A következő cikkben egy rövid betekintést szeretnék nyújtani az olvasó számára Carl Gustav Jung analitikus pszichológiájába, és egy olyan világba, egy olyan határterületre kalauzolni az olvasót, ahol találkozik tudomány, vallás és filozófia: tudattalanunk gazdag birodalmába.
Az energiamegmaradás elvének – melyet ma a termodinamika első főtételeként ismerünk – szülőatyja Julius Robert von Mayer volt. Saját szavaival így fogalmazta meg: „energia nem keletkezik és nem vész el”. Azaz: az energia átalakítható egyik formájából a másikba, de nem lehet létrehozni, vagy megsemmisíteni. Mayer orvos volt, nem pedig fizikus vagy természetfilozófus, akikhez egy ilyen eszmének a megalkotása inkább állt volna közelebb. Felfedezése nem az addigi tudományos tények és hipotézisek következtetéseiből keletkezett, hanem úgy sarjadt ki, mint egy virág. Griesingernek írt levelében így fogalmaz:
„Nem íróasztal mellett agyaltam ki ezt az elméletet.” (Ezután beszámol bizonyos fiziológiai megfigyelésekről, amelyeket 1840-41 folyamán mint hajóorvos tett.) Így folytatja: „Ha fiziológiai kérdésekkel akarunk tisztába jönni, akkor a fizikai folyamatok ismerete elengedhetetlen; feltéve, hogy nem vonzóbb valakinek a kérdés metafizikai oldalát vizsgálni, ami engem végtelenül elundorít. Ennek megfelelően a fizika mellett maradtam, s olyan előszeretettel ragaszkodtam tárgyamhoz, hogy a távoli világrész, amelyen átutaztam, a legkevésbé sem érdekelt (lehet, hogy ezért sokan kinevetnek), hanem legszívesebben a fedélzeten maradtam, mivel ott szünet nélkül dolgozhattam. A hajón bizonyos órákban olyan inspirációt éreztem, amelyhez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem ismertem. A surabayai partokon egy-egy ötlet villámlott az agyamon át, amelyeket serényen követtem, és azok új meg új tárgyhoz vezettek. Az az idő elmúlt, de az akkor felmerült gondolatok nyugodt bírálata megtanított arra, hogy mindez olyan igazság, amelyet nemcsak szubjektíve érzek, hanem objektíve bizonyítani is lehet, de hogy ezt egy, a fizikában oly kevéssé járatos ember, mint én, megteheti-e, nem tudom.”[1]
Honnan származott ez az új gondolat, és hogyan volt képes a tudatot olyannyira a hatalmába keríteni, hogy minden más érdektelenné váljon Mayer számára? Jung válasza erre a kérdésre a következő: az energiamegmaradás törvénye egy ősi kép, a tudattalan egy mélyebb rétegének megnyilvánulása, melyet ő kollektívnek nevez, és amely örökletes volta miatt minden emberben megtalálható. Ezen ősi képek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb képzetformái. E képek egyszersmind érzések és gondolatok, melyeknek szinte saját önálló életük van. De vajon Mayer melyik ősi képet fedezhette fel? A föld legkülönbözőbb részein élő primitív vallások mind ezen a képzeten alapulnak, amelyeknek egyetlen lényegbevágó gondolata egy olyan általánosan elterjedt mágikus erő (mana) létezése, amely mindennek a központja. A régiek felfogása szerint ez az erő maga a lélek: halhatatlanságának eszméjében rejlik megmaradásának elve, s a lélek vándorlása fejezi ki az állandó megmaradás melletti határtalan változóképességét. Ez az idea tehát örök időktől fogva rányomta bélyegét az emberi gondolkodásra. Ezért áll készen minden ember tudattalanjában.
A tudattalan Jung-i definíciója kizárólag lélektani értelemben vett filozófiai fogalom. Pszichológiai határfogalom, amely minden olyan lelki tartalmat és folyamatot fed, amelyek nem tudatosak, azaz nem vonatkoznak észlelhető módon az énre.
A tudattalanban megkülönböztetünk egy réteget, melyet személyes tudattalannak nevezünk. Azok a tartalmak, melyek ebben a rétegben találhatóak, annyiban személyes természetűek, amennyiben egyrészt a személyes lét során teszünk szert rájuk, másrészt pszichológiai tényezők, melyek akár tudatosak is lehetnének. Onnan tudjuk, hogy ezek az anyagok személyes tartalmak, hogy személyes múltunkban bizonyítani tudjuk. A személyes tudattalan veszendőbe ment emlékeket, elfojtott (szándékosan elfelejtett) kínos képzeteket, úgynevezett küszöb alatti (szubliminális) tapasztalatokat tartalmaz, amelyek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elérjék a tudatot, és végül tudatosságra még éretlen tartalmakat, melyek az álomban különböző formákban fellépő árnyék[2] figurájának felelnek meg.
A tudattalan felszíni rétege minden kétséget kizáróan személyes jellegű. Ez azonban egy mélyebb rétegen alapul, amely már nem személyes tapasztalatokból és élményekből származik, hanem veleszületett. Ez a mélyebb réteg az úgynevezett kollektív tudattalan. Míg a személyes tudattalan lényegében olyan tartalmakból áll, amelyek egykor tudatosak voltak, de a felejtés vagy az elfojtás révén kikerültek a tudatból, a kollektív tudattalan tartalmai soha nem voltak tudatosak, és ezért soha nem az egyén tett szert rájuk, hanem teljes mértékben örökölte őket. A személyes tudattalan főként az úgynevezett érzelmi színezetű komplexusokat tartalmazza, míg a kollektív tudattalan tartalmai ezzel szemben az úgynevezett archetípusok.
A személyes emlékeken kívül mindenkiben adva vannak a nagy, ősi képek, ahogy Jakob Burkhardt egyszer találóan megfogalmazta: az emberi elképzelés örökölt lehetőségei arról, ami ősidők óta mindig is volt. E képek tartalmazzák az emberiség legszebb és legmagasztosabb gondolatait és érzéseit, de magukban foglalják mindazt a szégyenletes tettet, gonoszságot is, amire az ember valaha képes volt. Ezek a mitológiai összefüggések, a motívumok és képek, amelyek mindig és mindenhol történelmi hagyomány vagy migráció nélkül keletkezhetnek. Örökletes voltuk magyarázza meg azt az alapjában véve különös jelenséget, hogy bizonyos mondatémák és motívumok az egész Földön azonos formákban ismétlődnek. Azonkívül azt is megmagyarázza, hogy miért reprodukálhatják az elmebetegek pontosan ugyanazokat a képeket és összefüggéseket, amelyeket már régi szövegekből is ismerünk.[3]
A kollektív tudattalan egy olyan világ képe, amely ősidők óta alakul tapasztalatok lecsapódásából és ezeknek a priori[4] voltából. E képben bizonyos vonások, az úgynevezett archetípusok vagy dominánsok, az idők folyamán pontosan körvonalazódtak. Ezek uralkodnak, ezek az istenek, azaz domináns törvények és princípiumok képei, a képsorozatok átlagos szabályszerűségei, amelyeket a lélek újra meg újra átél. Minden nap láthatjuk a Napot fölkelni és lenyugodni, de a tudattalanban nem találunk semmit erről a leírt pályáról, legalábbis magáról a fizikai folyamatról. Viszont a Nap-hérosz mondája számtalan változatban fellelhető a bolygón. Ez a mítosz alkotja a Nap-archetípust, nem maga a fizikai folyamat. Tehát az archetípus egyfajta készség az azonos vagy hasonló mitikus képzetek újra meg újra való reprodukálására. Feltehető ezek szerint, hogy az archetípusok tulajdonképpen a gyakran ismétlődő fizikai folyamatok révén felkeltett szubjektív reakciók bevésődései. De nem pusztán csak bevésődések, hanem olyan erők vagy tendenciák is, amelyek ugyanilyen tapasztalatok megismétlésére irányulnak. Ha ugyanis egy archetípus az álomban, fantáziában vagy az életben feltűnik, sajátos befolyást vagy olyan erőt hoz magával, amely megbűvölően vagy cselekvésre ingerlően hat. Specifikus energiájuk révén hatalmukba kerítik a tudatot, és ennek következtében az alanyt erősen befolyásolhatják. Ezt jól láthatjuk vallásos megtérések, szuggesztív befolyásolás és különösen bizonyos skizofréniaformák kitörése esetében.
Az archetípus fogalmát Jung nevéhez kötik, de ő maga is hangsúlyozza, e fogalom megalkotása nem az ő érdeme, pusztán csak újra felfedezte azt, amit az emberiség már korábban is tudott. Az „archetípus” kifejezést már Alexandriai Philónnál (Kr. e. 20-25 körül) fölleljük az emberben lévő imago Deire (lat. „istenképmás”) vonatkozóan. Ugyanezt találjuk a II. században élt (Szent) Iréneusz, keresztény egyházi tanítónál, aki így ír róla: „Mundi fabricator non a semetipso fecit haec, sed de alienis archetypis transulit.” („A Teremtő nem saját magából alkotta meg a világot, hanem önmagától különböző archetípusokból.”) A Corpus Hermeticumban Istent „archetipikus fény”-ként nevesítik. Dionüsziosz Areopagitánál (Kr. u. V. század) többször is megjelenik a kifejezés, így a De caelesti hierarchiában, csakúgy, mint a De divinis nominibusban: „anyagtalan archetípusok”. Szent Ágostonnál (Kr. u. IV. század) jóllehet nem jelenik meg maga az archetípus kifejezés, azonban a gondolat igen, így a De diversis quastinibusban: „ideae… quae ipsae formatae non sunt… quae in divina intelligentia contientur.” („A gondolatok… melyek nem maguktól alakulnak ki… az isteni értelemben vannak.”) Ehhez hasonlóan használják a kifejezést az alkimisták is, így Hermész Triszmegisztos Tractatus aureusában a következőket találjuk: „…ut Deus omnem divinitatis suae thesaurum… in se tanquam archetypo absconditum… eodem modo Saturnus occculte corporum metallicorum simulachra in se circumferens…” („ahogyan Isten istenségének összes kincsét… magába mint archetípusba rejti… ugyanúgy hordozza magában Szaturnusz is titkon a fémes testek leképeződését…”). Vigerenusnál a világ „ad archetypi sui similitudinem factus” („saját archetípusának képére teremtetett”).
Az archetípus fogalma, amely elválaszthatatlanul együtt jár a kollektív tudattalan gondolatával, azt fejezi ki, hogy a kollektív tudattalan tartalmai esetében réges-régi – vagy még pontosabban – ősi tüposzokról, vagyis időtlen idők óta fennálló általános képekről van szó. Annyi archetípus létezik, amennyi tipikus helyzet az életben. A végtelen számú ismétlődés véste be ezeket a tapasztalatokat a pszichés alkatunkba, tartalom nélküli formaként, amely a felfogás és cselekvés bizonyos típusának puszta lehetőségét jeleníti meg. Ha olyan dolog történik az életben, amely megfelel az archetípusnak, akkor az aktiválódik, és olyan kényszerítő erővel lép fel, mint egy ösztönös reakció, szembeszáll az értelemmel és az akarattal, vagy olyan konfliktust hív elő, amely kóros mértékig, azaz neurózisig fokozódik.
A fizikai jelenségekkel (pl. energia – mágikus erő) való rokonságuk miatt az archetípusok legtöbbször projiciáltan[5] jelennek meg, mégpedig ha tudattalanok, akkor a mindenkori környezet személyeinek túlzott alá- vagy túlbecsülése formájában, mindenféle félreértés, veszekedés, rajongás és bolondság előidézőiként. Ezért mondjuk például azt, hogy „istenít valakit”. Ezek az okozói a modern mítoszképződéseknek, bizalmatlanságnak és előítéleteknek. Ezért az archetípusok igen fontos, jelentős tények, amelyeket nem szabad egyszerűen elnyomni. Pszichés kórokozó voltuk miatt pontos megfontolásra méltóak. Ha valaki az ördögöt embertársára vetíti ki, azért történik, mert azon az emberen tényleg van valami, ami a kép rögződését megkönnyíti. Ez persze nem azt jelenti, hogy az illető szinte ördög lenne, ellenkezőleg: akár egy rendkívülien jó ember is lehet, de a kivetítővel nem fér össze, ezért a kettő között egy ördögi (azaz elválasztó) hatás működik. Az ördög megjelenése akképpen értelmezendő, hogy a két ember (most és a közeljövőben) összeférhetetlen, amiért is a tudattalan szétválasztja és egymástól távol tartja őket. Az ördög az árnyék archetípusának egyik variánsa (vagyis az ember el nem ismert sötét oldalának veszedelmes aspektusa). A kollektív tudattalan tartalmak kivetítésénél szinte szabályszerűen fellépő egy másik archetípus a túlnyomóan félelmetes hatású „varászló démon”. Erre példa Meyrink Gólemja, vagy ugyancsak Meyrink a Denevérek című könyvének tibeti varázslója, aki mágikus erejével elszabadítja a világháborút. A varázslótípus előfordul a Zarathustrában is, a Faustban ez maga a hős. Ez a primitív törzs varázslójának vagy sámánjának típusa, egy különleges képességű egyéniség, aki mágikus erő hordozója. Ez az alak – amennyiben negatív, esetleg veszélyes aspektusú – gyakran jelenik meg sötét bőrű és mongoloid típusú ember formájában (de a bölcs öregember igen pozitív aspektusában is megjelenhet). Az archetípusok megjelenésének egy másik, közismert formája a mítosz és a mese. Azonban itt is speciálisan kialakult formákról van szó, amelyek hosszú időn keresztül hagyományozódtak át. Az álmainkban és a látomásainkban megjelenő archetípusok azonban sokkal egyénibbek, érthetetlenebbek vagy naivabbak, mint például a mítoszokban megjelenők. Az archetípus lényegében olyan tudattalan tartalmat jelenít meg, amely megváltozik, amint tudatosul, és amint észrevesszük, mégpedig mindig annak az adott tudatnak megfelelően, amelyben felbukkan.
Végezetül, pedig Jung azon szavait ajánlanám az olvasó figyelmébe, amelyekben az archetípusok fontosságára hívja fel a figyelmet: „Az archetípus mindenekelőtt kevésbé tudományos szempontból, mint inkább a lelki higiénia szempontjából sürgető kérdés. Még ha az archetípusok létezése mellett szóló minden bizonyítékunk hiányozna is, és ha a világ összes okos embere meggyőzően bebizonyítaná nekünk, hogy ilyesmi nem is létezhet, akkor is ki kellene találnunk az archetípusokat, nehogy a legmagasabb és legtermészetesebb értékeink a tudattalanba süllyedjenek. Ha ugyanis ezek a tudattalanba hullanak, akkor elvész az eredeti élmény elementáris ereje. Helyébe az anyaimágó fixációja lép, s ha ezt már sikerül megfelelően racionalizálni, akkor teljes egészében az emberi rációhoz kötődünk, s ezért meggyőződésünk, hogy csupán az észben hihetünk. Ez ugyan egyfelől erény és előny, de másfelől korlátozás és elszegényedés, mert közel kerülünk a sivár doktrinérizmushoz és a „felvilágosodás”-hoz. Ez a Déesse Raison[6] csalóka fényt áraszt, amely csak azt világítja meg, amit már tudunk, de minden mást homályba borít, amit a leginkább kellene tudnunk és tudatosítanunk. Minél önállóbbnak tetteti magát az ész, annál inkább tiszta intellektussá válik, amely dogmákkal helyettesíti a valóságot, és nem olyannak látja az embert, amilyen, hanem amilyennek szerinte lennie kellene.
Muszáj tudatában lennünk az archetípusok világának, akár felfogjuk őket, akár nem, mert általuk még a természet részei vagyunk, és kapcsolatban állunk saját gyökereinkkel. Az a vallás vagy társadalmi berendezkedés, amely elvágja az embert az élet ősképeitől, nemcsak nem kultúra, hanem egyre inkább börtön vagy istálló. Ha az ősképek valamilyen formában tudatosak maradnak, akkor az ember hozzájut a hozzájuk kötődő energiához is. Ha azonban többé nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot, akkor visszatér a tudattalanba az archetipikus képekben kifejeződő és az infantilis szülőkomplexusokat is okozó energia. Ezzel a tudattalan olyan töltéshez jut, amely csaknem ellenálhatatlan vis a tergóként[7] minden gondolatra vagy ötletre, vagy tendenciára rávetül, amely vágyakozó szemünk előtt csalfa módon elvonul. Ekképpen az ember menthetetlen lesz a tudatától és ennek racionális fogalmaitól, helyestől és helytelentől. Távol álljon tőlem az értelem isteni adományának lekicsinylése, mely az emberiség legmagasabb képessége. Egyeduralkodóként azonban nincs értelme, csakúgy, mint a fénynek sem lenne egy olyan világban, ahol nem létezik ellenpárja, a sötétség. Az ember jobban tenné, ha követné az anya bölcs tanácsát és az ő könyörtelen törvényét, amely természetes korlátokat szab. Soha nem szabad elfeledni, hogy a világ azért létezik, mert az ellentétek egyensúlyban tartják. A racionálisat így kiegyensúlyozza az irracionális, a szándékoltat pedig az, ami adva van.”
Felhasznált irodalom:
C. G. Jung: Két írás az analitikus pszichológiáról, Scolar Kiadó, 2016, 67-71. o., 92-93. o., 129. o.
C. G. Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan, Scolar Kiadó, 2019, 11-13. o., 51. o., 56-57. o., 59. o., 70. o., 100-101. o.
C. G. Jung: Lélektani típusok, Scolar Kiadó, 2018, 449. o.
[1] Robert Mayer: Kleinere Schriften und Briefe. Stuttgart, 1893, 213. o. Levél Wilhelm Griesingernek, 1844. június 16.
[2] Árnyék: a személyiség „negatív” része, a személyes tudattalan rejtett, előnytelen tulajdonságainak, hiányosan kifejlődött funkcióinak és tartalmainak összessége.
[3] Erre egy példa: Jung 1906-ban kezelt egy gyógyíthatatlan skizofréniában szenvedő beteget. Nem volt semmilyen kiemelkedő tehetsége, az elemi iskola elvégzése után hivatalnokként dolgozott egy irodában. Egy nap a páciens az ablaknál állva találta, és a napot fürkészve a fejét ide-oda mozgatta, ugyanerre bíztatta orvosát is. Jung természetesen nem látott semmit, ezt közölve a beteg a következőt válaszolta: „Hát hogyne látná a nap péniszét – ha ide-oda mozgatom a fejem, akkor az is mozog, és abból jön a szél.” Jung csak évekkel később értette meg betege látomását, Albrecht Dietrich, híres filológus 1903-ban kiadott könyvének segítségével, melyben egy egészen addig a nyilvánosság számára ismeretlen görög papirusszal foglalkozik. Dietrich úgy vélte, hogy egy Mithrász-liturgiára bukkant, mely vallási fohászkodások elmondásának mikéntjébe vezet be. Részlet a szövegből: „Végy levegőt a sugarakból, háromszor szívd be, amilyen erősen csak tudod, s érezni fogod, hogy felemelkedsz, és utad a magasság felé vezet, és úgy fogod érezni, a levegő birodalmának közepében vagy… a látható istenek útja a Napon, az Istenen, atyámon keresztül fog megjelenni; hasonlóképpen mutatkozik meg majd az úgynevezett cső is, a szolgálattevő szél eredete. Mert a napkorongból egy csőféleséget látsz majd függni: méghozzá a nyugati vidéken végtelen lesz, mint a keleti szél; ha pedig fordítva, a keleti vidéken nyugati szél uralkodik, azt fogod látni, hogy az arc másik irányba fordul (mozog).” Fontos hozzátenni: kizárható, hogy a betegnek bármi tudomása lehetett volna erről a papiruszról, a húszas éveinek közepén nyilvánították elmebetegnek, évekkel a könyv megjelenése előtt.
[4] a priori: tapasztalást megelőző tudás. Logikailag független a tapasztalattól. Az a priori tudást a jelentés, a konvenciók ismerete, illetve a tiszta tudományok esetében a tiszta belátás alapján nyerjük, a tapasztalat közreműködése nélkül. Ez utóbbin az értendő, hogy ha például demonstráltunk egy geometriai tételt egy bizonyos szabályok szerint szerkesztett, tetszőleges geometriai alakzaton, akkor az így nyert tudás kiterjeszthető minden, ugyanazon geometriai eljárással létrehozott alakzatra és nem kell induktív eljárással nagyszámú hasonló alakzatot megvizsgálni. Az a priori tudással szemben a posteriori tudásnak azt nevezzük, amit a tapasztalat révén nyerünk. Az a posteriori tudás mindig frissítésre szorul, az aktuális tapasztalat fényében. Például, ha egy turista paradicsom megdrágul, vagy egy városrész megszépül, az ezekre vonatkozó tudásunkat is módosítjuk. Forrás: https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0010_2A_07_Ujvari_Marta_Ismeretelmelet/ch05.html
[5] Projekció: egy tudattalan, automatikus folyamat, amelynek során a kivetítő személy számára tudattalan tartalom áttevődik egy objektumra, miáltal úgy tűnik, mintha e tartalom a tárgy tulajdonsága lenne. A projekció viszont abban a pillanatban megszűnik, amikor tudatosul, vagyis amikor a szubjektum (egyén) felismeri, hogy a tartalom az övé.
[6] fr. „ész istennő”
[7] lat. „tolóerő, hátulról ható erő”
Lassan itt a férfihangon megalapíthatjuk saját antropozófiai páholyunkat. :)
:)))
“Minél önállóbbnak tetteti magát az ész, annál inkább tiszta intellektussá válik, amely dogmákkal helyettesíti a valóságot, és nem olyannak látja az embert, amilyen, hanem amilyennek szerinte lennie kellene.”
Köszönöm a cikket! Nekem nagyon sok új információ volt benne, többek között a tudatos – tudattalan kombinációt sokat segített megértenem akár Jung szemszögéből.
Egy kérdés is felmerült, méghozzá az, hogy ha valaki minél jobban megismeri a világot (közel kerül a mindentudáshoz), az vajon egyúttal nem zavarodik-e össze még inkább? Ebben az esetben igaz lenne, hogy a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el.
Remélem, hogy jössz még hasonló témákkal, ez nagyon jó volt!
:-]
Örülök, hogy tetszett. :) Két cikk van tervben még, ezt azok bevezetőjének szántam, 2 konkrét archetípusról lesz szó a következőkben, a férfi a és női lélekről (ki lesz teregetve a szennyese mindkét nemnek). :)
Szerintem az a közös Mayer és a skizofrén betegben, hogy mindkettőjük számára a tudattalan nyílt meg, csak nagyon eltérő mértékben. Amíg Mayernek résnyire nyílt meg az ajtó egy rövid időre majd vissza is csukódott, addig a skizofrén betegnek tárva nyitva van egész nap – és valószínűleg nem erre lettünk kitalálva, nem véletlenül nem látjuk/láthatjuk azt amit ő látott. Egyébként a legnagyobb zenészek, festők, stb. magasan funkcionáló skizofrének, azaz hozzáférnek a kollektív tudattalan tartalmaihoz, de csak annyira, hogy az a tudatukat nem igázza le teljesen, és a hétköznapi életben tudnak létezni.
Várom a következő részeket, jónak ígérkeznek!
Vajon a pengeélen táncoló emberek tudatosan egyensúlyoznak az őrület határán, vagy ez teljesen véletlenszerű, ezzel együtt az is, hogy mikor esnek át végérvényesen a ló túlsó felére (vagy éppen veszítik el a nem tudatos énjük nagyját)?
Ezzel a kérdéssel majdnem minden pszichológus foglalkozott már, de én pl. nem érzem lezártnak ezt a dolgot. :-]
A narkós rocksztárokra gondolsz? :)
Gyakorlatilag igen :-D
Már nem tudom hol, de valahol azt hallottam/olvastam, hogy minden harmadik ember az őrület határán egyensúlyozik. Hogy ezt szórakozásból vagy kényszerből teszik, az szerintem egyénenként változó, de ha ilyen sok emberről lehet szó, akkor szerintem az utóbbiból lesz több (ilyen ez a csodálatos kaszinó kapitalizmus). Itt azért azt elmondanám, hogy nem vagyok pszichológus, és ha te pszichológusok véleményét olvastad el ebben a kérdésben, akkor minden valószínűség szerint nem fogok tudni újat mondani neked. :)
Szerintem ’89 óta nincs új a Nap alatt… :-]
Egyetértek, az utóbbiból lesz több, csak nem tudom eldönteni, hogy az ember mennyi befolyást tud gyakorolni a saját tudatalattijára. Vannak, akik mesterei ennek, de sok-sok év munkája van benne. Kár, hogy nincs valami sillabusz, ami segítene az embernek 5-10 perc alatt eljutni ugyanoda…
A pszichológusoknál talán ez annyira nincs is már fókuszban, mostanra az egész pszichológia kezd nagyon elnyugatiasodni, tüneti kezelés az ok megtalálása helyett, a régebbi felismerések mellőzésével…
Természetesen tisztelet a kivételnek, akad ilyen is!
:)))
Van “sillabusz” – bár úgy érzem ezzel nem mondok újat neked – ki lehet nyitni a tudattalan kapuját pszichedelikus drogokkal is, a meditáció mellett – ami egy sokkal hosszabb út, de ezt persze csak mint elvi lehetőséget említem, hiszen nem legális. :) Van olyan drog is amivel 10 perc alatt megjárod a tudattalant és lezajlik az újjászületés. Feldmár András (híres, Kanadában praktizáló pszichológus) szerint az LSD olyan a pszichológiának, mint a mikroszkóp a biológiának. A mai pszichiátriáról nincs jó véleménye, modern inkvizíciónak tartja:
“Szerintem a pszichiátria a modern inkvizíció. (…) A pszichózis vagy skizofrénia jelenlegi orvosságai olyanok, hogy a mellékhatásaik gyógyításához más orvosságok szükségesek, amelyeknek azonban szintén vannak mellékhatásai és azokat is gyógyítani kell. Ha kb. három hónapnál tovább kezelnek ilyen gyógyszerekkel, akkor úgy fogsz kinézni, mintha nagyon beteg lennél, de nem fogsz hallucinálni, nem leszel mérges, nem fogsz úgy kinézni, mint egy bolond, csak úgy, mint egy súlyos beteg. Szelíd leszel. Megszelídítenek. Nem kell fizikailag bezárni, mert kémiailag zárnak be. A legnagyobb probléma az, hogy ha ezeket úgy tudnám elmondani, hogy mindenki föllázadjon, akkor engem lelövetnének azok a gyárak, akik az orvosságokat gyártják, hiszen azok a gyárak millió és millió dollártól esnének el. Egyre több olyan ember van ugyanis, akiknek az orvosok azt mondják, hogy szükségük van ilyen orvosságokra. Ha megkérdeznétek egy pszichiátertől, hogy töltött-e valaha is időt egy olyan skizofrén vagy pszichotikus beteggel, aki nem kapott orvosságot, akkor azt mondaná, hogy soha. Sem akkor amikor tanították, sem az orvosi egyetemen, sem akkor, amikor praktizálni kezdett. Sohasem töltött időt olyan beteggel, akit ne kezeltek volna intenzíven gyógyszerekkel. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a diagnózist ráragasztják valakire, ismét politikai manőverről beszélünk, nem orvosiról, mert valaki hatalmat gyakorol a másik ember fölött azzal, hogy például skizofrénnek minősíti. Az minősíthet, akinek hatalma van.
Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen
emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e – ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik – és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs. Szerintem azért adjuk ki azokat, akik furcsán viselkednek, mert megijedünk tőlük. Mert félünk. A félelem egy rettenetesen nehéz tudatállapot. Ha félek valakitől, akkor azonnal elkezdek segítségért kiabálni, és nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a pszichiáterek azok az emberek, akik a legjobban félnek a saját lelküktől, akik a legjobban félnek attól, hogy az emberi elme, az emberi lélek, eszmélet mire képes. És azért, mert ők félnek a legjobban a saját lelküktől és mások lelkétől, megtanulják, hogy hogyan lehet ezt kontrollálni. Miért akarna valaki kontrollálni valamit akkor, ha nem fél tőle? Ha nem félek egy oroszlántól, akkor gyönyörködöm az oroszlánságában. Ha azonban félek tőle, akkor be kell börtönözni, akkor el kell választanom magam tőle. Akkor le kell lőni. A félelem tehát nagyon fontos tudatállapot. ”
A tudat kitágulásról ezt találtam így hirtelenjében tőle:
“Szerintem a legtöbbet akkor tudjuk, amikor egy sejt vagyunk. Mindegyikünk volt egy sejt. Ti már nem emlékeztek rá, de én még emlékszem. Arról a híres pillanatról van szó, amikor az édesapa spermája behatolt az édesanya petesejtébe. Akkor keletkezett a zigóta, amiből kinőttem, minden sejtemnek az őssejtje, mielőtt az a sejt kettévált, mikor az még egész volt, szerintem akkor mindent tudtam, s attól fogva a növekedésem, s az idegrendszerem kialakulása, az Egóm növekedése, minden más csak arra volt jó, hogy leszűkítse azt a rettenetesen sok mindent, amit akkor tudtam. Tehát a növekedés és a tanulás csak arra jó, hogy egyre kevesebbet tudjunk. Hogy oda tudjunk figyelni valami kevésre, s nehogy megfulladjunk abban a rettenetes sok mindenben, ami körülvesz bennünket. Azokat csak sejteni lehet a sejtjeinkben. Például az LSD hatása alatt az ember vissza tud emlékezni arra, hogy mennyit tudott akkor, amikor még egy sejt volt. Tehát a sejt intelligenciájába bele lehet érezni. Az olyan, mint egy nagy hullám, ami teljesen megfullasztana, ha belőle mindent kellene tudni. Mikor az LSD élménynek vége van, s beszűkül az ember tudata, akkor nagyon hálás, hogy nem kell mindig annyit tudni, amennyit lehet.”
https://youtu.be/5T0LmbWROKY
Bocsi, hogy linkekkel és idézetekkel kommuniálok, fáradt vagyok.
Azért az LSD-vel nagyon-nagyon vigyázni kell, Deadpool! Akár egy 12 órás horror-trip is simán lehet belőle, ha balul üt ki az utazás… A “para” kifejezés a 90-es évek elején került bele a magyar nyelvbe, az anno tripező fiatalok hozzájárulásaként a nyelvújításhoz, és nem véletlenül… Visszagondolni sem szeretek a dologra. Ha fizetnének érte akkor se kérnék belőle hátralevő életemben.
Az LSD néven ismert szintetikus kábítószer kultuszát az RIIA tudományos kutatói alakították ki. Európa legkiválóbb ideg- és elmegyógyász szakorvosai ebben az időben az RIIA tagjai voltak. Az 1940-es és 1950-es években ezekkel a pszichiáterekkel kezdődött Európában a műveltebb körökben a kábítószer használat. Ezek az elmeorvosok saját magukon próbálták ki az LSD-t azért, hogy jobban megértsék pszichotikus betegeiket, és betegségük természetét. Aldous Huxley az Egyesült Államok haditengerészetének a kutatói számára is rendelkezésre bocsátotta az LSD-t, hogy kikísérletezhessék a fiatalok tömegei kábítószeres befolyásolásának a technikáit. A CIA 1947-ben csatlakozott ehhez a programhoz, amely az “MK-Ultra” elnevezést kapta. A CIA 26 millió dollárt költött 25 év alatt ezekre a kísérletekre, amelyeknél lényegében olyan vonalat követett, mint amilyet George Orwell “1984” című regényében felvázolt. Elsősorban arra keresték a választ, hogy vajon ki lehet-e törölni az emlékezetet, és mesterségesen létrehozni apátiát. A CIA igazgatója ennek az időszaknak a nagy részében Allen Dulles (1893-1969) volt, annak a John Foster Dulles-nak a testvére, aki hosszú időn át az Egyesült Államok külügyminisztere volt. J. F. Dulles részt vett az illuminátus pénzoligarchia amerikai koordináló szervezetének a Council on Foreign Relations, a CFR-nek a megalapításában. Allen Dulles-t pedig a hírszerzés és az elhárítás irányítására képezték ki 1941-ben a szabadkőműves William Donovan irányításával. Donovan a Crowley alapította Ordo Templi Orientis szabadkőművesség szóvivője volt. Ugyancsak Donovan volt az, aki létrehozta az Office of Strategic Services, az OSS-t, (A Stratégiai Szolgálatok Irodája) amely a CIA elődszervezete volt. 1942. októberétől 1945. májusáig Allen Dulles irányította az OSS berlini irodáját. Feladata az volt, hogy válogassa ki a fogságba esett SS tisztek közül azokat, akik a jövőben alkalmasak arra, hogy az amerikai és a brit hírszerzés munkatársai legyenek. 1951-ben Allen Dulles-t kinevezték a CIA helyettes igazgatójává, vagyis Walter Bedell Smith tábornok helyettese lett. 1953-ban, amikor John nevű testvére már külügyminiszter volt, Eisenhower elnök kinevezte a CIA első emberévé. Ebben a beosztásában John F. Kennedy is megerősítette 1961-ben. Kennedy azonban leállította az LSD-vel folytatott kísérletsorozatot. A Kennedy elleni merényletet követően, 1965-ben a CIA beindította a már említett “MK-Ultra” programját. Ezúttal azonban sokkal nagyobb méretű kísérletet folytatott, mert mintegy 100 millió adag LSD-25 került szétosztásra az amerikai egyetemek campus-aiban.
Biztosan ti is emlékeztek még erre, hogy Magyarországon is volt egy olyan időszak a rendszerváltás után, mégpedig egészen pontosan a 90-es évek első felében, amikor gyakorlatilag a bélyegezés jelentette a kábítószerezést, mint olyat, a fiatalok számára… Persze elsősorban Budapesten, és max a vidéki fő nagyvárosokban, mert a vidék nagy általánosságban akkor még szigorúan csak alkoholizált. (És az összes budapesti LSD dealer zsidó volt.)
Béláim! A medve nem játék! És főleg illegális! Senki ne törje a fejét semmilyen huncutságon! (leszámítva a tüdő- és májpusztítást, azt szabad ;)
Deadpool
Pedig milyen egyszerű a nem-rászokás.
Előtte: https://www.youtube.com/watch?v=JpNRCG3Kceg&list=RDdkSfdGNuD0c&index=4
utána: https://www.youtube.com/watch?v=dkSfdGNuD0c&list=RDdkSfdGNuD0c&index=1
Common man, neked mekkora zenei repertoárod van!
Egészen megihlettél: azon töprengtem, hogy a témával kapcsolatban van-e valami zenei élményem… aztán találtam valamit emlékeim poros sarokpolcain.
2000-ben Mezőtúron, a Laktanyában volt a Wanted Fesztivál. Több előadó mellett fellépett a VHK is. No, ilyet se hallottam még azelőtt!
Megkérdeztem, hogy ez meg milyen műfaj. „Etno-punk, sámán-punk, pszichedelikus hardcore, neazzafoglalkozzá!”
„Zenéjük a Világegyetem örök alkotóerejéből, az ősi népzene elemi erejű ősforrásából született. Rendkívüli energiájuk és a népzenei indíttatás miatt gyakran etno-punk zenekarnak tekintik őket.”
Ezen a vonalon mozog a krautrock is: Ash Ra Tempel, Amon Düül, Popol Vuh…
Aldous Huxley nevének a felbukkanása ebben a szövegben elég érdekes, tekintve, hogy a drogkultúra és a tudatbefolyásolás ellen emelt szót leghíresebb regényében a “Szép új világ”-ban. “Egy köbcenti helyre biccenti” – reklámrigmussal etetik eben a “szép új világban” a társadalmat drogokkal. Nincs tudomásom róla, hogy Huxley-nek mélyebb kapcsolata lett volna a hadsereggel, a Wikipédiában annyit olvastam, hogy “rövid időre minisztériumi állást vállalt a légierő számára”. A fenti szövegben említett haditengerészethez nem volt ezek szerint köze. Az viszont tudható, hogy a hadsereg világszerte alkalmazott drogokat a katonai állóképesség fokozására. A második világháború idején mindkét oldalon megszállottan. Felbukkan a szövegben Orwell neve is, aki egyébként a francia nyelvtanárként is dolgozó Huxley egyik hallgatója volt, akkor még Eric Blair néven. Ismeretségük barátságuk innen ered. Huxley lelkesen beszélt Orwell “1984” című regényéről a megjelenése idején.
A wikipédiából:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Aldous_Huxley
Érdekes, hogy azok a művészek, akik kísérleteztek a drogokkal, eszközként használták a művészetükhöz, avagy egyenesen függővé is váltak tőlük, később elszánt drogellenes álláspontot vettek fel és írói munkájuk legeredményesebb művei a drogok elvetéséről szólnak. Ehhez a csapathoz tartozik a nem túl régen emlegetett Hunter S. Thompson is… – Érdekes náluk ez az ambivalencia. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a drogokkal való kísérletezés végül mindenkinél erős kiábrándulásba torkollik… A művészet és a drogok kapcsolatáról: nem nagyon vagyok meggyőzve, hogy az ember tudatalattijában bármi olyan fontos dolog lakozik, amit érdemes onnan drogokkal kiszabadítani. Nem beszélve arról, hogy ami a tudatalatti feltárásának és hasznosításának tűnik, az egyszerűen lehet a drogok hatására bekövetkező felfokozott (kusza (lásd pl. szineztézia)) képzettársítás is.
Alter Ego, az utolsó bekezdésedre reagálva:
megoszlanak erről vélemények és tapasztalatok.
https://drogriporter.hu/tudosok-droghasznalata/
Vannak drogok, amelyek úgy idéznek elő változásokat az agy működésében, hogy pl. oldják a látens gátlásokat. Ezáltal, ahogy említetted, gazdagabb – szokásostól eltérő – képzettársításra nyílik lehetőség, így olyan összefüggések is észrevehetőkké válhatnak a (bővült) tartalmak között, melyek addig (pont a gátlás vagy kontroll miatt) elkerülték a figyelmet.
A művészettel kapcsolatban úgy gondolom, lényeges az, hogy tisztázva legyen, miért csinálja – ki/mi a fontos?:
a művész (azzá váljon/ az legyen/maradjon)
az alkotás (mint folyamat)
a mű.
És mindehhez hol/hogyan kapcsolódik a “drog”.
A drog nem ad az emberhez semmi többletet, ami van, azt változtatja meg, rendezi át, módosítja (tudatmódosító), gyakran inkább elvesz, miáltal más tartalmak/képességek jobban érvényre tudnak jutni – időnként súlyosan.
A drog – akár, hallucinogén, stimuláns, narkotikus, nyugtató, serkentő vagy deliriáns – egy rövidebb út, ami kockázatokkal jár.
A tudattalanban található a személyiség jelentős része (Freud úgy fogalmazott, amit érzékelünk magunkból, az csupán a jéghegy csúcsa). Ám ahhoz, hogy az ember mindehhez hozzáférjen, nincs igazán szüksége drogokra.
Ha az önmagával és a világgal kapcsolatos elvárásait, ítéleteit, koncepcióit hátra tudja hagyni (mert mindez a super ego/felettes én sajátja), akkor képes arra, hogy elinduljon ezen a belső úton.
Ez volna az individuáció, mely a személyiség kibontakozását jelenti, saját utat, Történetet.
Jung szerint először az alszemélyiségeket kell integrálni: először az “árnyékkal” szembesülünk (elfojtott, eltagadott, meg nem élt énrészek, melyek ellentétesek a persona – világi szerepeink – tartalmával) , majd az animussal/animával (az ellentétes nem belső tudattalan képviselője ), végül pedig a Selbst-el, amit Önvalónak, Mély – énnek lehetne fordítani, mely a pszichés totalitás centruma, az Imago Dei bennünk.
Mindehhez eszközként a művészet és az álom elég segítséget tud nyújtani, mert mindketten képi illetve szimbolikus tartalmakkal/élmények-érzések által kommunikálnak (archetipusok “nyelvén”). Ezek előhívásához/ megértéséhez nincs szükség drogra, inkább belső megérzésre, intuícióra.
Meske, említés szintjén olvastam az indivduiációról, de a részletes leiírástól még messze járok. Viszont az alapján amit eddig megtudtam, eléggé mission impossible-nek tűnik. Egyedül végig lehet ezt csinálni, vagy mindenképpen kell a segítség? Ismersz valakit, aki végigment ezen a processzuson?
Deadpool, fontos dolog tájékozódni a témában, olvasni róla , hogy az elme “hozzászokjon” és “elfogadja” a változás szándékát. Azonban amikor a tettek mezejére lépsz, nagyon hamar szükséged lesz egy olyan személyre, aki értő vezetőd, kontrollod és „tükröd” lesz a folyamatban, mert a személyes tudattalanodban megjelenő komplexusok igazi megoldásához emocionális feldolgozással és belátással járó konfrontáció vezet (vagyis kell, aki tudja, éppen mi történik veled).
(Komplexus: érzelmileg telített, nagy energiatartalommal rendelkező képzetcsoport a tudattalanban, mely megoldatlan külső- vagy belső konfliktus eredménye)
Az analitikus pszichológia szerint a pszichiátriai megbetegedések hátterében többnyire három alapvető ok áll:
1. az identitás hiánya vagy elvesztése
2. az élet értelmének hiánya v. elvesztése
3. a transzcendencia hiánya v. elvesztése
A terápia célja a nem megvalósított identitást kidolgozni, a személyiség nem tudatos aspektusait tudatosítani. A terápia teremtő, személyiséget alkotó folyamat (individuáció).
Ezért itt az identitásproblémák vannak előtérben.
A szimptóma pótlék a „nem mert” vagy „nem élt” élet helyett, ezért a szimptóma értelme után kell kutatni.
A terápiában szükségszerű a „szimmetrikus” helyzet, „adó-vevő” reláció- cél a „mi”-ség kialakítása:
Álom, imagináció jelentősége- álomnapló
Az álom prospektív szereppel rendelkezhet, intuició a jövőről
Hétköznapi álmok – archetípusos álmok
Áttétel – viszontáttétel (terapeuta álmok)
stb.
Az ellenállás legyőzése az egyik legnehezebb feladat, mert ilyenkor a perszóna megrendül, az ÉN elbizonytalanodik
„regressziv perszóna-visszaállítás”
„mana” személyiség kialakulása
Kezdetben gyakran az archetipusos alaphelyzetek megelevenedése várható:
Elsőként a gyermek-szülő kapcsolat ősképe. A gyermek- archetipus kiterjesztése, megértése után megnövekszik az önbizalom, küzdeni tudás.
Ez lehetővé teszi a konfrontációt az árnyékkal. Álmok, imaginációk, meditációs, alkotó gyakorlatok segítségével analizálhatók a feltörekvő erők és felhasználhatók az individuációs folyamatban.
Bővebben képzésről, előadásokról, terápiákról és személyekről innen tudsz informálódni:
https://cgjung.hu/az-egyesulet-tevekenysege/
Illetve a Scolar kiadó jelentetett meg C.G Jung összegyűjtött munkái néven egy sorozatot (ha jól emlékszem 21 kötetre terveztek), szerintem jól válogatott anyag, te is ismered.
Valóban bonyolultnak tűnik, ám más tudni róla és más megélni, megtapasztalni.
Kérdés az, hogy ez-e az a mód (illik-e hozzád), amivel az “utat” be tudod járni?
Köszönöm a részletes válaszod! :)
Aldous Huxley kábítószerekkel kapcsolatos írásai a hippi kultúra alapművei voltak. Huxley saját magán kísérletezgetett kábítószerekkel és írt a tapasztalatairól. Ez tetszett a hippiknek, mert ez tabu téma volt akkoriban, nem írt erről senki. Utópiájában (Szép új világ) azt helyesen látta, hogy egy ipari társadalom már nem képes önmaga reprodukciójára, gyerek nem kell, csak kábítószer, szex meg az idő elverése “hobbikkal”, utazgatással, szórakozással. Abban tévedett, hogy embereket családon kívül, intézményekben felnevelve lehetne szocializálni. Jelenleg egyetlen olyan “kábítószerünk” van, aminek használata mellett a munkaképesség még úgy-ahogyan fenntartható: ez az alkohol. Tudomásul vesszük, hogy az általunk kialakított világhoz (lakásokban lakunk, tömeg közlekedünk, szinte mindig túl sok ember van körülöttünk, a nap nagy részét mesterséges fényben töltjük, a nap nagy részében idegen emberek vesznek körbe, zaj van, nagyon sokan magányosan élünk stb.) nagyon sok ember csak az alkohol bódító hatása mellett tud alkalmazkodni és úgy-ahogy munkaképes maradni. A “Szép új világ” ugyan utópia, de az nem derül ki, hogy Huxley egyértelműen elítélné az abban felvázolt világot. Ha elítélte volna, akkor öngyilkosként nem akasztotta volna föl benne a regényben írt, a rendszer ellen elszigetelten lázadó figurát a regény végén. https://manda.blog.hu/2013/11/22/huxley_szoma_tegnap_szavak_ma
Ebben a témában (őrült/zseni) a következő info lehet még releváns:
Kutatások szerint a kreatív folyamat mögött pontosan behatárolható, pontos kognitív működések állnak. Ezért itt válik szét a sikeres kreativitás és a pszichopatológia: a súlyos mentális zavarok rendszerint a kognitív kontroll károsodásával járnak. Skizofréniában a kreativitás megjelenésének egyik legfőbb akadálya a károsodott végrehajtó működés: nincs annyi kognitív kontroll, ami szükséges a kreatív teljesítményhez, mint az információ előhívás, rendszerezés vagy éppen a megfelelő kommunikáció.
„Az elmebetegség senkit sem tesz művésszé, különösen nem géniusszá. Még a betegség megelőző (premorbid) szkizoid állapotában jelentkező szokatlan agyi működés is csak speciális szellemi adottságok vagy képességek megléte mellett segítheti a kreativitás időleges szárnyalását.”
Jellemző a csökkent látens gátlás (ez egy speciálisan érzékeny állapot, nyitottság, ahol az ingerek és belső reprezentációik a gátlás kiesése miatt nagy gazdagságban vannak – ilyenkor a preattentív szűrés erősen le van redukálva/minimalizálva – így az út, az átjárhatóság „könnyed”) Ilyen állapot pl.: az „alkotás” mentén létrejövő regresszív állapot (esetleg transz), de az álom is.
Mindezek által a divergens gondolkodás is fokozottá válik.
Ehhez viszont szűkséges a jó IQ és a magas motiváció, a csökkent tudatosság, illetve a „szegényes kognitív rugalmasság a személyes érzékenységre”.
A tudatmódosító szer használata a látens gátlást (és a preatt. kontrollt) oldja, így könnyebb átjárhatóságot biztosít a tudattalan tartalmakhoz (ideiglenesen – míg a függőség az egészet felül nem írja) / (Ayahuasca?). Viszont utána komoly kognitív folyamatok kelle(né)nek ezen élmények-tartalmak szublimálásához/megjelenítéséhez/megfogalmazásához. Ebben a „drogok” „kevésbé” támogatóak.
Érdekes, hogy C. G. Jung szemlélete az álomról és a tudattalanról mennyire eltért Freudétól. Szerinte az álom forrása elsősorban nem az elfojtott ösztönvilág, hanem a személyiség egészét szolgáló kompenzáció. Tehát a felmerülő, megjelenő „képek” nem csak megmutatják az elfojtás „helyét”/utalnak az elfojtás „pontjára”, egyben reprezentálnak, az utat és a módot is jelölik annak „feloldásához” (mely a kollektív tudattalanból felbukkanó képek integratív erejében gyökerezik).
Nos igen… “beszédes” álmok, “képek” születnek ilyenkor.
Annyira jó, hogy itt kommentelsz. :) Köszi a választ!
Jungnak rengeteg értékes gondolata van. Freud is nagy utat tört előre, de nekem úgy tűnik Jung sokkal messzebbbre látott. Olvastam tőle néhány álomelemzést is. Szerinte a psziché egyensúlyra törekszik, és álmokon keresztül a tudattalan jelez nekünk – kompenzációs folyamatként. Sok betegénél, akik mindenféle hétköznapi baleseteket szenvedtek, ki tudott mutatni az álmaikból önromboló tendenciákat – már hetekkel a baleset előtt. Azaz, a tudattalan előre jelezte, hogy baj lesz (vagy inkább, hogy baj van és lesz itt még nagyobb is, ha nem figyelsz).
Vagy éppen előidézte az eseményt.
Pontosan, a tudattalan arra is képes, hogy ellenünk forduljon, de nagyot is lehet profitálni belőle:
“Rendes körülmények között a tudattalan csak azért előnytelen vagy veszélyes, mert nem vagyunk vele harmóniában, vagyis ezért ellentétben vagyunk vele. A tudattalannal szemben tanúsított negatív beállítottság, vagyis ennek lemetszése, káros, mivel ennek dinamikája azonos az ösztönök energiájával. Ha nincs kapcsolatunk a tudattalannal, az egyet jelent az ösztönnélküliséggel és gyökértelenséggel. Ha sikerül ezt a funkciót előidéznünk, amelyet transzcendensnek neveztem, vége az egység hiánynak, és a tudattalan előnyös oldalát élvezhetjük. Akkor ugyanis a tudattalan megadja mindazt az ösztönzést és segítséget, amelyet csak a jótékony természet túláradó bőségében közvetíthet az embernek. Olyan lehetőségei vannak, amelyek a tudatnak nem állnak rendelkezésére soha; hiszen övé a teljes küszöb alatti (szubliminális) pszichés tartalom, minden, amit elfelejtettünk, és amin átsiklottunk, rendelkezésére áll archetípusos organizmusába beágyazva a számtalan elmúlt évezred bölcsessége és tapasztalata. A tudattalan állandóan tevékeny, és egyre újabb kombinációkat alkot anyagából, amelyek a jövő meghatározásához segítenek. Szubliminális, prospektív {előretekintő} kombinációkat készít, hasonlóan tudatunkhoz, csakhogy ezek sokkal finomabbak és nagyobb horderejűek, mint a tudatos kombinációk. A tudattalan az ember elsőrendű vezetője lehet, ha az ellen tud állni a csábításnak.”
“Ha nincs kapcsolatunk a tudattalannal, az egyet jelent az ösztönnélküliséggel és gyökértelenséggel.”
Komolyan kérdezem, nem trollkodás: hogy érjük el, hogy kapcsolatunk legyen a tudattalannal?
Meditáció, agykontroll, ilyesmik?
Nem tudok neked egy taxatív felsorolást adni, mert ezt így nem sorolta fel Jung. Legalábbis eddig én nem olvastam tőle ilyet. Viszont a meditáció az valószínűleg stimmel, az agykontrollt nem tudom. Az álom elemzés is egy lehetőség, amennyire tudom.
Nem kifejezetten Jung szemszögéből nézve:
A tudattalan folyamatosan arra törekszik, hogy a tudatba férkőzzön, azonban ezeket a törekvéseket sikeresen elfojtjuk. Néha azonban akaratlanul is meg tud mutatkozni különböző formákban:
Pl.:
VICC és viszonya a tudattalanhoz: elfojtott dolgokat átalakított (elfogadott, megengedett) formában éljük ki – (Freud)
Elszólások, nyelvbotlások (Freudi elszólások) – “A kifejezést arra mondjuk, amikor rejtett gondolataink utat törnek maguknak a nyilvánosság felé, s leleplezik titkainkat. A következményük pedig ritkán kellemes: kínos helyzeteket idéznek elő. A legemlékezetesebbek, sokszor évek múlva is felemlegetettek, a pajzán gondolatokat felfedő elszólások.”
https://www.youtube.com/watch?v=AwG4HfLgQKw
https://www.youtube.com/watch?v=_BQqfyF3Cc8
https://www.youtube.com/watch?v=Jr1Dqh8flkU
https://www.youtube.com/watch?v=Pe79NgcE4Q4
??? !!! :)
Kapcsolódási szinten:
„Az álom királyi út a tudattalanhoz.”
Terápiás munka során készített alkotások három irányú reflexiója
…..
Gondolom az ayahuasca azért van perjellel mert nem addiktív.
Valóban, Reszet Elek. „Külső” tulajdonságait tekintve erősen csersavas, rozsdabarna színű, illata zöld teára emlékeztet. Íze a savasítás miatt savanyú, sárhoz hasonló keverék, nem igazán kellemes zamattal.
(A Psychotria viridis gazdag az erősen hallucinogén DMT-ben. A DMT szerepet játszik az álmok létrejöttében, a β-karbolin pedig a szorongásban és a depresszióban.)
Rituálé keretén belül sámán irányítása mellett alkalmazzák (hatékonysága nagyban függ a fogyasztás körülményeitől).
Elfogyasztása után többórás, mély hallucinációs élmények következnek, mely során kapcsolatba kerülnek a szellemvilággal (ősképek?), mi által lehetővé válik a testi és lelki gyógyulás.
A hallucinációk gyakran tartalmaznak azonos elemeket az összes felhasználónál. A kígyók és a különböző fajta szellemi lények igen gyakoriak. A látomásokban a „halál” is megjelenhet, így előfordulhat, hogy bizonyos felhasználóknál egy ilyen utazás heves félelmet okoz. Mindehhez hozzájárul, hogy az ayahuasca hatása a kezdeti stádiumban erős szédüléssel, hányingerrel és sokaknál hasmenéssel is jár.
Ezért valószínűleg nem fogják felhasználni rituális és terápiás kezelésen kívül.
Ezt kifejtenéd bővebben mert én ezt így nem értem.Pláne úgy ,hogy ott van amit rögtön utána írsz.
A nem értés egyáltalán nem gond, én az egyetemen a 3. félév egyik legnehezebb vizsgáját tettem a tárgyból, ami ezekkel az elméletekkel is foglalkozott, és még most sem értem teljesen a témát.
A pszichológiában a tudattalant Freud írta le először, ő a nem tudatos tartalmakat úgy jellemezte, hogy oda kerül minden, amit a tudatunkból elfojtunk. Kicsit rápörgött saját pszichoszexuális elméletére, ezért nagyjából minden tudattalan dolgot úgy képzelt el, mint amit valamilyen szexuális konfliktus/ probléma miatt nyomunk el mélyre magunkban. Ezeket a gondolatokat, érzéseket próbálták meg korábban is hipnózissal feltárni, és Freud is ezek felszínre hozását célozta meg terápiás úton (, aztán később mások is).
Jungnál a tudattalan jellemzése annyiban változott, hogy az összes lelki tartalmat ilyennek vélte, kivéve azokat, amik a tudatosság szintjéig felemelkedtek, tehát kicsit fordítva jellemezte, mint Freud, de ő is felismerte az elfojtás jelentőségét.
A későbbi bekezdésben a személyes tudattalan élményei velünk történtek, csak nem vagyunk velük akármilyen okból kifolyólag tisztában, elfojtottuk őket, a kollektívet pedig örököltük. Szerintem az egyén szintjén lehet kollektív tudattalan megnyilvánulás az is, ha valamelyik ősödre teljesen hasonlítasz valamilyen viselkedés szempontjából, de nem tudod, hogy miért, vagy egyáltalán a hasonlóságról sem tudsz személyesen. Aztán ahogy haladunk mélyebbre, úgy egyre távolibb ősökhöz mutatsz hasonlóságot valamilyen szempontokból, és ennek a legvége az egész emberiség eredése.
Bocs, ha ez alapján sem lesz érthetőbb, majd 20 év múlva leszek annyira penge, hogy tisztességesen magyarázzam el ezeket valakinek. :D
A levezetéseket értem(érteni vélem) a bajom az alapmeghatározással van.Az a rész még világos ,hogy: az a tudattalan ami nem tudatos bár ehhez még elég volna a józan paraszt is.Azt a részt nem tudom értelmezni ahogy folytatja:azaz nem vonatkoznak észlelhető módon az énre.Pláne úgy,annak tudatában ,hogy ma már minden lófasz vonatkozhat az énre értem ezalatt az ősök emlékezetét családállítást kollektív tudatot meg ilyeneket amitől mondjuk fáj a derekam vagy tíz kiló lisztet tárolok nehogy éhen haljunk szóval észlelhető módon vonatkozik az énre.Ja azelőtt meg tudatalattinak nevezték sacckb 10 éve lett átnevezve magyarul tudattalannak.Erről tudsz valamit miért? Amúgy meg mi az ,hogy levizsgázol oszt nem vagy penge…
Az énhez kapcsolódnak a tudatos pszichológiai anyagok. Így fogalmaz Jung: tudat az a funkció vagy tevékenység, amely fenntartja a lelki tartalom kapcsolatát az énnel. Tudatos pszichológiai anyag pl. hogy velünk kommunikálsz, eszel, iszol, dolgozol, tudattalan pedig amikor például álmodsz, látomásod van, vagy hogy egy bonyolultabbat is mondjak, gyermekkorodban isteníted, istenként (de legalábbis nagy hatalmú, csodálatos emberként, akitől az életed függ) látod a saját anyukád, apukád (archetípusos projekció). Freud hívta tudatalattinak azt, amit Jung személyes tudattalannak nevez. Egyébként tényleg nem könnyű megérteni, nekem például komoly fejtörést okozott amíg felfogtam, mi az az archetípus (de lehet hogy még most sem értem teljesen), és Jung sem könnyíti meg az ember dolgát. Ha egyetemen kellett volna ezt tanulnom – ami kb. arról szól, hogy minél több dolgot sürítsünk össze és magoltassunk be a zombivá idomított diákkal, hogy aztán végül mindenből egy kicsit tudjon, azaz semmit ne tanuljon meg rendesen, de még csak meg se értse – , akkor szerintem gyűlölném Jungot az idióta elméleteivel együtt, és 2 héttel a vizsga után már nem is emlékeznék rá, mit hordott össze. De azért arra jó az egyetem, hogy lehúzzon tandíjjal, és a tanárok vizsgán eljátszhatják neked az atyaúristent, aki jól megfingat. :) Persze, Szergejnél lehet csak sok anyag volt összezsúfolva, ami idő híján nem volt rendesen kibontva. Jungra egy külön tárgyat lehetne nyitni, amit több féléven keresztül lehetne tanítani. :)
(Most jut eszembe, anno én is tanultam róla :D – na hát ennyit az egyetemi csodaoktatásról)
Egyébként ebben a részben jónak tartottam az alapszakom koncepcióját, nem kritizálni akartam az egyetemet (azt másért tudom bőven), egyszerűen tényleg sok anyag volt, és össze is kellett kapcsolni a különböző személyiségelméletek hasonlóságait és kulcsfogalmait a vizsgán, ráadásul nem voltak tételek, így lényegében mindent tudni kellett legalább közepes szinten, hogy ne bukj. A beugróhoz kellettek szó szerinti fogalmi meghatározások, de azzal legalább a szóbeli résznél nem foglalkoztak, ha sikerült. Ha mást nem is, ezt a tárgyat egy félévvel később is meg tudtam volna csinálni már szinte plusz készülés nélkül, de 3 év távlatából azért megkopott. :D
Amire gondoltam, az az volt, hogy az elméletek tényleges, mély megértése vesz igénybe 8-10 évet, ha célirányosan errefelé szakosodik később valaki.
Mi volt a tárgy neve és a tematikája? Ennek mennyi részét tette ki Jung? Mit vettetek át tőle?
Ez személyiségpszichológia 2 anyag volt. Sigmund (pszichoanalízis) és Anna Freud (fejlődéselmélet) voltak az elején, aztán Jung (lélektani típusok, a személyiség felépítése, archetípusok és a tudattalan jellemzése, megismerési módszerei), Adler (individuálpszichológia és kulcsfogalmai), Szondi (sorsanalízis és kulcsfogalmai), ego-pszichológia (Freud utáni pszichoanalízis, Hartmann, White és Block elméletei) és a tárgykapcsolatelméletek voltak a félév anyagában, tehát egy anyagrészre kb. két előadás jutott átlagosan.
2 előadás nem valami sok. :) Csak az arhetípusokról lehetne beszélni annyit. És erre a tárgyra volt tankönyv, vagy csak előadás anyagokból készültetek?
Deadpool, szépen egybefűzted a témával kapcsolatos ismereteket, tetszenek a tartalmi kitekintések is.
Ennek nagyon örülök, igyekeztem úgy összeválogatni Jung gondolatait, hogy ne csak a száraz magyarázatot tálaljam.
Jó lenne egy cikk a nemi archetípusokról is (közben látom hogy beígértél hasonlót). Vannak áthallásaim Platón ideatanával is csak az irány más (itt az ember teremt “isteneket”). No meg a tradicionalistákkal is.
Lesz, ereditleg azt terveztem, mert az vág egybe a oldal tematikájával, de kellett egy felvezető cikk az archetípusokról.
Deadpool, látva nyitottságodat, ajánlanék két könyvet a témához kiegészítésképpen:
James G. Frazer, Az aranyág, (Osiris 2019. teljes terjedelemben adja ki a művet)
Mircea Eliade, Vallási hiedelmek és eszmék története.
Frazer antropplógiai szemmel közelíti a témát, Eliade a vallástörténeten keresztül.
Jungi ősképekkel kapcsolatban mindig volt egy elképzelésem, hogy mit is jelenthetnek: saját tapasztalat, gondolatok, ismeretek koszorúja volt ez. Amit tudtam, azt illesztettem be. Ám utólag belegondolva, mindez kevés volt a megértéshez.
Jung adott egy keretet, ám az, hogy a tartalom hogyan tud megjelenni (eleven lenni) az már az embertől és az ő képességeitől/ismereteitől függ.
Mindezt azért írom, mert a jelenkor általános értelemzési/tapasztalási köre nagyon különbözik a régitől és az ősitől.
A nő-férfi, anya-apa-gyermek, ifjú-öreg, király… stb esetében tehát olyan ősképekről van szó, melyeket teljesen átszőnek a hozzájuk kapcsolt élmények, hiedelmek, rituálék és a legelemibb ösztönkésztetések.
Frazer munkája, Az aranyág,-többek között- egy olyan tanulmány, mely segít kibővíteni ezeket az ismereteket: egy részletes tanulmány az ősi kultuszokról, rítusokról és mítoszokról, beleértve a köztük és a korai kereszténység közti párhuzamokat is. Gyakran olyan szokásoknak, szertartásoknak taglalja az eredetét, melyeket mi is ismerünk -a kultúránk része- és a mai napig öntudatlanul (vagy a megértés igénye nélkül) megszokásból gyakorlunk.
Érdemes mindenképpen kritikusan szemlélni, ahogy maga a szerző is megteszi azt önreflexiói során.
Szerintem egy jó eszköz arra is, hogy “más módon”, a “régiek szemével lásson” az ember, miközben megtanulja külön választani a formát/keretet a tartalomtól (ez az ősi kultuszok és a kereszténység közti párhuzamok esetében mindenképpen fontos művelet), így a saját történetében is felismerheti/elkerülheti a dogmákat.
(Frazer Freudra is nagy hatással volt, gyakran idézett a Totemizmus és Exogámiából a saját, Totem, Tabu: Hasonlóságok a vadak és neurotikusok pszichés élete közt című művében.)