Bűnbeesés

“A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál,
melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak:
Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” 

1Móz3:1

A csodaszép női kéz egy kis gömbszerű valamit fogott. A szemmel alig látható pihékkel borított sötét színű héjon harmatcsepp csúszott, benne tükröződött a reggeli nap ezer sugara. Finomnak látszott. Finomnak és valahogy veszélyesnek is. Ádám gyanakvó szemmel vizsgálta a feléje nyújtott gyümölcsöt, gyomrát furcsa érzés szorította össze.
– Mi ez? – kérdezte lassan.
– Gyümölcs – válaszolta derűsen Éva.
– Azt látom, de honnan?
– Hát innen – kuncogott a nő, és apró kezével bizonytalan félkört írt le. Ebből az… Édenkertből, ahogy te hívod.
– Nem én hívom így – mondta rezignáltan Ádám. – Ez a neve.
– Az ugyanaz –  nevetett Éva, hangja csilingelve szállt a zöld bokrok között. – Edd meg inkább, ne morogj!
– Ez arról a fáról van, ugye? – kérdezte a férfi gyanakvással a hangjában. – Amiről az Isten azt mondta, ne együnk róla.
– Hát nekem csak te mondtad – ellenkezett a nő, immáron mosoly nélkül. – És nem értem, miért ne ehetnénk belőle.
Olyan fény villant szemében, amilyet Ádám sosem látott és hozzátette:
– Finom. És megokosodsz tőle, igaza volt a kígyónak.
– Kicsodának?
– A kígyónak. Ő mondta, hogy mindent tudni fogok, ha eszem belőle, és igazat mondott. Beszélt más dolgokról is… izgalmas dolgokról… csodálatos dolgokról…
Éva a távolba révedt, beharapta ajkát.
– Ettél belőle! – Ádám hangja valósággal robbant a levegőben. – Te ettél arról a fáról, amit Isten megtiltott!
A nő szája vékony vonallá préselődött.
– Ugyan ki ez a te Istened? – kérdezte gúnyosan. Ádám levegő után kapkodott.
– Hogyhogy ki?! Ő teremtette ezt a mindent, engem és téged is! Mondtam már!
– Hát én csak azt tudom, hogy mikor felébredtem, ez az egész már itt volt, és mi is itt voltunk. Nem láttam semmiféle Istent, de a kígyót a saját szememmel láttam, a saját fülemmel hallottam, a saját bőrömön ére… – Éva hirtelen elhallgatott. Ádám azonban nem vette észre, a földön ült és maga elé motyogott:
– Más, mint eddig volt… evett a fáról… mi lesz ebből… mi lesz így velünk?
Éva megvetően nézett rá:
– Kell, vagy nem? Ha nem kell, úgy is jó, én nem maradok egyedül.
Ádám felnézett erre a szokatlan hangra. Hirtelen megszédült, ahogy látta Éva alakját lassan átváltozni valamivé, olyan dologgá, amit nem ismert, de a látványa iszonyattal töltötte el. A szíve zakatolt, az agyában egymást kergették a gondolatok: – Elmegy… azzal a kígyóval… és valami válik majd belőle… valami… jajj… valami egészen más, mint az itteni dolgok…
Érezte, ahogy agya birkózik a képzeletével, és gondolatokká próbál formálni olyan képeket, amiket nem tud néven nevezni. – Rám bízta… ő a társam… mi lesz így vele? –  gondolta, majd hirtelen kitisztult az elméje. – Nem maradhat nélkülem, meg kell őt védenem! – a gondolat mintha a feje legmélyéből mászott volna elő. – Meg kell őt védenem, akármi is lesz… Akármi… De vajon mi lesz?
A gyomrát szorító görcs hirtelen elmúlt, majd a fejében jelent meg, szörnyű erővel, olyan képeket sugallva, amelyek zavart szemét tágra nyitották. Kis ideig ült így, majd szeme sarkából kigördült egy könnycsepp, végigfolyt az arcán, benne szikrázott a nap minden sugara. Kinyújtotta a kezét, megfogta a gyümölcsöt és beleharapott. Éva mosolyogva nézte.