Volt rá energiánk – Lesz rá energiánk? – Második rész

Talán feltűnt az olvasónak, hogy az előző fejezetben csak mindenféle érceket, fémeket, porcelánt, fűszereket, parfümöket, jószagú szenteket emlegettünk, energiahordozóról, olajról, szénről szó sem esett. Miért? Talán ekkor még nem ismerték? Talán nem kellettek? Nos, dehogynem ismerték, ismerik mindkettőt ősidők óta, csak nem nézték őket sokra, nem tartották jelentős anyagnak, nem kellettek. Avva’ a fekete kőve’ ugyan lehet tüzelni, de igencsak büdös: Henrik király a XIV. században például még (már) akasztással fenyegette azt, aki a ködös London romlásra már akkor hajlamos levegőjét széntüzeléssel szennyezni meri. És nem csak üresen fenyegetett, akkoriban a politikusok nem szájkaratéztak (nem a fenét nem… úgy értettem, nem annyit).

Természetes olajfeltörés a Parajd és Korond közötti un. Csigadombon. Az erdélyi Sóvidék számos melegvizes, borvizes feltörése hoz magával – sós, kénhidrogénes, szén-dioxidos víz mellett – földgázt és kőolajat is a felszínre. A hasonló olajfeltöréseket, különösen Mezopotámiában, ősidők óta használták. A szerző felvétele.

Az olajról ugyan tudták, hogy alkalmas világításra, meg lehet a belőle kiváló büdös fekete valamivel vele vízmentesen tömíteni, de hát erre bármely növényi olaj is jó, ami olcsó, könnyen hozzáférhető, nem fekete, nem bűzös, nem kellemetlen, nem úgy mint a földből jövő nafta („naphtu” – volt a sumér neve a kőolajnak, ott, a Tigris és az Eufrátész közén akkoriban minden mocsárban felfakadt a büdös szurok, ma is sok akad, nagy örömére az amerikai demokrácia-exportőröknek). Bár a bizánciak jófajta görögtüzet csináltak belőle, és gyújtóanyagként sokszor használták a harcászatban, de megmaradt inkább csak egyfajta kuriózumnak.

A középkor technikai színvonalának bőségesen elegendő volt az emberi és állati izomerő mellett a megújuló energia: a szél és a víz energiája. A középkor, a keresztény spiritualizmus kora – melyet ma nem csak a világmegváltó liberalizmus-cuccializmus, hanem sokszor „nemzeti radikális” megmondóemberek is hajlamosak lenézni – nem vett el többet, mint amennyit a teremtett világ neki adni tudott, és valóban fenntartható fejlődést produkált (mondjuk, túl sok választása nem is volt). Lehetséges, hogy sokban segítette a megfelelő vezetést, hogy nem engedtek minden jöttmentet, ostoba jobbágyot, balbágyot, jöttment izraelitát, idecsöppent szaracént, „asszonyiállat”ot, stb. beleszólni. Iparának energiaigényét gyakorlatilag a vízenergia és a tűzifa fedezte, más mechanikus energiaforrást, mint a víz-, és szélkerék, alig ismert, Newcomen gőzgépének 1720-as évekbeli rendszerbe állásáig hőerőgép nem létezett, leszámítva a rég elfeledett Heron-labdát. Éppen ezért, nem pedig, mint az iskolákban tanítják, az ivóvíz-igény miatt – víz kutakból is nyerhető – települt minden valamirevaló középkori település folyó, bő vízhozamú patak mellé. Például Diósgyőr-Miskolc térségében –Alsó-, és Felsőhámor műhelyeiben – a Szinva-Garadna vízrendszeren a XVIII. században több mint negyven vízimalom forgott! (a „hámor” – kovácsműhely, kohó egyben – neve a német „Hammer” (kalapács) névből ered) A vízimalmokat ma úgy képzeljük el, hogy gabonát őrölnek, valójában a középkori vízimalmok lényegében mindent csináltak, ami akkor ipar volt, azt ők pörgették, szó szerint: csak a fent említett Szinvai-Garadnai malmokon menjünk végig gondolatban, Majláttól Bánkút felé, felfelé a patakokon: papírnak való fát zúztak (Diósgyőri „makkos” papírgyár), faszenet őröltek a lőporhoz (Lillafüred és Diósgyőr között: Puskaporos-völgy), kendert törtek (Lillafüreden), kovácsfújtatókat hajtottak, fúrógépeket mozgattak (Alsó,- és Felsőhámor, illetve Garadna, Őskohó), üveghutának fújtattak (Garadnai Huta) fát fűrészeltek (Ómassa). Mindent a víz csinált! Ép csak a szekeret nem rakta meg. Bár azért biztos legalább annyi szekeret megrakott, mint munkajogi egyenlőséget követelő feministák.

Albertus Magnus, azaz Nagy Szent Adalbert, a tudósok, a természettudomány védőszentje, „civilben” Regensburg püspöke. Mellesleg az arzén felfedezője és az első középkori minerológiai leírás szerzője. Nagy gyakorlati érzékű tudós, aki nem átallott parasztoktól, bányászoktól, füvesemberektől tanulni. Korunkban sem ártana, ha az „elit” nem nézné le a kétkezi embert.

Ma már szinte hihetetlen, hogy egész erdőségeket – Erdélyben, de a Bakonyban, illetve a Bükkben is, de Európa szerte – pusztán a fahamuért égettek el, mert a fahamu, a hamulúg adta az alapanyagát az üvegnek és a szappannak. Ugyanott égették, mint a meszet, ezért ment gyorsan, „mint a meszes”, a meszes tót (a vapnár), mikor lement az Alföldre eladni az áruját, mert a nagy tömegű, de nem drága áruval gyorsan kellett fordulnia: szomszédja, az üveges (a skrylik) értelemszerűen sokkal óvatosabban hajtott, annak a hanyat esés se hiányzott. Mikor Leblance, majd később Solvay 1800 körül megoldotta az olcsó mesterséges nátrium-karbonát (szóda) gyártást, azóta van a káliüveg és a káliszappan helyett nátronüveg és nátronszappan – (al khali– arabul: a bázis. Alkália, Kálium, Al-Khaida: ugyanazt jelenti) – a hamuzsírfőző és üveghutás erdei tótok csődbe jutottak, mert az olcsó szintetikus szódával már a kemény kézi munkát igénylő erdei hamuzsírfőzés és üveghutázás nem versenyezhetett. Az értelmese elment drótosnak (drotar-nak), a kevésbé értelmese – a radikális nézetek terjedéséhez ideális táptalaj a nincstelenség – felfedezte magában a baromi nagy, addig nem is létező szlovák nemzeti öntudatot. Leblancot annyira ne irigyeljük: bár rövid ideig marha sokat keresett az olcsó szódájával, hamarosan kitört az ősbolsevik terrorhatalom, gyárát elkobozták a jakobinusok, ő pedig, hogy megelőzze a nyaktilózást, bekapta a pisztoly csövét. A zempléni, mátrai üveghuták vagy csődbe mentek, vagy átalakultak üvegművészeti üzemmé (Parádsasvár) vagy porcelángyárrá (Hollóháza)…és aztán mentek csődbe.

Faszénégetés az erdélyi Gutin-hegységben, Kapnikbánya közelében. A szerző felvétele. Alig 25-30 éve még a Bükkben is füstöltek a boksák. Ma már „nem gazdaságos”. Nehéz, embert próbáló munka. A feministák szénégetőnek se tolonganak.

Tudománytörténészek régi vesszőparipája, a történelmietlen „mi lett volna, ha” alappéldázata: miért nem épített technikai civilizációt Makedónia és Róma? Mikor Arisztotelész, Pütagorasz, Euklidész, Archimédesz, Ptolemaiosz, Hérón és követőik zsenije minden továbbiként lehetővé tette volna, hogy gőzgépet, elektromosságot teremtsenek? Hiszen ma már tudjuk, hogy ismerték a fogaskerekes-mechanikus számológépeket, Hérón gőzgépet, Archimédesz mindenféle mechanikus erősokszorozó gépet épített. Valójában a válasz kézenfekvő: mert k..vára nem volt szükségük rájuk. Ezek a dolgok akkoriban nem voltak piacképesek, mert az olcsó rabszolgamunka felülírta a gépesítést. Ne nézzük le ezt, hogy „bezzeg akkor”. Tudnivaló: a nagy német autógyártó kecskeméti vagy győri gyárában is sok helyütt azért nincsenek ipari robotok, ahol egy nyugati gyárban lennének, mert használatuk nem térül meg, az élőmunka itt még mindig olcsóbb! (Mi a különbség a multinál a melós és a robot között? Ha a robot elromlik, megjavítják, a melóst kidobják, hoznak egy másikat. A robotért pénzt adtak, a melós ingyen van.) Róma az olcsó rabszolgamunkára épített, és Rómával együtt a kapitalista gazdaság is jó időre csődbe ment az V. században. De nem örökre.

A szénre az óta van igény – a XVIII. század közepe óta – mióta gőzgépek vannak, az óta az ipar kenyere, és még elég sokáig az is marad. Időközben rájöttek a kokszolás titkára, így a kohászatban is használni lehet (a középkorban kizárólag faszénnel olvasztottak vasat, a nyers szén – magas kéntartalma miatt – erre nem alkalmas, a nyersvasat tönkreteszi). Kőolajra az óta van igény, mióta belsőégésű motorok vannak. Az első olajkutakat ugyan az 1840-es években fúrták Pennsylvániában, ekkoriban a petróleumért kutatták a kőolajat, a világítóolaj volt a hasznos anyag, minden más frakció szemét, hulladék. A kőolaj desztillációja során a petróleumnál könnyebb, lobbanékonyabb frakcióval nem is igazán tudtak mit kezdeni, a benzoégyantára emlékeztető szagú, ezért „benzin”-nek nevezett könnyűpárlatra 1840-1880 között lényegében nem volt kereslet, legfeljebb zsírtalanításra, csontolaj kivonására, később esetleg sebek fertőtlenítésére használták. Akkoriban a benzint, mint haszontalan valamit sokszor egyszerűen a tengerbe öntötték! Óh, boldog békeidők. Mikor az ifjabb Benz elkötötte a papa találmányát, Mannheimben a gyógyszertárba ment üzemanyagért, hogy hazajusson, a patikus azt hitte, kitört a háború, ennyi sebbenzin egy hadseregnek is elég, a kölök elvitte a teljes készletet (1886). A dízelolaj se kellett a kutyának se, ezt a frakciót forró acélcsövekben elkrakkolták, hogy belőle világítógázt nyerjenek, innen a „gázolaj” elnevezés. Egyébként a villamos világítás elterjedésével visszaesett a világítóolaj iránti kereslet, 1940-1960 között a száz éve még kapkodott petróleum jutott ugyanerre a sorsra: kiöntötték a semmirevaló anyagot. Még szerencse, hogy az óta elterjedtek a sugárhajtású repülőgépek, és a petróleumot feldolgozva kerozinná, ismét van piaca. Pontosabban: a repülőgép-gázturbinákat tervezték olyan módon, úgy optimalizálva, hogy a benzin és dízelolaj közötti, tehát alacsony keresletű, tehát olcsón hozzáférhető szénhidrogén-frakció elégetésére optimalizálták őket.

Mit is akarok ezzel mondani? Körülbelül és nagyjából azt, hogy a kőolajat, mint energiaforrást, mint az ipar kulcs-erőforrását, nyersanyagát az elmúlt száz, de különösen az elmúlt hatvan évben ugyancsak túlértékelik, minden e körül forog, holott ez korántsem törvényszerű, és tulajdonképpen egyáltalán nem nélkülözhetetlen. Reálisan a jelenlegi kőolaj-kitermelés kilencven százalékát egyszerűen elégetjük, és a maradék, a kenőanyag-gyártásban és a műanyagiparban hasznosított kevesebb, mint tíz százalék is jórészt kiváltható. A kőolaj, mint ásványi termék, ma már nem olcsó, nem korlátlan és nem nélkülözhetetlen. Bármely gazdaságföldrajzi, ipari technológiai vagy közgazdasági tankönyvet nyitjuk ki, azt olvashatjuk benne, hogy a kőolaj nem nélkülözhető. Mellesleg ugyanezek a katedrai okosok 1880 körül még azt jósolták, hogy 1950-re a nagyvárosokat maga alá temeti a lócitrom, mivel annyi omnibusz lesz szükséges a megnövekedő igények kielégítésére. Természetesen nem térhetünk vissza a lóerő alkalmazására az olajkilowatt (gigawatt) helyett, márcsak azért sem, mert Magyarországnak ez legkevesebb negyvenmillió lovat jelentene a mai szinten, ami márcsak azért is elgondolkodtató, hogy honnan szerzünk hozzá évente 40 millió tonna zabot és árpát (hé, nem lesz sör!), …..és mellesleg, mit kezdenénk évente 2,5-3 millió döglött lóval? Jó tudom, a legdrágább dolog a lóbőr, legalább a bőrit lenyúzhatnám, eridj Bendegúz a Szabó bakterhez, és hozz egy bicskát, de ezek az idők már elmúltak, Csámpás Rozi szüzességével, meg a gőzmozdonnyal! Mindenki, aki azt állítja – azon a szinten rekedt meg – hogy olaj nélkül nincs technikai civilizáció, azokkal a brit admirálisokkal mérhetőek össze, akik azt mondták Fultonnak, hogy maga bolond, hogy vitorla nélkül akar hajót mozgatni. A legszebb az egészben, hogy valójában egy jottányit sem kell fejlődnünk ehhez, a jelenlegi technikai-technológiai szinten kiváltható lenne a teljes olajtermelés, márpedig természetesen a technológia a jövőben is fejlődni fog. Sőt, nemcsak fejlődni fog, maga a világgazdaság pont így működik. Úgy hívjuk ezt: Kondratyev-ciklus.

Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev (1892–1938) szovjet–orosz közgazdász igen okos ember volt. Ha nem így lett volna, Sztálin atyuska nem is likvidáltatja, mint oly sokakat, hiszen a ravasz grúz tudta, hogy értelmes emberek (Tuhacsevszki, Trockíj, Kirov, Gorkíj, stb.) veszélyt jelentenek a diktátorra, ezért csak magánál ostobább, műveletlenebb, tahó fajankókat (Berija, Hruscsov, Mehlisz, Bugyoníj, Molotov, stb) tűrt el maga körül – a sors fintora, hogy ők aztán mégiscsak kinyírták. (Adja magát a párhuzam egy XXI. századi közép-európai politikai vezetővel, hogy nézzük meg, kikkel kormányzott 1998-2002 között, és 15-20 évvel később már kikkel vetette magát körül. Ugye, a vezetőt jellemzi csapatának színvonala…) Kondratyev közgazdaságtani alapelméletét igyekeznek ma is elhallgatni, mert ideológiai szempontból (mármint: a neoliberális-globalista ideológia számára) felettébb kínos, hogy a szocializmus nagy gondolkodója tételesen be tudta bizonyítani, hogy a kapitalizmus igenis egy zsákutcás, eleve haldokló, saját maga berendezkedése által eleve halálra ítélt, nem igazán fejlődőképes társadalmi rendszer.

Kondratyev nem kevesebbet állított, hogy fél oldalon foglaljam össze több száz oldalas levezetését – és nem logikátlanul állította – hogy a kapitalista gazdaságokban megfigyelhető 10-15 éves „normál” konjunktúra-válság periódusok mellett létezik, egy hosszabb, 4-6 ilyen ciklust magában foglaló fel-, és lefelé ívelő gazdasági periodicitás is. Ennek első időszakában (az „A” periódusban) a konjunktúra éles és hosszan tartó, a válságidőszakok rövidek és esetlegesek, míg a második („B”) fázisban ez fordítva van: egyre rövidebb prosperáló szakaszokat egyre hosszabb, nehezebb, mélyebb, nehezebben leküzdhető válságciklusok követnek. Az „A” fázisban éles termelésnövekedés és általános gazdasági fellendülés, valamint életszínvonal-emelkedés figyelhető meg a reálgazdaság fejlődése okán, a „B” fázisban a reálgazdaság szerepét a spekulációs jövedelemszerzés (magyarán: a lopás-csalás) veszi át, a ténylegesen kimutatható „növekedés” csak illúzió, a reálgazdaság helyett csak a tőzsdei árfolyamok, az árak, a részvényértékek, az ingatlanlufi kvázi-árszínvonala emelkednek, a tőke a termelő gazdaságból a spekulációba távozik, és az általános, mindenkire kiterjedő életszínvonal-emelkedés helyett csak a jövedelmi különbségek nőnek. Ilyenkor a gazdagok még gazdagabbak lesznek, de a nagy többség szegényebb, és a gazdaság és a társadalom egyre több válságtünetet hordoz. Mivel mindenki számára csak lopásból egy zárt rendszerben nem lehet megélni, ezért a rendszer saját magában hordozza önmaga elkerülhetetlen bukását. Márpedig a Naprendszer egy zárt rendszer, (pontosabban: a Föld és a rá érkező napsugárzás egy zárt rendszer), ahogy Bogár László oly gyakran idézi: aki elhiszi és meggyőződéssel állítja, hogy egy zárt rendszerben korlátlan növekedés lehetséges, az vagy közgazdasági Nobel-díjat kap, vagy kényszerzubbonyt, azaz a növekedésre és a kamatra alapozott gazdasági rendszer nem tartható fenn, mivel a növekedésnek igenis, korlátai vannak.

Mindeddig semmi olyat nem látunk, amelyre bármely józan gondolkodó ember magától rá nem jöhetne. Kondratyev zsenije abban mutatkozik meg, hogy magyarázatot ad arra, hogy ennek ellenére, magyarán szólva annak ellenére, hogy a kapitalista társadalmi rendszer de facto bukásra van ítélve, hogyan képes immáron a XVII. század közepétől, mióta létezik, a mai napig, már mintegy 300-400 éve működni, mikor más „világmegváltó” (értsd: a keresztény civilizációt elvető) ideológiák 10-20, a kommunizmus 70 év alatt totálisan megbukott? Kondratyev válasza erre az alábbi: ha megfigyeljük, akkor minden, továbbfejlődésre már képtelen periódus végén a kapitalizmus termelési rendszere egy új, eddig nem ismert, magasabb szintre lép, szintet emel, a gazdaság motorja más területre helyeződik át, azaz a kapitalizmus (akárcsak egy petricsészében egzisztáló baktériumtörzs) folyamatos „átoltásokkal” tartja fenn magát. A Kondratyev-ciklus „hajtóereje” az új találmányok (találmány családok) bevezetése, elterjedése és kifutása. Az első ilyen szerinte a gőzgép volt, az 1770-es évektől – valójában már az 1700 körül megjelenik a nagyipari kapitalizmus, éspedig a textilipar forradalma, az új nagysebességű szövőszékek és a gyapotválogatógép feltalálásával – majd a gőzgép elterjedését az 1830-as évektől vasútépítés, 1870-es évektől az elektromosság, majd 1920-as évektől a gépipar és a járműgyártás – az olaj – korszaka követett. Kondratyev zsenije odáig elment, hogy már a harmincas években megjósolta, hogy az olaj-, és autóipar technológiai fejlődése hamarosan tetőzik, amely gazdasági és politikai kataklizmát jelent, azaz megjósolta a világháborút (amihez egyébként a harmincas években nem kellett nagy ész) és azt is, hogy e ciklus 1970 táján fog kifutni (a kőolajár-robbanás 1973-ban következett be, és ennek megjósolásához, nos, már igenis kellett ész ) és hogy a következő ciklus a távközlés és a hírközlés rendszereinek forradalma lesz, ami valóra is vált, ezt a ciklust – az elektronikai informatika korát – éltük az 2008-as gazdasági válságig. Most áll küszöbön a következő technológiai szintemelés, ugrás, és már az is világosan látszik, hogy ez a technológiai szint a biotechnológiai és a megújuló energetikára, valamint a mesterséges intelligenciára alapozott forradalom lesz. Pontosabban nem lesz, hanem van. A jövőben a mesterséges intelligencia fogja helyettesíteni a természetes butaságot.

A kapitalizmus egyre fokozódó termelési őrületét 1750 óta az alapozza meg, hogy az egyre inkább fogyasztóvá degradált emberekkel minél újabb, addig nem is ismert, azaz nem is hiányolt termékeket vetet meg. Ha belegondolunk, hogy mi személyes holmija volt egy átlagos középkori embernek – egy vályogház, pár kilogrammnyi vaseszköz, néhány öltözet ruha, pár faragott bútor, egy-két kéziszerszám és pár „kincs” azaz nemesfém-tárgy vagy készpénz-érme – mai szemmel nézve egy bozótlakó fekete vagy egy hajléktalan szintjét jelenti. (Persze, az asszony akkor is többet akart, biztos mindenki ismeri az orosz népmesét, mikor a bátyuska csak jó egészséget kér a csodatévő aranyhaltól, de a mamóka cárnő akar lenni…) Ugyebár, a kutyaéletű Diogenésznek volt ugyan egy pohara, de mikor látta, hogy az egyik szurtos inasgyerek a kezéből iszik a kútnál, azt is eldobta, lám, ez is felesleges – mert, ahogy Buddha mondta, amit birtokolsz, az birtokba vesz téged – de az emberiséget a mohó szerzésvágy hajtja. Az első kapitalista gazdasági ciklus először több, jobb, tulajdonképpen szükségtelen ruhamennyiséget (textilt) vetetett meg az emberekkel, a második gőzgépek révén nyert ipari fémeszközöket, háztartási eszközöket, a harmadik vonatra ültette őket (az első nem tárgyi vagyontárgy: a mobilitás képessége) , a negyedik gramofont, villanyvilágítást, telefont adott a kezükbe, az ötödik autót, motoros fűrészt, motoros fűnyírót és mindenféle más brümmögő masinát, a hatodik számítógépet, internetet, és mindenféle elektronikus, haszontalan, de csilivili kütyüt, mindegyiket a nélkül, hogy az előző ciklus eszközei megszűntek, elavultak volna. Az internet nem szorította ki se a tévét, se a könyvet, a mobil a vezetékes telefont, a repülőgép a vonatot, a GPS a térképet. Csak a forma változott: magnószalag helyett CD, kémiai fényképezés helyett digitális. Az emberekkel – a fogyasztókkal – egyre több árut vetetnek meg. Az aktuális slágertermék (ami tíz éve még nem is létezett, ergo, a kutyának se kellett, nem is hiányzott, ergo valójában semmire se jó) felfutási idejében státuszszimbólum (videó, DVD, laptop, okostelefon), majd már a telítődési fázisban, a „mindenkinek van” fázisban megszűnik a státusszimbólum jellege, a helyzet megfordul: a termékkel való nem-rendelkezés jelent szegénységet vagy „elmaradottságot”. Kétszázötven éve a kapitalista termelési rendszer mást sem tesz, csak egyre magasabb szinten, folyamatos szintnövelésekkel a tömegemberrel tulajdonképpen szükségtelen javakat vásároltat meg, hogy a termelésnövekedés spirálját fenntartsa, azaz az emberek egyre nagyobb jövedelemből (majd a jövedelemnövekedés korlátja után: egyre nagyobb maguk előtt görgetett hitelből) egyre több felesleges javakat vásárolhassanak meg. A fogyasztói mókuskerékből kiszállni nem lehet. Magam, aki kritikusan szemlélem a kapitalizmus fogyasztói őrületét, és mindent megteszek az ettől való távolmaradás érdekében, rezignáltan tapasztalom, hogy a nyolcvanas években, általános iskolás koromban hogy tudtam a Bükkben vagy a Tátrában túrázni – gora-tex bakancs, polárdzseki, GPS, digitális fényképezőgép, nordface hátizsák, elektronikus távcső és karbonszálas treckingbot nélkül? Pedig sikerült, nem is hiányoztak. Az erdei túrázáshoz erdő és láb szükségesek, minden más lényegében faxni.

Kondratyev elméletét a napi tapasztalat és a valóság fényesen igazolja, és ezért meglátásait, jövőre vonatkozó elképzeléseit is igaznak kell tartanunk. Mint hithű kommunista, nem mondhatta ki, de minden ponton éreztette: a fogyasztói kapitalizmus egyre nagyobb adóssághegyet görget maga előtt öngerjesztő-növekedésorientált elvével. Ma már ott tartunk, hogy a bolygó összadóssága meghaladja az össztermelését. Mondhatnánk, ha ez nem bizonyíték a földönkívüliek létezésére, akkor semmi. Valójában ez csak egyvalamire bizonyíték: a kamatszedés erkölcstelenségére és egy bizonyos szinten túl, lehetetlenségére is. Levonta a következtetést is: elméletileg ugyan lehetséges, hogy a technológiai színvonalat a végtelenségig emeljük, a gyakorlatban azonban ez nyilvánvalóan nem fog bekövetkezni. Előbb-utóbb a növekedés meg fog állni, mert a bolygó erőforrásai végesek, a készletek kifogynak, és az emberiségnek egy tervezett, fegyelmezett, hosszú távon fenntartható társadalmi rendszert kell létrehoznia. Ha a kapitalizmus saját magát és az általa megteremtett fogyasztótömeget képes kontrollálni, akkor szervezetten fogja lebontani saját rendszerét, és adja át egy kontrollált, fenntartható rendszernek, ha erre nem lesz képes, akkor az összeomlás kataklizmaszerűen fog bekövetkezni, amely természetesen tömeges háború és éhhalál mellett fogja stabilizálni a populációt és vele együtt a világgazdaságot, végeredményben, valószínűleg nagyon hasonló végeredménnyel. A korabeli kommunisták ezt úgy értelmezték, nyilván el fog jönni a kommunizmus aranykora, azonban itt azonban Czeslav Milosnak adnám át a szót, aki azt mondta: a Marxisták azt mondják, a vallás a nép ópiuma. Valójában a nép ópiuma nem a vallás, hanem a vallástalanság. Az igazi ópium, a nép ópiuma az anyagba és a semmibe vetett hit, az a bárgyú tudat, hogy a halál után nincs semmi, és az elkövetett gaztettek, árulások, csalások, hitványságok, pazarlások és gyilkosságok nem kerülnek megítélésre. A modernizmus és a posztmodernizmus igazi ópiuma a „bármit megtehetek” és a „semminek nincs következménye” nihilista következtetése, amely napjaink globális rendszerének látható alaptétele.

A Kondratyev által lefektetett igazságokat ma sem tanítják az egyetemeken, legfeljebb kigúnyolva és széthazudva. Az elmélet ugyanis roppant kínos a magát a „létező világok legjobbika” ként aposztrofáló liberális nyugati típusú demokráciáknak és az ők kedvenc kapitalizmusuknak, és különösen kínos a kapitalizmus alapideológiájának, a pénz, a spekuláció és a közgazdaságtan mindenhatóságát hirdető liberális agytrösztöknek. Kondratyev ugyanis nem kevesebbet állít, hogy a pénz és a növekedés csak illúzió, a spekuláció nem képes értéket teremteni, csakis a munka, a közgazdaságtan pedig hazug áltudomány, hiszen nem képes megoldani azokat a problémákat, melyek megoldására hivatott, a gazdasági fejlődést csakis és kizárólag a mérnöki, műszaki, tudományos kutatás és fejlesztés és tudás viszi előre, de ez is csak akkor, ha az emberi méltóság és a józan felelősségtudat irányítja, azaz gyakorlati haszna és értelme csakis a tudományos megismerésnek, a munkának, a szorgalomnak, a felelős, „jó pásztor” szemléletű, környezettudatás gazdálkodásnak, a hosszú távra tervezésnek, a fenntarthatóságnak és az alázatnak van, hosszú távú társadalmi és egyéni jólét, boldogság pedig egyedül spirituális, és nem anyagi haszonszerzésre koncentrálva érhető el. Hát, első ránézésre ugyancsak furcsa szavak egy vérbeli kommunista szájából, ez leginkább egy Pápai Enciklika szövegére, meg a názáreti ácsmester példabeszédeire hasonlít. Nofene!

George Orwell nem alkotott átfogó közgazdasági elméletet, de ők úgy vélte – az „1984”-ben Emanuell Goldstein szájába adva ezt a véleményét – hogy a gazdasági fejlődés során az emberek szükségszerűen egyre magasabb életnívón élnek. Ha mindenki központi fűtéses, hűtőszekrénnyel felszerelt házban lakik, – így Orwell – mindenkinek saját autója van és senki sem éhezik, akkor az emberek közötti különbségek legfontosabb tényezői már el is tűntek. Orwell kifejti, hogy bármely elnyomó hatalom nem lesz képes az embereket ostobaságban tartani és kontrollálni egy kellően magas életnívón, mivel ilyen esetben az emberek óhatatlanul műveltebbé válnak és gondolkodni kezdenek, ezért a gazdasági növekedés plusz termékeit nem lehet megjelentetni a fogyasztásban, hanem el kell pusztítani – melynek legcélszerűbb módja a permanens háború. Orwell úgy vélte, a háború eleve hozzátartozik a kapitalizmus lényegéhez, a kapitalista termelési struktúra óhatatlanul háborút indukál.

Orwell elgondolása teljesen logikus és értelmes, de látjuk, hogy ennek ellenére tévedett. A gyakorlatban sikerült ugyanis bebizonyítani – a médián keresztül történő agymosással – hogy igenis, nem képtelenség egy magas életszínvonalon élő, magasan fejlett technikai civilizációt működtetni oly módon, hogy a lakosság óriási többsége mérhetetlenül műveletlen és alulinformált, zsigerből nem gondolkodik, bármennyire is kérdésesnek tűnik is ez józan ésszel. Lásd az Egyesült Államokat. Ezért látszólag a kapitalizmus fenntartható, és folyamatos technológiai fejlesztésekkel a bolygó kiuzsorázása akármeddig folytatható, különösen, ha a gondolkodásra képes emberek száma nagymértékben csökken. Ha azonban az anyagi természetű gondolkodásnak a helyét átveszi a lelki-spirituális, akkor az a probléma, melyre neoliberális közgazdászok tömegei keresik a megoldást, mi szerint hogy lehetne a kamatkapitalizmust és a kötelező növekedés spirálját mégiscsak fenntartani, egy csapásra megszűnne.

Ugyanezt Robert Schuman egyszerűen úgy fogalmazta meg: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. A „hogy lehetne mégiscsak növekedni” problémáját legegyszerűbben úgy lehet megoldani: tulajdonképpen nem is kell növekedni, már csak azért sem, mert egyrészt nem lehet, másrészt meg felesleges is. Már csak azért sem, mert havi 15 000 dolláros személyi jövedelem felett már sem az életnívó, sem az elégedettség, sem a boldogság, sem az életminőség, sem az egészség, sem az élettartam nem nő, azaz jó közelítéssel, legalábbis a nyugati világban, már régen nem az elérhető jövedelem mennyisége, hanem az elosztása okoz gondot. Természetesen tudjuk, hogy a szabad vállalkozás korlátozása és a „vegyük el a pénzt a gazdagoktól és adjuk oda a szegényeknek” bunkóproli alapelve gyakorlatban régen bebizonyította hasznavehetetlenségét, de azt is tudjuk, hogy annak, akinek már tizenhat luxushajója és száz luxusautója van, semmit nem nő az életszínvonala egy tizenhetedikkel (százegyedikkel). Hogy mi értelme milliárdok felhalmozásának? Arisztotelész szerint: semmi. Sean Connery és Zé Kati párbeszéde alapján („Briliáns csapda”) egyetlen egy valami: tartani a rekordot. Azaz az ok a gőg és a telhetetlenség: mindkettő egyike a hét főbűnnek. Sőt, az első kettő.

Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a dolgokat, és a Kondratyev-ciklusok alapján kívánunk következtetéseket levonni a jövőre nézve, akkor azt kell, hogy megállapítsuk, hogy az olaj már csak azért sem a legfontosabb világgazdasági erőforrás (ténylegesen) mert valójában roppant elavult technológia kulcsa: nem is a most kimúló Kondratyev-ciklus (az elektronikai informatika korszaka, ez ötödik vagy hatodik ciklus), hanem az eggyel előző ciklus kulcsnyersanyag, azaz már nem is most, hanem már negyven évvel ezelőtt elavult, valamikor Jockey Ewing bácsi korában. Használatát jelenleg már csak mindössze az indokolja, hogy globális szinten a különböző ciklusok kifutási ideje nem forma, ráadásul nem is egyszerre kezdődnek, így a nagy népességű Kínában és Indiában a motorizáció korszaka sem futott még ki. Ha azonban valaki végigküzdi magát Calcutta vagy Peking utcáin, láthatja, hogy valójában ma már Indiában és Kínában is mindenkinek van robbanómotoros járműve, aki azt igényli. A világ fajlagos, azaz a gazdasági össztermékre vetített olajkitermelése már vagy 15 éve nem nő, éppen hogy csökken, az ipari olajfelhasználás már csak Kínában, Indiában és Afrikában növekszik. A világ össz-olajkitermelése jószerivel stagnál, alig növekszik, ez a növekedés esetleges, ezen belül a „hagyományos” folyékony olaj mennyisége is csökken, a növekmény a szénfluidizációs technikák, a cseppfolyósított földgáz és a kőzetrepesztéses technológiával kitermelt palaolaj növekményéből származik. A jelenlegi, relatíve alacsony olajár mellett a feltárt palaolaj-készletek kitermelése jórészt nem rentábilis, azaz ezek jelen olajár mellett a helyükön maradnak, az olajár növekedése pedig azonnal az alternatív üzemanyagok piacát bővíti, azaz az olajkeresletet szűkíti. A kőolaj, mint termék, életciklusa végéhez érkezett, még 20-30 év, míg kifut, de jelentősebb jövője nincs, ezért nem véletlen, hogy az olajcégek már mind az olaj utáni világra készülnek. Nem tetszik elhinni? Jó. Akkor tessék keresni egy komolyan vehető autógyártót a Mercedestől a Chysler-Fiat-ig, a Renault-Nissan-tól a VW csoportig, a Toyotától a Volvóig, a KIA-tól a Fordig, 2019 őszéig még NEM jelentette MÁR be, hogy dugattyús személygépkocsi-motort meghatározott közeljövőbeli időponttól– már nem fejleszt! A meglévőket még tökéletesíti, optimalizálja, de ennyi, és nem foglalkozik továbbá azzal a technikával, amit jószerivel már Noé kihajított a bárkájából.

Sokkal fontosabb azonban ennél az, hogy könnyen lehet, illetőleg, ha szerencsénk van, akkor a most kifejlődő következő Kondratyev-ciklus egyszersmind az utolsó lesz, azaz a kapitalizmus sikeresen megássa saját sírját. De persze, ez nem biztos. Ezt csak a józan ész diktálja, azaz az, hogy a nyersanyagforrások ennél erőteljesebb kihasználása gyakorlatilag már alig-alig lehetséges. A küszöbön álló biotechnológiai forradalom ugyanis egyrészt az egészségiparra, másrészt az új típusú élelmiszer-termelésre és a nanotechnológiás anyagok használatára fog koncentrálni, de mindez felértékeli a legalapvetőbb környezeti erőforrásokat, mint a tiszta vizet, a jó termőtalajt és a megfelelő éghajlatot. Ennek megfelelően a „szegény kicsi ország vagyunk” Magyarország világpiaci értéke gyakorlatilag évről évre rohamosan emelkedik. Ezért lenne szükséges ezzel párhuzamosan emelni a Honvédség harci repülő századainak és harckocsidandárjainak számát is (csökkenteni már nem nagyon lehet őket). Prevenció. A biotechnológia kontrollált népességet és kontrollált körülményeket fog teremteni, mely a műszaki fejlődést az élhetőbb, egészségesebb környezet, az alacsonyabb kemikalizáció irányába tolja el, és ezzel – ideális esetben, ha szerencsénk van – az emberiséget visszaviszi spirituális gyökereihez. Hát, vagy nem….

Ugyanez a biotechnológia lehetővé fogja tenni – tulajdonképpen már ma is műszakilag adott ennek a lehetősége, csak még jelenleg vannak kiépítés alatt az ezt biztosító struktúrák – hogy a kőolajtermékeket bioetanollal és/vagy nem-fosszilis forrásból megtermelt elektromos árammal, és/vagy nem-fosszilis forrásból megtermelt hidrogénnel és azokat tüzelő üzemanyag-cellákkal helyettesítsük, mint energiahordozót, és növényi olajokkal, mint technikai alapanyagot.

Tehát: abszolút nem kell aggódni azon a kérdésen, mihez is kezd az emberiség, pontosabban az anyagiasult civilizáció olaj, illetőleg általában fosszilis energia hiányában, és/vagy márpedig száműzni kell a fosszilis energiát, mert a szén-dioxid eregetésbe belepurcanunk, mivel ennek a gazdasági berendezkedésnek (kapitalizmus) és a hozzá kapcsolódó politikai struktúrának („liberális demokrácia”) eleve nem célja az olaj/fosszilis energia alapú gazdálkodás fenntartása, magának a rendszernek a működése és működtetése alapvetően megköveteli, hogy ezt a ma már elavult technikai struktúrát magasabb szinten lévővel helyettesítsék, ugyanis ez elérte fejlődésének korlátait, lényeges továbbfejlesztésre nem alkalmas, és a növekedés-orientált kapitalista struktúra alapvető követelménye, hogy megújuló energiaforrásokra alapozott műszaki technológia váltsa fel ezt a jelenlegit, ha tetszik, ha nem. Tehát, mikor „globális felmelegedésről” és szén-dioxid kibocsátás”ról szól a sajtó, nem meglepő módon nem szól másról, mint soha másról: pénzről és hatalomról. Sok pénzről és sok hatalomról.

Tessék mondani, ezen talán meglepődött valaki? Zárójelben megjegyezhetjük, hogy optimista verzió szerint jó esélyünk van arra, hogy a következő technológiai szint stabilizálni fogja a társadalmi-gazdasági struktúrát, már csak azért is, mert paradox módon, de nem igazán hazudnak, mikor azt mondják, nagy baj van, és a bolygó ökológiai állapota alapján nincs már más esélyünk a túlélésre. Hozzátéve, hogy, mint említettük, önmagában a társadalom, az emberek felelősségteljes szemlélete, esze, erkölcse, helyes világlátása nem pótolható se technológiával, se pénzzel, se manipulációval. Azaz, a népességrobbanásnak és a környezetpusztításnak nem ellenszere egy új technológia, hiába hiszik azt. Mindenkit megnyugtatok, hogy csak azért, mert különben beledöglünk, nem következne be ipari-technológiai-társadalmi váltás, de ugyanezt követeli az üzleti érdek is, innentől pedig nem érdemes ennek a dolognak keresztülfeküdni, mert ha jön a Kraz, hiába visít az út porában a kisegér. Itt, ha tetszik, ha nem, a hagyományos energetika le lesz váltva megújulóra. És pont.