Nemspecifikus zsákutcák

Univerzalitása, valamint az életet komplikáló, kellemetlen volta miatt a “női hiszti” igencsak jól ismert össztársadalmi jelenség. Nem lehet véletlen, hogy a köznyelv oly régóta és oly gyakran hivatkozik pejoratívan erre a feminín viselkedésformára. Az unisex (avagy feminista) ideológia hívei viszont vehemensen tiltakoznak, ragaszkodnak hozzá, hogy a hisztinek (mint minden másnak, szerintük) nincs nemi preferenciája. Na ássunk kicsit bele a fogalom mélyrétegeibe, hátha emígy eldönthető lesz a felvetett dilemma.

Vegyünk példának egy tipikus hisztiző nőt. Mit látunk lelki szemeink előtt, mire asszociálunk ilyenkor? Ugye, hogy mindig egy neurotikus lelkiállapotban lévő, férfival szembenálló, meglehetősen harsány hölgyeményt, aki egy kérdőre vonó, bosszús tekintettel kiegészülő, divergens testbeszéd (hadonászás) közepette, a pillanatnyi helyzethez mérten alaptalanul terebélyes kritikaáradatot zúdít megszeppent párjára?

Bontsuk elemeire a fenti összetett mondatot és határozzuk meg a fennálló összefüggéseket.

Megállapítható, hogy azért van a nő neurotikus lelkiállapotban és azért harsány, mert úgy érzi, hogy kezd kicsúszni a helyzet az irányítása alól. Ugyanakkor azért fordul a férfi felé, erős szemkontaktust létesítve, mert felelősségre vonja, tőle várja a megoldást. A divergens testbeszéd (strukturálatlanság, kaotizmus) is a lelki széthullás folyamatát képezi le az anyagi dimenzióba, emígy egy kétségbeesett segélykiáltás, ami a nő kiszolgáltatottságát, áldozati szerepét hivatott a másik személlyel tudatni. Az alaptalanul terebélyes (és gyakran teljesen kontextus-idegen) kritikaözön is ugyanezt a két alapüzenetet közli: rossz nekem és ez miattad van.

A női hiszti kodifikált esszenciája tehát a “Te vagy a felelős, oldd meg!” felszólítás.

Létezik-e ilyesféle megnyilvánulás egy férfi részéről? Kétségtelenül, ennek ellenére viszont irdatlan aránykülönbséggel a nők vezetik ezt a mezőnyt. A nemspecifikusság lényege épp az arányokon alapul, irreleváns a százalékviszonylatban elenyésző kivételekre hivatkozni.

Tűrőképességét meghaladó stresszfaktor esetében a férfi általában tombolni szokott. Hogy miért nem hiszti ez? Röviden azért, mert nem vár mástól semmiféle megoldást vagy segítséget, nem akar kieszközölni semmit. Nincsenek ott a széttárt karok, ahogy a kérdőre vonó tekintet és hanghordozás sem. Helyette tárgyi fókusz van, jellemzően konvergens (összpontosított) testbeszéddel és monomániás attitűddel párosulva. Gyakran csak indulatosan káromkodik, máskor a tehetetlenséget, a felgyülemlett feszültséget élettelen kellékek károsításával, esetenként megsemmisítésével próbálja feloldani. Jól tudja, hogy magára van utalva, hogy senki nem fog helyette sem rendet teremteni, sem működést biztosítani. Hogy jó-e, dícséretre méltó megnyilvánulás, magatartás a tombolás? Nem. Csak más tészta.

Párhuzamot vonva a kettő között nevezhetjük a hisztit a női hatalom (csáberő, manipuláció) megingásának, domináns életstratégiájuk, noha pillanatnyi, de leitmotívszerűen visszatérő zátonyrafutásának. Na de állíthatjuk-e ugyanezt a tombolásról, férfi viszonylatban? A formai hasonlóság ellenére a dühöngés kevésbé elokvens példája a maszkulín erők ilyen léptékű csődjének, kevésbé fejezi ki azt a tömény kudarcélményt, ahogyan a hisztisség átitatja az egész női létezés árnyékos féltekéjét. Erről árulkodó, hogy nem létezik “tombolós” férfi típus, ahogy “tombolósság” sem, mint általános, életvitelt kifejező jelenség. Vagyis kevésbé személyiségpenetráló. Létezik viszont más és semmivel sem üdvösebb a hisztinél. Ez a cinizmus.

A cinikus férfi ugyanúgy kiábrándult és elvesztette a kontrollt az élete felett, ahogy az életvitelszerűen hisztis nő, ő viszont tudja, hogy senki és semmi nem segíthet a baján. Kivéve magát, de ez mostanra már csak elmélet. A gyakorlat annyiszor földhözcsapta, hogy megtört, feladta a harcot. Elvesztette az önbecsülését, férfiúi hatalma (magabiztosság, karizma, kreativitás) számtalanszor sárbatipródott. Már csak a hiúsága tartja a szuszt benne. Segítséget ugyan nem vár, de felelősséget sem vállalna a személyes kudarcáért. Sebeit mazochistán nyalogatva fel-felhorkan, hogy értesítse a világot a merő hiábavalóságról, az élet teljes kilátástalanságáról. Sértett büszkesége képtelen feldolgozni a tényt, hogy más sikerrel járhat, ahol ő csúnyán elbukott. Hát mennyit próbálkozott! Ugyan! Ki lehet nála keményebb, kitartóbb, okosabb? Egyértelmű, hogy bárki, aki sikeres az vagy startból jelentős előnyökkel rendelkezett vagy valamivel ámítja magát.

A férfi cinizmus jelmondata a “Ti basztátok el, én baszok belé!”

Pedig az igazság az, hogy kishitű, kevély és gyenge. Eredeti munkabírása meddő konoksággá devalválódott, meredeken magába fordult, így energiája és lassan egész életereje egy céltalan, reaktív antagonizálásba, valamint (többé-kevésbé) burkolt önsajnálatba fullad. És így, tonnányi arrogancia-hordalék kötőanyagként való igénybevételével, jön létre a cinizmus erkölcsi rangra emelésével a nihilizmus, a “túlokosak vakhite”.

Ahogyan a hiszti a női, úgy a cinizmus a férfi lélek impotenciája.