Akadjunk már le a láthatatlan munkáról!

Megszokta az ember, hogy a blogszféra demokratizmusa miatt mindenki oda hányhatja a legképtelenebb agymenéseit is a széles olvasóközönség elé. Már meg sem lepődünk. Viszont ha egy ökörség világméretűvé terebélyesedik, sőt még nemzetközi világnapja is lesz, akkor az valamivel aggasztóbb. Így van ez a “láthatatlan munkáról” szóló feminista sirámok esetében is.  Ha valaki esetleg nem tudja, hogy miről is van szó, az a KSH egyik online könyvéből tájékozódhat részletesen arról, hogy mit is kell a “láthatatlan munka” alatt érteni. Olyan érdekes elméletek is megjelennek benne például, minthogy a marxista megközelítés szerint a háztartás és az ott végzett munka egyenesen a kizsákmányolás eszköze. Szerencsére egyre többen felhívják a figyelmet rá, hogy a családok háztartási munkamegosztása egyrészt magánügy, másrészt Dr. Warren Farrell nyomán többen rávilágítottak arra is, hogy a férfiak által végzett otthoni munka sokszor a legláthatatlanabb, mert valahogy mindig sikerül azt egyszerű “figyelmességként” vagy hobbiként ábrázolni: például mindenféle nehezebb tárgyak pakolgatását, az otthonépítő barkácsolást, a családi autó karbantartását, és így tovább. Mintha attól, hogy figyelmesen illetve jókedvvel, szenvedéllyel végzik, már nem is értékteremtő munka volna. Ráadásul arról is szokás megfeledkezni, hogy a férfiak által főállásban végzett munkák sokszor sokkal megerőltetőbbek, fárasztóbbak, mint a nőpartnerük által a munkahelyen végzett munkák. Mégis vannak akik fantáziát látnak a téma állandó napirenden tartásában. Például a “Felszabtér” blogere a Láthatatlan Munka Világnapjának közeledtére tekintettel így fejtette ki véleményét.

A posztban igazán az verte ki nálam a biztosítékot, hogy fizetést követel a láthatatlan munkát végzők számára:

„Mi lenne, ha egyszer az életben nem hálát adnának a fizetetlen és immár egyre inkább látható láthatatlan munkáért, hanem mondjuk fizetést?”

Nyilván ezt a fizetést az állam adná, az állampolgárok adóforintjaiból. Félreértés ne essék! Nem azt mondom, hogy ne becsüljük meg azokat, akik ápolják az öreg rokonaikat, a fogyatékos és beteg családtagjaikat, vagy akik önkéntes munkát végeznek szerte a világban. Nem is a hímsovinizmus mondatja velem, hogy helytelen forintosítani az ilyen tevékenységek értékét, mivel ezt a feladatot (állítólag) többségében nők végzik. Ellenkezőleg! Én támogatom, hogy a háztartási munkát úgy osszák meg a párok, hogy ne billenjen meg egyik oldal felé sem a mérleg. Persze nem mindig az 50-50% az igazságos, hiszen ez egy több változós egyenlet.

De itt jön egy nagy, DE!

A már most egocentrikus, önző, anyagias és egyben atomizált társadalmunkba milyen változást idézne elő, ha azt mondanánk, hogy a családért végzett bármilyen eddig ingyenes munka, mostantól, valamilyen egyenlet, számítás szerint forintosítható és ennek ellenértéke minden hó 5.-én megérkezik az azt végző családtag számlájára? Mi lesz, ha kivesszük a családok kezéből a saját életük menedzselését és majd az állam díjazza anya vagy apa gyerekgondozási, idős gondozási tevékenységét, vagy a kisebb-nagyobb közösségekben végzett munkáját? Jó lenne, ha végre megértenénk, hogy a családalapítás, a háztartásvezetés és a gyermekvállalás nem közfeladat. Bár a politikusaink szeretik annak feltüntetni, és az adózástól, a családi támogatásokon át a CSOK-ig bezárólag mindent megtesznek, hogy a közösségért, a nemzetért szaporodjanak az emberek, de ez attól még szigorúan magánügy. Ebből következik, hogy nem várható el érte díjazás. Végleg ki akarjuk csontozni a családnak, mint társadalmi egységnek a létezését? Így is bomlóban van. Ha még jobban lecsökkentjük kívülről a családtagok egymásrautaltságát és kohézióját, ha még több eszközt adunk az egyénnek, hogy csak összegekben gondolkodjon a saját őseivel és leszármazottjaival, valamint partnerével kapcsolatos feladatok elvégzésekor, akkor mi értelme lesz családot fenntartani? Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a valamilyen okból széthullott, diszfunkcionális és elszegényedett családokat ne támogassa az állam. Óvakodjunk azonban attól, hogy a család fizetett munkává és hivatássá váljon. Támogatom, hogy a nemek egyenlőbben vegyék ki a részüket a családdal és a háztartással kapcsolatos feladatokból, de pénznek, államnak nincs helye ebben a dologban. Aki pedig úgy érzi, hogy neki ezért pénz jár, az ne akarjon családban élni és főleg ne vállaljon gyereket.

Persze az idézett posztnak is az egyik végső konklúziója az, hogy megint a szegény nők:

„A patriarchális berendezkedésből kifolyólag a láthatatlan munka nagy részét a nők végzik el. Sokszor csak beletörődve a sorsukba, megadva magukat a vallásuk és társadalmuk által rájuk osztott szerepnek, sokszor pedig valóban önként és dalolva. Vagy azért, mert eszükbe sem jut, hogy lehetne másképp, vagy pedig azért, mert maguk is elhiszik, hogy nekik ennyivel többet kellene dolgozni. Hiszen ők nők vagy mik… akik a „legcsekélyebb ellentételezés” nélkül áldozzák fel magukat a férfiak vagy a családjuk oltárán. Ezért méltatják a nőket, ilyenek az igazi nők. Aki tehát az évente egyszeri hálálkodás helyett konkrét segítséget vagy egy egész rendszer átalakítását várja el, nem igazi nő, hiszen elvesztette a nőies lágyságát és önzetlenségét.”  

Erre azt tudom, mondani, hogy a sorsát mindenki maga választja. Ezt jól mutatja az egyedül, vagy gyermek nélkül élő nők magas száma. Nem beszélve azon nők számáról, akik egy modern gondolkodású, házias férfival élnek együtt. Nincs valós kényszer, ami miatt erre a sorsra lennének kárhoztatva a gyengébb nem tagjai. Viszont az árát sokszor meg kell fizetni, ez pedig az esetleges gyermektelenség és a magány. A végső kérdés az, hogy akik most hangosan elnyomást kiabálnak azokat valóban csak a családdal kapcsolatos feladatok elvégzése zavarja, vagy csak az, hogy nem kapnak érte pénzt?