„Transzformerek” – Putyin sem érti a gender-ideológiát

MÁS:
A fiatal magyar nők több mint negyede munkakerülő (“papamamahotelező” és/vagy golddiggerprosti) ? ! szemben a fiatal férfiak 8%-val (és itt is van pofájuk szokásosan kivetítve a fiatal férfiakat ekézni az n+1 számú nőstény lapban, és most megint kiderült, hogy a fordítottja az igaz)
https://index.hu/gazdasag/2019/06/30/munkaeropiac_munkaerohiany_fiatalok_nem_tanulnak_nem_dolgoznak_neet/?fbclid=IwAR1OZDGpf1O6KNPClwCHQjbLbJZ3jUeTXgIFhl4QNOlRYzkfVbeRiULWfbw

A szokásos zsindex hazug kultúrmarxista maszlagot érdemes átugrani és rögtön a cikk alján százalékokkal kezdeni.

ui: Ha főni fontosnak tartja kiteheti a főoldalra.

Az eredeti cikkre visszatérve. Soha nem hittem volna, hogy komcsik által sokszorosan meghurcolt család sarjaként egyszer egy orosz vezető lesz a legszimpatikusabb.
Ok. Eddig is tudtam, hogy a komcsi vezetők nagyrészét a móhel, nem a pópa “keresztelte”, de akkor is..

Az angolszász feministáknál felmerült a gondolat: lehet, hogy nem különbek, mint a bolsevikok és a fasiszták? Úgy néz ki (lehet, hogy csak illúzió), hogy a harmadik vonalas feminizmuson belül csigalassúsággal megkezdődött egyfajta önvizsgálat. És ez kisebb mértékben megjelent a magyar feminizmuson belül is.

Linkelek és másolok.
__________________________________________________________________________________________________________________

https://moly.hu/konyvek/naomi-alderman-a-hatalom

“A ​nők a világ minden táján felfedezik, hogy különös erővel rendelkeznek.

Ujjuk egyetlen érintésével képesek szörnyű fájdalmat okozni, sőt: gyilkolni is.

A férfiak pedig rájönnek, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás…

Elérkezett a Lányok Napja, de vajon hogyan fog véget érni?

A hatalom az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereinek egyike, megjelenése óta megtalálható a legfontosabb sikerlistákon, 15 héten át szerepelt a New York Times mérvadó listáján. Már több, mit két tucat nyelvre lefordították, rendkívüli aktualitásával, melyben egy új, nők irányította jövőt vizionál, jelentős visszhangot váltott ki az irodalmi életben, a közéletben, a sajtóban és a politikában. Sorra kapja a fontos elismeréseket, a New York Times az év tíz legjobb könyve közé választotta, ahogyan Barack Obama is ajánlotta, mint az év egyik legfontosabb könyvét.”
________________________________________________________________________________________________________________

https://moly.hu/ertekelesek/2815699

“Amikor elkezdtem olvasni, akkor ott suttogott a fejemben egy hang, hogy Alderman vette Atwood klasszikusát, A szolgálólány meséjét, leporolta, és megnézte, hogy néz ki ugyanaz a történet a másik oldalról (is). Aztán amikor az utolsó oldalakat olvastam, a hang elkezdett kiabálni, hogy nohát, a lezáró szerkezetben egy az egyben Atwood megoldása köszön vissza, az utólagos „komment”, amely nélkül csak fele olyan jó volna a regény, mint amilyen ténylegesen lett így. Végül, amikor szokásomhoz híven nekiálltam a köszönetnyilvánításnak is, naná, hogy az első név Atwoodé volt.

Nos, a legjobbaktól nem szégyen inspirálódni, tanulni, és Alderman igen jó tanítványnak bizonyult. Ezt a regényt lehet / kell feminista kiáltványként olvasni, de mondjuk a feminizmus harmadik hullámának szellemiségében, amely az általános egyenlőség kérdését helyezi a középpontba. A hatalom nem a nők vagy a férfiak hatalmát taglalja, hanem a hatalom természetét, amely simán lehet a nemek közötti háború mozgatórugója, de a birtokló nemétől függetlenül tudja romlásba dönteni egy komplett civilizációt – és akkor meg már oly mindegy, hogy „ki kezdte”, nem igaz?

Erőteljes és fontos könyv, talán a #metoo éra egyik alapszövege lesz, és nagyon drukkolok, hogy akik olvassák, azoknak leessen, hogy ez egy nem a gyűlölet és bosszú vágyálomkönyve, hanem a párbeszéd és a kölcsönös megértés igényének a könyve. Én ebben látom a könyv erejét, és ezért örülök, hogy a váltott nézőpontoknak köszönhetően egyértelműen kirajzolódik, hogy az egyenlőtlenség és a másik fél nem tisztelése hosszú távon csak szenvedéstörténetet szül.” (Gaura Ágnes, feminista írónő)
__________________________________________________________________________________________________________________

Mintha megint felvillant volna a lehetőség arra, hogy lesz egyfajta párbeszéd a feminizmus hívei és a feminizmus bírálói között. És ez a könyv is valami ilyesmi akar lenni. Hogy valami írónő felfedezte, hogy a feminizmusban is felbukkantak a vészjósló tendenciák, mint a bolsevikokban és a fasisztákban. És annyira siker lett a könyve (A hatalom), hogy beindult egyfajta párbeszéd az angolszász világban, meg egy picit a hazai közéletben is.

Ez okot ad valami reményre? Én nem vagyok naiv: Szerintem az az ember, aki hisz abban, hogy a harmadik vonalas feminizmus a lelke mélyén jóságos és nemes, az félelmetesen buta; aki úgy gondolja, a MeToo egy becsületes kezdeményezés, az hülye a világ dolgaihoz; aki szerint “A szolgálólány meséje” a megfelelő alap az igazi párbeszédhez, az nem is akar valódi párbeszédet; aki tisztességes tudománynak tartja a Gender Studiest, az valójában nem tudja, mi a különbség a tudomány és az áltudomány között.

De a kérdésem, amire várom a választ:
ha felmerül a lehetőség a feminizmussal való bármiféle párbeszédre, akkor érdemes élni a lehetőséggel? Vagy ez olyan csapda, amit jobb elkerülni?