelnek ezért mind harcászati, mint katonapszichológiai és társadalompszichológiai téren jelentős, más országokat nagyságrendekkel meghaladó tapasztalata van ezen a téren. Ezek a tapasztalatok pedig igen vegyesek.

A negyvenes évek végén a létért küzdő zsidó államban ezt az intézkedést a kényszer szülte, azt, hogy meg merték lépni, sokban építették (nagyszámú orosz és Szovjetunióba került ukrán, lengyel és balti zsidó vándorolt ki Izraelbe, akik „elsőkezes” információkat hoztak, felvett neve ellenére például maga Simon Perez is lengyelországi származású) a volt szovjet katonai tapasztalatokra, amely azt igazolta, igen, a nők igenis, adott esetben alkalmasak fegyveres szolgálatra.

Izraeli sorállományú katonalányok. Forrás: The Messianic Prophecy Bible Project

A nem férjezett, nem gyermekes nők Izraelben hadkötelesek, és 25 éves korukig jelenleg kétéves (a gyakorlatban 21 hónapos) sorszolgálatot kell teljesíteniük, más kérdés, hogy tartalékosként lényegesen kevésbé veszik igénybe őket, mint a férfiakat. A hadkötelezettség, akárcsak a férfiak esetén, csak a zsidó és drúz etnikumúakra vonatkozik, az izraeli állampolgárságú arabokat, muszlimokat nem sorozzák (de önkéntesen jelentkezhetnek). A nők általánosságban a férfiakkal együtt szolgálnak, teljesen egyenlően, bár külön körletben laknak, a „külön körletekben” történésekről pedig sokat elmond egy 1982-es rendelkezés, amely szerint a hadsereg három abortuszt fizet a szolgálat alatt, ha negyedszer is teherbe esik, annak költségét a katonalányra már ráterhelik (a szolgálat alatt nem lehet szülni, nem lehet erre hivatkozva leszerelést kérni). A nőket egyes haditengerészeti, műszaki és ABV védelmi beosztások kivételével gyakorlatilag bármely beosztásban alkalmazni lehet, a nők aránya az egészségügyi, logisztikai és híradó alakulatoknál a 70%-ot is meghaladja a sorállomány körében. Az izraeli hadseregnek hangsebesség feletti női pilótái is vannak. Katonailag ugyan fegyelmileg határozottan több problémát okoznak, mint a férfiak, de pl. az arab-izraeli háborúkban nagyon jól bevált a női katonák alkalmazása, ahol külön női páncéltörő alakulatokat is szerveztek. Az iszlám hagyománya szerint nő kezétől meghalni roppant szégyen, azaz, felmerül a lehetősége, hogy dzsihad ide, dzsihad oda, az így elesett harcos nem jut a paradicsomba. Az 67’-es és a 73’-as háborúkban több alkalommal pusztán attól, hogy nőkkel állnak szemben, az arab csapatok megfutottak. Tapasztalták azonban azt is, hogy a vegyes frontcsapatok alkalmazása rohamcsapatoknál, illetve gépesített lövészeknél nem célszerű, mivel a sérült nők látványa kapcsán férfi bajtársaik ösztönösen őket igyekeznek menteni és védelmezni, és a harcfeladattal mit sem törődnek. Hogy az izraeli katonai vezetés mennyire ragaszkodik a női sorozáshoz, jól mutatja, hogy a nők sorozásának elrendelése után azonnal problémaként felmerült, hogy a chasszid (ortodox) zsidó férfiak ragaszkodtak ahhoz, hogy idegen nőkkel nem hajlandóak érintkezni, velük beszélni, velük együtt étkezni, stb., ami nyilván egy sorozott hadseregben, ahol a nők is sorkötelesek, nem megoldható, a katonai vezetés és a politika válasza erre az volt, hogy ez esetben az ortodoxok katonai szolgálatra történő behívásától tekint el. Így vált mémmé a zsidó államban a jellegzetes zsidó humoron alapuló „beszólás”, hogy a hadseregbe nem hívják be, az arabokat, a bűnözőket, a fogyatékkal élőket, továbbá a munkaképtelen elmebetegeket, célozva ezzel a többségi társadalom véleményére az ultraortodoxokról.

Ami a homoszexuálisokat illeti, a kilencvenes évek végétől a homoszexualitás nem minősül kizáró tényezőnek az izraeli hadseregben, sem a sorozottak, se a hivatásosok között. Sőt, a transzneműek, „válaszott nemüknek” megfelelően kerülnek elhelyezésre és beosztásra. Meg kell jegyzeni, hogy érthető okokból Izraelben a hadseregnek nagy a tekintélye és a társadalmi presztízse. A sorkötelezettség elkerülése, még ha természetesen „csendben” történnek is erre kísérletek, a nyilvánosság előtt vállalhatatlan szégyen, a katonai alkalmatlanság megbélyegző, egy versenyszférai vállalatvezetőtől, ahogy egy állami vezető hivatalnoktól, kimondatlan elvárás, hogy viseljen tartalékos tiszti rendfokozatot. Milyen vezető az, aki csak az irodában vezet, a harctéren erre nem alkalmas? – véli a közvélekedés.

Érdekes, hogy 2015.ben Norvégia a sorkötelességet kiterjesztette a nőkre. Gyökeresen más okból, mint Izraelben, hiszen – mondani sem kell – Norvégia biztonságát és létét nem fenyegetik szomszédjai, (bár az orosz akkor is orosz marad, ha vajban puhára sütik, ahogy a finn közmondás tartja…) a társadalom nem militarizált, a hadseregnek, melynek létszáma alacsony, és Norvégia természet-földrajzi viszonyai miatt elsősorban a légierőre, partvédelmi haditengerészetre és gyalogsági erőkre támaszkodik, nem harckocsikra és tüzérségre – valóságban nincs szüksége sorozott nőkre. A sorkötelezettség fenntartásának, illetve ismételt bevezetésének talaját a leggazdagabb európai államok igen magas polgári nívója és kötelességtudata adja, hiszen ezek a gazdag államok könnyedén fenn tudnának tartani magasan kiképzett és felszerelt professzionális hadsereget is. Jelenleg Skandináviában és a Baltikumban csak Lettországban nincs sorkatonaság. Dániában és Finnországban meg se szüntették, Svédország 2018-ban, Észtország 2016-ban ismét bevezette, Litvánia most tervezi. Svédországban a közvélemény mintegy háromnegyede támogatta a sorkatonai szolgálat ismételt bevezetését, ahogy népszavazáson a közelmúltban Svájc és Ausztria lakossága is, meglepően nagy többséggel, ugyanígy foglalt állást. Mindenesetre Norvégián kívül ezt a „lányokra” kiterjeszteni nem tervezik.

A norvég haditengerészet elitegysége, a Marinejagerkommandoen (tengeri vadászok) alegysége járőrhajón. Ezeket a fickókat vetik be minden „erős” esetben, Brevik tömeggyilkossága idején is ők támogatták a rendőrséget, az olajfúró tornyok biztonságát érintő események (pl Greenpeace-bohócok garázdálkodása) esetén is őket vetik be. Az ő bevetési alegységeik soraiban „természetesen” nincsenek nők. Forrás: tiboru.blogrepublik.eu.

A női sorkatonai szolgálatot a feminista hangadók által befolyásolt közgondolkodásmód „érte el”, mint „eredményt”, amelyet az „egyenjogúság”, valójában az egyformaság ideája táplál. Norvégia is ismert „nőjogi” ország, ahol elsők között vezették be a vállalatvezetésekben a női kvótát (amely finoman szólva is vitatható demokratikusságú és gazdasági hatékonyságú intézmény), és nagyon-nagyon figyelemre méltó, hogy Norvégia válasza a „ha a vezérigazgatók és parlamenti képviselők tekintetében van női kvóta, a hajléktalanok és mocskos, alulfizetett munkák területén is legyen” nagyon is helyénvaló és logikus kijelentésére válaszként az volt, hogy oké. Ez nem túl gyakori! A hivatalos közlemények szerint „a hadsereg sokszínűbbé tétele miatt „ (ez nem igaz, hiszen önkéntesen eddig is szolgálhattak nők, pl. pilótanők is, itt utaljak Siri Skare alezredesre, aki 2011-ben esett el Afganisztánban) illetve „tisztelgés a száz éve bevezetett női szavazati jog előtt” (ez pedig színtiszta demagógia). valószínű, hogy a norvégok sem tudják pontosan, miért is hozták ezt a rendelkezést, egyszerűen így érzik igazságosnak.

Meg kell jegyezni, hogy Norvégiában besorozva lenni – kitüntetés. Így fogja fel a társadalom és az egyén is. Az évi 40-45 ezer sorköteles férfiból alig több, mint tízezret hívnak be, ami nálunk nyilván visszaélésekre ad okot, ott pedig ezt valóban úgy működtetik, hogy a legjobbakat. A női behívottak létszámát is csak párezer főre tervezik, azaz ténylegesen nem hívják be csak a lányok 10-20%-át. Norvégiában egyébként 19 hónap a soridő, és 44 éves korig tart a hadkötelezettség, a hadseregbe behívottak általában egy évet, a honi milíciába (Heimevernet) behívottak hét hónapot szolgálnak, majd pár évente néhány hetes tartalékos továbbképzésen vesznek részt, egyébként a jól szituált családapák ezt kvázi üdülésként fogják fel, már csak azért is, mert Norvégiában a katonai kantinokban a legolcsóbb az egyébként máshol súlyos adókkal terhelt alkohol.

Norvég katonalányok kiképzésen. Forrás: Streitstimes.com

A harmadik ország jelenleg a bolygón, ahol nőket soroznak, Észak-Korea. Az itten helyzet azonban annyira speciális, illetőleg annyira szürreális, és a zárt sztálinista diktatúrából oly kevés információ nyerhető, hogy ennek katonai és társadalmi okait és következményeit elemezni szinte képtelenség. Vélhetjük, hogy egy olyan ország, amelynek valutája nemzetközi piacon értéktelen, amely gyakorlatilag csak nyersanyagokat tud exportálni, és Kínán kívül más országgal érdemleges gazdasági kapcsolata nincs, és kiberhadviselésének elsődleges célja lényegében idegen államok bankrendszerébe betörés és valuta szerzése, más szavakkal, ahol állami szintre emelték a bűnözést, ahol az emberek nagy többségének elsődleges célja az éhhalál valahogy elkerülése, keveseket izgat, hogy egy hagyományosan férfiközpontú intézményben milyen jelentősége van nők jelenlétének.

Bár az Egyesült Államok nőket világháborúk és polgárháború idején sem sorozott, és ahol – sajátos történelmi és társadalmi okokból – a sorozás, a magas szintű állampolgári kötelességtudat mellett – sem volt soha népszerű intézmény, a női katonáskodás példáját a hatvanas, hetvenes években terjesztette el NATO szövetségesei körében.

1990 után a nők a lövészraj beosztott kivételével a szárazföldi haderőnél minden beosztást betölthettek (bár erős fizikai terhelést kívánó beosztásokban, mint pl. rohamutász, tüzér töltőkezelő, tűzoltó, stb. ma sem találunk nőket) és a kétezres évek átlagában a katonák 10-12, a tisztek 14-18 százaléka nő. Megjegyzendő, hogy az Army, de a Marine Corps sem bánik „kesztyűs kézzel” a nőkkel, hadműveleti területen való alkalmazás tekintetében.

Az USA nem írja ki a cégtáblára, de, sokban köszönhetően a folyamatos háborúzásnak és a legénységi állomány alacsony fizetésének, a sereg toborzási gondjai ott sem újak. Kis Álmos Péter (US. tiszthelyettes, több kiváló könyv szerzője) írta le, hogy ezek a pontok a sorozás beszüntetése, a vietnami háború befejezése után jelentkeztek. Ekkor vált jellemzővé az a nagyon hibás gyakorlat, amelyet a hetvenes évekig a francia idegenlégió is követett, hogy „el lehet benne tűnni”, azaz kisstílű bűnözők választhattak a börtön és a bevonulás között. Az „emberanyag” minősége 1976-1979 között a csapnivaló szintjére érkezett meg, gyakorlatilag analfabétákat is felvettek (bár már Vietnam és a sorozás idején is feltűnő volt, melyet számos vietnami témájú film a Forrest Gump-tól a „A szakasz”-ig feldolgozott, hogy a dzsungelben szolgáló katonasrácok szegény közép-nyugati farmerivadékok és városi prolik, illetve feltűnően magas a színesbőrűek száma, a középosztály és az értelmiség fiai ugyanúgy nincsennek jelen, ahogy a kétezres évek közel-keleti hadszínterein is hiába keressük szenátorok vagy képviselők fiat (vagy lányait, vagy LMBTQ-it). Ezt a problémát próbálja azóta is a katonai vezetés kezelni, mely során igyekeztek az adminisztratív akadályokat csökkenteni. Nem hangsúlyozzák, de ma is az USA hadsereg egyik fő utánpótlás-bázisa azon mexikói fiatalok tömege, akik állampolgárságért szolgálnak. Ha valakinek kérdése van, vessen egy pillantást az afganisztáni vagy iraki harci veszteségek listájára, és hasonlítsa össze a Rodrigezek és Diazok számát a Taylorokéval és Smithekkel. Bármennyire is furcsa, de az amerikai közvéleményt egyébként érthetetlen (túldimenzionált) módon érdeklő „homoszexuálisok a hadseregben” kérdéskör is a nők tömeges megjelenése miatt került a felszínre. Ugyanis a hetvenes évek második fele óta, mióta érdemleges korlátozások nélkül vesznek fel nőket, gyakorlatilag tódultak a leszbikusok az amerikai hadseregbe. Mi vezette őket oda vajon? Ezt inkább csak találgatják, de feltételezhetjük, hogy ez a megfigyelés közvetlen kapcsolatban van az amerikai társadalom durván az ezredfordulóig tipikus szemforgató hamis bigottságával, azaz, hogy a liberális és szabados felszín alatt az átlag amerikai bigottan konzervatív, amolyan puritán, képmutató szemlélettel, azaz ne ne csináljuk, hanem ne derüljön ki. Egy ilyen konzervatív közegben a hetvenes, nyolcvanas, de még a kilencvenes években is egy nőnek „nem illett” nem férjhez menni és nem családanyává lényegülni, ugyanakkor a hadseregben „logikus magyarázata” volt annak, hogy egy nő nem szül, és nem megy férjhez. Ugyanakkor, mint már utaltunk rá, az amerikai hadseregben szigorú szabályzás óvja a nőket mindenféle „szexuális zaklatás”tól, azaz egy leszbikus nőnek nem esik nehezére „lepattintani” nem megfelelő nemű (férfi) udvarlóit. Elég egy finom figyelmeztetés: feljelentelek. Természetesen a hetvenes, nyolcvanas években a kitudódott homoszexuálisokat leszerelték, akkor is, ha egyébként „jó katonák” voltak, és ezen „afférok” döntő többségét homoszexuális nők jelentették, az ő sorsuk világított rá arra, a demokraták, illetőleg általában a szélső liberálisok által felkarolt kérdésre, hogy, úgy egyébként, mégis, miért nem szolgálhatnak a hadseregben homoszexuálisok? Mert csak?

2014-ben, az Obama-adminisztráció idején az amerikai fegyveres erőknek sikerült odáig süllyedniük, hogy hivatalosan is képviseltették magukat a washingtoni gay pride-on. Az eseményre készült propagandaplakát. Forrás: nottheendbegins-com

A homoszexualitás hadseregbeli legalizálását a Clinton-kormányzat hajtotta végre 1995-1996-ban, mint sok hasonló ügyben, ezt is csak szőrmentén, óvatosan, „kismalac, csak a lábamat had tegyem be” (az szerintem nem a lábad, te malac …) alapon, az akkor „ne kérdezd, nem mond” (don’t ask, don’t talk) elvnek megfelelően. Ennek lényege abban volt összefoglalható, hogy a hadsereg ugyan nem fogadja el homoszexuálisok jelentkezését, de nem vizsgálja a katonák magánéletét. Ez de facto azt jelentette, jelenti, hogy az a homoszexuális, aki hajlamával nem dicsekszik, liberális nyelvet szerint nem „comming out”-ol, azaz nem kérkedik nyilvánosan „másságával” nem bocsátható el e miatt a szolgálatból. Tehát, abban az esetben sem, ha hajlamára fény derült, az ismerté válik. Más szavakkal: a hadsereg csak azt várja el a homoszexuális tagjaitól, amit egyébként bármely józan heteroszexuális polgárembertől is, hogy magánéletét, címzetesen pedig nemi életét ne a nagy nyilvánosság előtt élje, hanem disztingváljon, „viselkedjen”. Egy polgári társadalomban ez alapvető, ezt a „megkötést” csakis egy szélsőliberális véli „szabadságjogai korlátozásának”. Egyébként pedig ez tulajdonképpen összhangban van megfélemlített többség terrorizált „véleményével”, azaz az ismert, igen gyakran hangoztatott, „engem nem zavar, mit csinálnak odahaza, a négy fal között, csak ne vigyék ki az utcára”, „véleménnyel”, amely , mint tudjuk, a gyakorlatban a homoszexualitásról alkotott „legszélsőségesebb”, a véleményvezérek által még úgy-ahogy szalonképesnek elfogadott megnyilvánulás. Aki képes az alapszintű logikára, az hamar átlátja, hogy ez a megnyilvánulás hamis, önellentmondást tartalmaz: ha nem zavar, miért zavar? Természetesen szó sincs arról, hogy nem zavarja, mindössze ezt a „szólásszabadság” világában nagyon nem szerencsés mondani, felvállalni, hogy de kérem, de, engem márpedig ez zavar, én ezt elítélem.

Ha reálisan nézzük, többségi társadalom ellenszenve és a homoszexuálisok jogai között ez a helyzet végeredményben egy elfogadható kompromisszum lenne, lehetne –a Clinton-kormányzat ennek is szánta liberális szavazói és a konzervatív katonai vezetés között – de a tapasztalatok mutatják, hogy totalitáriánus politikai szélsőségesek nem ismernek se kompromisszumot, se békét, csakis ideiglenes gyengeséget, mikor (még) meg kell elégedni ennyi eredménnyel… addig, amíg nem lehet a teljes győzelmet kivívni.

A demokraták is így gondolkoztak, és a Clinton-érában elért „félsiker” után az Obama-adminisztráció 2008 után mindennemű ilyen jellegű megkötést eltörölt, és onnantól a homoszexualitást nyíltan megengedték az Egyesült Államok fegyveres erőinél. A gyakorlatban ez attól eltekintve, hogy rombolja egy nagy nimbuszú hagyományos amerikai intézmény társadalmi tekintélyét és megalázni igyekszik a konzervatívokat, nulla jelentőségű, azaz sem a hadseregnek nincs szüksége homoszexuális újoncokra (létszámuk a létszámigényhez képest elenyésző), sem a homoszexuálisoknak a hadseregre (mert általában nem éreznek vonzalmat a katonai pálya iránt), azaz, logikailag látjuk, hogy a cél nem is ez – hanem az, amit először fogalmaztunk meg. A homoszexuálisok legfeljebb partnerkeresési célokból jelentkeznek katonai szolgálatra. Időről időre vannak ilyen jelentkezők, de e kérdéskör jelentősége messze-messze politikailag túldimenzionált. Azaz, a „melegjogok” iránt elkötelezett politikai oldal valamiféle messianisztikus pózban igyekszik az érintettek részére olyan jogokat kivívni, pontosabban erőszakosan kikövetelni, melyek egyébként maguknak az érintetteknek legkevésbé sem fontosak. Hasonlatosan ahhoz, ahogy pl. a feminizmus női kvóta-politikusokat követel, nem törődve a rideg valósággal, mely szerint nem érdekel elég nőt a politika, a közélet, és ilyen erővel követelhetnének a gilisztáknak gerincvédőt is. Láthatjuk: ezek csak ürügyek, a valódi cél és ok teljesen más. Hasonlóképpen, mint magyarországi leány-, pontosabban LMBTQ-vállalatuk, az úgynevezett Szabad Demokraták Szövetsége nevű, Istennek hála történelmi szemétdombra került szervezetük is másfél évtizeden át „harcolt” a „kényszersorozás eltörléséért”, mivel azt azért mégsem írhatták ki nagy betűkkel zászlajukra, hogy mi nem a sorozás ellen, hanem úgy általában a honvédelem ellen, a honvédelmi képesség ellen, illetve a magyar nép ellen vagyunk.

Ha már Magyarországra térünk, meg kell jegyeznem, hogy nálunk az első tömeges női beöltöztetés 1994-ben volt, ekkor vettek fel katonai főiskolákra első alkalommal női hallgatókat, szám szerint kb. negyvenet.

Ez az akkori felvételi létszámnak (a három akkori főiskolára) mintegy öt százaléka volt. Ezt volt szerencsém nagyon közelről nézni, hiszen én is velük együtt húztam bakancsot, csak kicsit nagyobbat. Igen, láthatjuk, hogy mindez a politikai változások leginkább értékválságos és gazdasági válságos időpontjában történt, a fejekben való „átállás”t megelőzően, mikor még nagyban dúl a mély gazdasági decesszió, az állami szervek tekintélye, aktivitása egyre csökken, a köztisztviselők és közalkalmazottak fizetése rohamosan értéktelenedik el. Ekkor a Honvédségnek – amely ekkor még teljes mértékben a Varsói Szerződéstől örökölt eszköz-,, és anyagi készleteket „eszi fel”, gyakorlatilag nincs fejlesztési célja és költségvetése, gyakorlatilag még nincs szerződéses állománya – rohamosan csökkentek a hagyományos toborzási lehetőségei, a katonai pálya vonzereje. A tárca politikai vezetése (függetlenül a friss kormányváltástól) tétován, amatőr módon, de minden lehetséges módon kereste a nyitás csatornáit, az „új lehetőségeket”, függetlenül attól, hogy a VSZ időktől ekkoriban a Honvédséget csak annyiban lehetett megkülönböztetni, hogy a cégért néphadseregről erre cserélték, az ötágú csillagokat a vállapokon hatágúakra, meg a „politikai helyettes” táblája és címe elé odakerült hogy „nevelés és szociál…”. A következő években egyre több és több nő került nemcsak beöltöztetések útján a hivatásos, hanem a szerződéses állományokba is, 1996-tól a tiszthelyettesi iskolákra is felvettek női hallgatókat. Valahogy ez volt a leglátványosabb – és a legolcsóbb – módja az idelátogató nyugati katonák és védelmi politikusok előtt a „NATO-tagság érettséget” bizonyítani. A jogi, szabályzási, vezetési, és különösen a fegyverzeti ko-operativitás mind-mind drágább holmi az olcsó külsőségeknél, amelyek között a haderő „demokratizálódásának” legkézzelfoghatóbb jele a lányok egyenruhában projekt volt. Az, hogy a volt szovjet technika hadrafoghatósága gyakorlatilag nullára süllyedt, nyugati meg éppenséggel nincs, mert pénz nincs, de egyébként korszerű logisztikai-, és menedzserszemlélet sem, hiszen minden vonalon a Szovjetunióban végzett begyepesedettség uralkodik, akkor sem érdekelt senkit. Az szubjektív vélemény a szerző részéről, hogy a nők ilyen méretű, ilyen sebességű beengedése, valamint a felvételi követelmények, különösen a szerződéses állományuk esetén nulla színvonalra leszállítása összességében rendkívül sokat ártott és árt a mai napig a Honvédség már akkor is kritikán aluli anyagi és morális fegyelmének és tartásának.

Az állományt kimondatlanul, bevallatlanul 1991 után lecserélni igyekezett a politikai vezetés: mielőbb kapun kívül tudni a szocialista érában szolgálatba lépett hivatásos állományt. Természetesen „nem hivatalos” NATO nyomásra. Ezt más új NATO-tagállamok – a románokat kivéve – messze nem hajtották végre ilyen szolgai, illetve a hivatásos állományt megalázó módon.

A szolgálati nyugdíjba vonulás lehetőségét már 25 év után megadták és nagyon megkönnyítették, 2010 után, mikor ez (mivel időközben az állománycsere befejeződött, tehát annak a pazarló intézménynek, hogy 38-39 éves emberek öregségi nyugdíjba vonuljanak, a továbbiakban értelmetlenné vált, csak erről nem szóltak a napi politikai híradások) megszüntetésre került, komoly konfliktusokat generált. A nagyarányú létszámcsökkentés miatt alakulatok tömegeit számolták fel, hivatásosok tömegeit egyszerűen az utcára tették. A személyi állományt természetesen nem értékelték objektív mutatók szerint, mint pl. Csehszlovákia szétválása után a volt Csehszlovák Néphadsereg tisztjeit és tiszthelyetteseit, „darabra” irtották az állományt. Az eredmény nem is lehetett kérdéses: az átalakuló haderőt a leginnovatívabb, legképzettebb, a polgári életben boldogulni tudó rétege hagyta el, foggal-körömmel szolgálati viszonyukhoz a civilben krumplit válogatni sem alkalmas egyének ragaszkodtak. Természetes, hogy egy átmeneti időszakban mindig azok a szereplők vannak előnyben, akik diplomatikusak, szervilisek, nem állnak bele konfliktusokba mások érdekében, jobbak a helyezkedésben és az intrikában, mint a munkában és a tisztességben. Mind alsó, mind felső szinten. Ez az állománycsere természetesen új kádereket követelt meg, és ennek egyik létszám tartaléka a nők szervezetbe történő beáramoltatása volt.

Ami a homoszexualitást illeti, a „fejlett” nyugatot e „fejlődésben” szerencsére mi ebben is nagy lemaradással követjük, az úgynevezett „melegjogok” tekintetében, de valamilyen, általam nem ismert oknál fogva a homoszexuális aktivisták és támogatóik sosem igyekeztek senkit arról meggyőzni, hogy aktív homoszexuálisok vállalhassanak szolgálatot a Honvédség vagy a rendőrség kötelékében. Valószínűleg azért, mert egész egyszerűen nem találtak mindenáron szolgálni akaró „aktivistákat”. 1990 előtt mindig akadt egy-egy fiatal, aki megjátszott homoszexualitással igyekezett elkerülni a behívóparancsot, de akkoriban ennek nyilvánosságra kerülését kevesen vállalták fel, idősebb hadikiegésztő tisztek elmondása szerint egy finom utalás minden ezzel jelentkezőnek arra, hogy a pszichológus és a környezettanulmány azonnal ki fogja deríteni, hogy ez valós-e, és miután ezt írásban nyilatkozta a sorköteles a valótlan szexuális preferenciát, kimeríti a szolgálat alóli kibúvás bűncselekményét, többnyire még a valóban homoszexuálisok is megijedtek, és visszakoztak. Ez a rendszerváltás után azért gyakoribbá vált, de különösen 2001 után a behívandó létszám és a sorkötelesek létszáma között már olyan aránytalanság állt be, hogy a hadkiegészítők hajlamosak voltak minden, magát homoszexuálisnak állító sorkötelest csípőből (hehe…) hazaküldeni. Olvastam olyan szociológiai tanulmányt, amely erre az adatra hivatkozva állította azt, hogy mennyivel több a homoszexuális, mint 40 éve, amely szakmai színvonalát kb. arra értékelem, mintha valaki leírta volna, hogy a távcső felfedezése előtt sokkal kevesebb csillag volt az égen, mert Hipparkosz vagy Ptolemaiosz alig írtak le a katalógusokban háromezret.

Ettől eltekintve a nyolcvanas, kilencvenes évek átlagában mindig előfordultak homoszexualitás miatti leszerelések, nemcsak sorállomány, hanem évente egy-két esetben hivatásosok és főiskolai hallgatók között is, az általam ismert esetekben kizárólag egészségügyi, logisztikai és informatikai beosztásúak között. Okmányaikra a lakonikus „ösztönzavar” miatti egészségügyi alkalmatlanság került rendszerint bejegyzésre, ha jól meggondoljuk, nem is valótlanul. Az ilyen eseteket még alakulatokon belül is igen „csendben” végezték.

Horváth Gyula a homoszexualitásról írt monográfiájában hosszasan foglalkozik két rendőr tiszthelyettes esetével, akiket szolgálaton kívül, de közterületen homoszexuális aktuson értek. Egyikük öntudatlanul részeg volt, az ő védekezését elfogadta a parancsnok, a másikat viszont leszerelték. Leírja, hogy „jogvédők” hogy próbáltak protestálni az érdekükben, és nem reagáltak arra, hogy a „sértett” erre egyáltalán nem vevő, merthogy ő tudja, amit a kívülálló jogvédő nem: hogy egy ilyen speciális szervezet, ha kivet valakit magából, azt nem fogja bírósági ítélet alapján visszavenni. „Az emberek ízlését és igazságérzetét nem lehet parancsszóra befolyásolni. Ezt lehet alternatív szexuális életnek nevezni, de akkor a beszarás alternatív sólet. És én nem kívánok pálcát törni azon beosztottjaim felett, akik nem akarják a maguk sóletjét ilyen étkezési társaságban, egy asztalnál fogyasztani.” – idézi az ügy kapcsán egy, természetesen csakis név nélkül nyilatkozó rendőr főtiszt véleményét.

Valószínűleg világszerte ez a vélemény a katonák körében, csak hát a parancsot a politika adja…