Deadpool
8 megosztás

Istenek, ösztönök, örök törvények: az archetípusok

A következő cikkben egy rövid betekintést szeretnék nyújtani az olvasó számára Carl Gustav Jung analitikus pszichológiájába, és egy olyan világba, egy olyan határterületre kalauzolni az olvasót, ahol találkozik tudomány, vallás és filozófia: tudattalanunk gazdag birodalmába.

Az energiamegmaradás elvének – melyet ma a termodinamika első főtételeként ismerünk – szülőatyja Julius Robert von Mayer volt. Saját szavaival így fogalmazta meg: „energia nem keletkezik és nem vész el”. Azaz: az energia átalakítható egyik formájából a másikba, de nem lehet létrehozni, vagy megsemmisíteni. Mayer orvos volt, nem pedig fizikus vagy természetfilozófus, akikhez egy ilyen eszmének a megalkotása inkább állt volna közelebb. Felfedezése nem az addigi tudományos tények és hipotézisek következtetéseiből keletkezett, hanem úgy sarjadt ki, mint egy virág. Griesingernek írt levelében így fogalmaz:

„Nem íróasztal mellett agyaltam ki ezt az elméletet.” (Ezután beszámol bizonyos fiziológiai megfigyelésekről, amelyeket 1840-41 folyamán mint hajóorvos tett.) Így folytatja: „Ha fiziológiai kérdésekkel akarunk tisztába jönni, akkor a fizikai folyamatok ismerete elengedhetetlen; feltéve, hogy nem vonzóbb valakinek a kérdés metafizikai oldalát vizsgálni, ami engem végtelenül elundorít. Ennek megfelelően a fizika mellett maradtam, s olyan előszeretettel ragaszkodtam tárgyamhoz, hogy a távoli világrész, amelyen átutaztam, a legkevésbé sem érdekelt (lehet, hogy ezért sokan kinevetnek), hanem legszívesebben a fedélzeten maradtam, mivel ott szünet nélkül dolgozhattam. A hajón bizonyos órákban olyan inspirációt éreztem, amelyhez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem ismertem. A surabayai partokon egy-egy ötlet villámlott az agyamon át, amelyeket serényen követtem, és azok új meg új tárgyhoz vezettek. Az az idő elmúlt, de az akkor felmerült gondolatok nyugodt bírálata megtanított arra, hogy mindez olyan igazság, amelyet nemcsak szubjektíve érzek, hanem objektíve bizonyítani is lehet, de hogy ezt egy, a fizikában oly kevéssé járatos ember, mint én, megteheti-e, nem tudom.”[1]

Honnan származott ez az új gondolat, és hogyan volt képes a tudatot olyannyira a hatalmába keríteni, hogy minden más érdektelenné váljon Mayer számára? Jung válasza erre a kérdésre a következő: az energiamegmaradás törvénye egy ősi kép, a tudattalan egy mélyebb rétegének megnyilvánulása, melyet ő kollektívnek nevez, és amely örökletes volta miatt minden emberben megtalálható. Ezen ősi képek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb képzetformái. E képek egyszersmind érzések és gondolatok, melyeknek szinte saját önálló életük van. De vajon Mayer melyik ősi képet fedezhette fel? A föld legkülönbözőbb részein élő primitív vallások mind ezen a képzeten alapulnak, amelyeknek egyetlen lényegbevágó gondolata egy olyan általánosan elterjedt mágikus erő (mana) létezése, amely mindennek a központja. A régiek felfogása szerint ez az erő maga a lélek: halhatatlanságának eszméjében rejlik megmaradásának elve, s a lélek vándorlása fejezi ki az állandó megmaradás melletti határtalan változóképességét. Ez az idea tehát örök időktől fogva rányomta bélyegét az emberi gondolkodásra. Ezért áll készen minden ember tudattalanjában.

A tudattalan Jung-i definíciója kizárólag lélektani értelemben vett filozófiai fogalom. Pszichológiai határfogalom, amely minden olyan lelki tartalmat és folyamatot fed, amelyek nem tudatosak, azaz nem vonatkoznak észlelhető módon az énre.

A tudattalanban megkülönböztetünk egy réteget, melyet személyes tudattalannak nevezünk. Azok a tartalmak, melyek ebben a rétegben találhatóak, annyiban személyes természetűek, amennyiben egyrészt a személyes lét során teszünk szert rájuk, másrészt pszichológiai tényezők, melyek akár tudatosak is lehetnének. Onnan tudjuk, hogy ezek az anyagok személyes tartalmak, hogy személyes múltunkban bizonyítani tudjuk. A személyes tudattalan veszendőbe ment emlékeket, elfojtott (szándékosan elfelejtett) kínos képzeteket, úgynevezett küszöb alatti (szubliminális) tapasztalatokat tartalmaz, amelyek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elérjék a tudatot, és végül tudatosságra még éretlen tartalmakat, melyek az álomban különböző formákban fellépő árnyék[2] figurájának felelnek meg.

A tudattalan felszíni rétege minden kétséget kizáróan személyes jellegű. Ez azonban egy mélyebb rétegen alapul, amely már nem személyes tapasztalatokból és élményekből származik, hanem veleszületett. Ez a mélyebb réteg az úgynevezett kollektív tudattalan. Míg a személyes tudattalan lényegében olyan tartalmakból áll, amelyek egykor tudatosak voltak, de a felejtés vagy az elfojtás révén kikerültek a tudatból, a kollektív tudattalan tartalmai soha nem voltak tudatosak, és ezért soha nem az egyén tett szert rájuk, hanem teljes mértékben örökölte őket. A személyes tudattalan főként az úgynevezett érzelmi színezetű komplexusokat tartalmazza, míg a kollektív tudattalan tartalmai ezzel szemben az úgynevezett archetípusok.

A személyes emlékeken kívül mindenkiben adva vannak a nagy, ősi képek, ahogy Jakob Burkhardt egyszer találóan megfogalmazta: az emberi elképzelés örökölt lehetőségei arról, ami ősidők óta mindig is volt. E képek tartalmazzák az emberiség legszebb és legmagasztosabb gondolatait és érzéseit, de magukban foglalják mindazt a szégyenletes tettet, gonoszságot is, amire az ember valaha képes volt. Ezek a mitológiai összefüggések, a motívumok és képek, amelyek mindig és mindenhol történelmi hagyomány vagy migráció nélkül keletkezhetnek. Örökletes voltuk magyarázza meg azt az alapjában véve különös jelenséget, hogy bizonyos mondatémák és motívumok az egész Földön azonos formákban ismétlődnek. Azonkívül azt is megmagyarázza, hogy miért reprodukálhatják az elmebetegek pontosan ugyanazokat a képeket és összefüggéseket, amelyeket már régi szövegekből is ismerünk.[3]

A kollektív tudattalan egy olyan világ képe, amely ősidők óta alakul tapasztalatok lecsapódásából és ezeknek a priori[4] voltából. E képben bizonyos vonások, az úgynevezett archetípusok vagy dominánsok, az idők folyamán pontosan körvonalazódtak. Ezek uralkodnak, ezek az istenek, azaz domináns törvények és princípiumok képei, a képsorozatok átlagos szabályszerűségei, amelyeket a lélek újra meg újra átél. Minden nap láthatjuk a Napot fölkelni és lenyugodni, de a tudattalanban nem találunk semmit erről a leírt pályáról, legalábbis magáról a fizikai folyamatról. Viszont a Nap-hérosz mondája számtalan változatban fellelhető a bolygón. Ez a mítosz alkotja a Nap-archetípust, nem maga a fizikai folyamat. Tehát az archetípus egyfajta készség az azonos vagy hasonló mitikus képzetek újra meg újra való reprodukálására. Feltehető ezek szerint, hogy az archetípusok tulajdonképpen a gyakran ismétlődő fizikai folyamatok révén felkeltett szubjektív reakciók bevésődései. De nem pusztán csak bevésődések, hanem olyan erők vagy tendenciák is, amelyek ugyanilyen tapasztalatok megismétlésére irányulnak. Ha ugyanis egy archetípus az álomban, fantáziában vagy az életben feltűnik, sajátos befolyást vagy olyan erőt hoz magával, amely megbűvölően vagy cselekvésre ingerlően hat. Specifikus energiájuk révén hatalmukba kerítik a tudatot, és ennek következtében az alanyt erősen befolyásolhatják. Ezt jól láthatjuk vallásos megtérések, szuggesztív befolyásolás és különösen bizonyos skizofréniaformák kitörése esetében.

Az archetípus fogalmát Jung nevéhez kötik, de ő maga is hangsúlyozza, e fogalom megalkotása nem az ő érdeme, pusztán csak újra felfedezte azt, amit az emberiség már korábban is tudott. Az „archetípus” kifejezést már Alexandriai Philónnál (Kr. e. 20-25 körül) fölleljük az emberben lévő imago Deire (lat. „istenképmás”) vonatkozóan. Ugyanezt találjuk a II. században élt (Szent) Iréneusz, keresztény egyházi tanítónál, aki így ír róla: „Mundi fabricator non a semetipso fecit haec, sed de alienis archetypis transulit.” („A Teremtő nem saját magából alkotta meg a világot, hanem önmagától különböző archetípusokból.”) A Corpus Hermeticumban Istent „archetipikus fény”-ként nevesítik. Dionüsziosz Areopagitánál (Kr. u. V. század) többször is megjelenik a kifejezés, így a De caelesti hierarchiában, csakúgy, mint a De divinis nominibusban: „anyagtalan archetípusok”. Szent Ágostonnál (Kr. u. IV. század) jóllehet nem jelenik meg maga az archetípus kifejezés, azonban a gondolat igen, így a De diversis quastinibusban: „ideae… quae ipsae formatae non sunt… quae in divina intelligentia contientur.” („A gondolatok… melyek nem maguktól alakulnak ki… az isteni értelemben vannak.”) Ehhez hasonlóan használják a kifejezést az alkimisták is, így Hermész Triszmegisztos Tractatus aureusában a következőket találjuk: „…ut Deus omnem divinitatis suae thesaurum… in se tanquam archetypo absconditum… eodem modo Saturnus occculte corporum metallicorum simulachra in se circumferens…” („ahogyan Isten istenségének összes kincsét… magába mint archetípusba rejti… ugyanúgy hordozza magában Szaturnusz is titkon a fémes testek leképeződését…”). Vigerenusnál a világ „ad archetypi sui similitudinem factus” („saját archetípusának képére teremtetett”).

Az archetípus fogalma, amely elválaszthatatlanul együtt jár a kollektív tudattalan gondolatával, azt fejezi ki, hogy a kollektív tudattalan tartalmai esetében réges-régi – vagy még pontosabban – ősi tüposzokról, vagyis időtlen idők óta fennálló általános képekről van szó. Annyi archetípus létezik, amennyi tipikus helyzet az életben. A végtelen számú ismétlődés véste be ezeket a tapasztalatokat a pszichés alkatunkba, tartalom nélküli formaként, amely a felfogás és cselekvés bizonyos típusának puszta lehetőségét jeleníti meg. Ha olyan dolog történik az életben, amely megfelel az archetípusnak, akkor az aktiválódik, és olyan kényszerítő erővel lép fel, mint egy ösztönös reakció, szembeszáll az értelemmel és az akarattal, vagy olyan konfliktust hív elő, amely kóros mértékig, azaz neurózisig fokozódik.

A fizikai jelenségekkel (pl. energia – mágikus erő) való rokonságuk miatt az archetípusok legtöbbször projiciáltan[5] jelennek meg, mégpedig ha tudattalanok, akkor a mindenkori környezet személyeinek túlzott alá- vagy túlbecsülése formájában, mindenféle félreértés, veszekedés, rajongás és bolondság előidézőiként. Ezért mondjuk például azt, hogy „istenít valakit”. Ezek az okozói a modern mítoszképződéseknek, bizalmatlanságnak és előítéleteknek. Ezért az archetípusok igen fontos, jelentős tények, amelyeket nem szabad egyszerűen elnyomni. Pszichés kórokozó voltuk miatt pontos megfontolásra méltóak. Ha valaki az ördögöt embertársára vetíti ki, azért történik, mert azon az emberen tényleg van valami, ami a kép rögződését megkönnyíti. Ez persze nem azt jelenti, hogy az illető szinte ördög lenne, ellenkezőleg: akár egy rendkívülien jó ember is lehet, de a kivetítővel nem fér össze, ezért a kettő között egy ördögi (azaz elválasztó) hatás működik. Az ördög megjelenése akképpen értelmezendő, hogy a két ember (most és a közeljövőben) összeférhetetlen, amiért is a tudattalan szétválasztja és egymástól távol tartja őket. Az ördög az árnyék archetípusának egyik variánsa (vagyis az ember el nem ismert sötét oldalának veszedelmes aspektusa). A kollektív tudattalan tartalmak kivetítésénél szinte szabályszerűen fellépő egy másik archetípus a túlnyomóan félelmetes hatású „varászló démon”. Erre példa Meyrink Gólemja, vagy ugyancsak Meyrink a Denevérek című könyvének tibeti varázslója, aki mágikus erejével elszabadítja a világháborút. A varázslótípus előfordul a Zarathustrában is, a Faustban ez maga a hős. Ez a primitív törzs varázslójának vagy sámánjának típusa, egy különleges képességű egyéniség, aki mágikus erő hordozója. Ez az alak – amennyiben negatív, esetleg veszélyes aspektusú – gyakran jelenik meg sötét bőrű és mongoloid típusú ember formájában (de a bölcs öregember igen pozitív aspektusában is megjelenhet). Az archetípusok megjelenésének egy másik, közismert formája a mítosz és a mese. Azonban itt is speciálisan kialakult formákról van szó, amelyek hosszú időn keresztül hagyományozódtak át. Az álmainkban és a látomásainkban megjelenő archetípusok azonban sokkal egyénibbek, érthetetlenebbek vagy naivabbak, mint például a mítoszokban megjelenők. Az archetípus lényegében olyan tudattalan tartalmat jelenít meg, amely megváltozik, amint tudatosul, és amint észrevesszük, mégpedig mindig annak az adott tudatnak megfelelően, amelyben felbukkan.

Végezetül, pedig Jung azon szavait ajánlanám az olvasó figyelmébe, amelyekben az archetípusok fontosságára hívja fel a figyelmet: „Az archetípus mindenekelőtt kevésbé tudományos szempontból, mint inkább a lelki higiénia szempontjából sürgető kérdés. Még ha az archetípusok létezése mellett szóló minden bizonyítékunk hiányozna is, és ha a világ összes okos embere meggyőzően bebizonyítaná nekünk, hogy ilyesmi nem is létezhet, akkor is ki kellene találnunk az archetípusokat, nehogy a legmagasabb és legtermészetesebb értékeink a tudattalanba süllyedjenek. Ha ugyanis ezek a tudattalanba hullanak, akkor elvész az eredeti élmény elementáris ereje. Helyébe az anyaimágó fixációja lép, s ha ezt már sikerül megfelelően racionalizálni, akkor teljes egészében az emberi rációhoz kötődünk, s ezért meggyőződésünk, hogy csupán az észben hihetünk. Ez ugyan egyfelől erény és előny, de másfelől korlátozás és elszegényedés, mert közel kerülünk a sivár doktrinérizmushoz és a „felvilágosodás”-hoz. Ez a Déesse Raison[6] csalóka fényt áraszt, amely csak azt világítja meg, amit már tudunk, de minden mást homályba borít, amit a leginkább kellene tudnunk és tudatosítanunk. Minél önállóbbnak tetteti magát az ész, annál inkább tiszta intellektussá válik, amely dogmákkal helyettesíti a valóságot, és nem olyannak látja az embert, amilyen, hanem amilyennek szerinte lennie kellene.

Muszáj tudatában lennünk az archetípusok világának, akár felfogjuk őket, akár nem, mert általuk még a természet részei vagyunk, és kapcsolatban állunk saját gyökereinkkel. Az a vallás vagy társadalmi berendezkedés, amely elvágja az embert az élet ősképeitől, nemcsak nem kultúra, hanem egyre inkább börtön vagy istálló. Ha az ősképek valamilyen formában tudatosak maradnak, akkor az ember hozzájut a hozzájuk kötődő energiához is. Ha azonban többé nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot, akkor visszatér a tudattalanba az archetipikus képekben kifejeződő és az infantilis szülőkomplexusokat is okozó energia. Ezzel a tudattalan olyan töltéshez jut, amely csaknem ellenálhatatlan vis a tergóként[7] minden gondolatra vagy ötletre, vagy tendenciára rávetül, amely vágyakozó szemünk előtt csalfa módon elvonul. Ekképpen az ember menthetetlen lesz a tudatától és ennek racionális fogalmaitól, helyestől és helytelentől. Távol álljon tőlem az értelem isteni adományának lekicsinylése, mely az emberiség legmagasabb képessége. Egyeduralkodóként azonban nincs értelme, csakúgy, mint a fénynek sem lenne egy olyan világban, ahol nem létezik ellenpárja, a sötétség. Az ember jobban tenné, ha követné az anya bölcs tanácsát és az ő könyörtelen törvényét, amely természetes korlátokat szab. Soha nem szabad elfeledni, hogy a világ azért létezik, mert az ellentétek egyensúlyban tartják. A racionálisat így kiegyensúlyozza az irracionális, a szándékoltat pedig az, ami adva van.”

Felhasznált irodalom:

C. G. Jung: Két írás az analitikus pszichológiáról, Scolar Kiadó, 2016, 67-71. o., 92-93. o., 129. o.
C. G. Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan, Scolar Kiadó, 2019, 11-13. o., 51. o., 56-57. o., 59. o., 70. o., 100-101. o.
C. G. Jung: Lélektani típusok, Scolar Kiadó, 2018, 449. o.

[1] Robert Mayer: Kleinere Schriften und Briefe. Stuttgart, 1893, 213. o. Levél Wilhelm Griesingernek, 1844. június 16.

[2] Árnyék: a személyiség „negatív” része, a személyes tudattalan rejtett, előnytelen tulajdonságainak, hiányosan kifejlődött funkcióinak és tartalmainak összessége.

[3] Erre egy példa: Jung 1906-ban kezelt egy gyógyíthatatlan skizofréniában szenvedő beteget. Nem volt semmilyen kiemelkedő tehetsége, az elemi iskola elvégzése után hivatalnokként dolgozott egy irodában. Egy nap a páciens az ablaknál állva találta, és a napot fürkészve a fejét ide-oda mozgatta, ugyanerre bíztatta orvosát is. Jung természetesen nem látott semmit, ezt közölve a beteg a következőt válaszolta: „Hát hogyne látná a nap péniszét – ha ide-oda mozgatom a fejem, akkor az is mozog, és abból jön a szél.” Jung csak évekkel később értette meg betege látomását, Albrecht Dietrich, híres filológus 1903-ban kiadott könyvének segítségével, melyben egy egészen addig a nyilvánosság számára ismeretlen görög papirusszal foglalkozik. Dietrich úgy vélte, hogy egy Mithrász-liturgiára bukkant, mely vallási fohászkodások elmondásának mikéntjébe vezet be. Részlet a szövegből: „Végy levegőt a sugarakból, háromszor szívd be, amilyen erősen csak tudod, s érezni fogod, hogy felemelkedsz, és utad a magasság felé vezet, és úgy fogod érezni, a levegő birodalmának közepében vagy… a látható istenek útja a Napon, az Istenen, atyámon keresztül fog megjelenni; hasonlóképpen mutatkozik meg majd az úgynevezett cső is, a szolgálattevő szél eredete. Mert a napkorongból egy csőféleséget látsz majd függni: méghozzá a nyugati vidéken végtelen lesz, mint a keleti szél; ha pedig fordítva, a keleti vidéken nyugati szél uralkodik, azt fogod látni, hogy az arc másik irányba fordul (mozog).” Fontos hozzátenni: kizárható, hogy a betegnek bármi tudomása lehetett volna erről a papiruszról, a húszas éveinek közepén nyilvánították elmebetegnek, évekkel a könyv megjelenése előtt.

[4] a priori: tapasztalást megelőző tudás. Logikailag független a tapasztalattól. Az a priori tudást a jelentés, a konvenciók ismerete, illetve a tiszta tudományok esetében a tiszta belátás alapján nyerjük, a tapasztalat közreműködése nélkül. Ez utóbbin az értendő, hogy ha például demonstráltunk egy geometriai tételt egy bizonyos szabályok szerint szerkesztett, tetszőleges geometriai alakzaton, akkor az így nyert tudás kiterjeszthető minden, ugyanazon geometriai eljárással létrehozott alakzatra és nem kell induktív eljárással nagyszámú hasonló alakzatot megvizsgálni. Az a priori tudással szemben a posteriori tudásnak azt nevezzük, amit a tapasztalat révén nyerünk. Az a posteriori tudás mindig frissítésre szorul, az aktuális tapasztalat fényében. Például, ha egy turista paradicsom megdrágul, vagy egy városrész megszépül, az ezekre vonatkozó tudásunkat is módosítjuk. Forrás: https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0010_2A_07_Ujvari_Marta_Ismeretelmelet/ch05.html

[5] Projekció: egy tudattalan, automatikus folyamat, amelynek során a kivetítő személy számára tudattalan tartalom áttevődik egy objektumra, miáltal úgy tűnik, mintha e tartalom a tárgy tulajdonsága lenne. A projekció viszont abban a pillanatban megszűnik, amikor tudatosul, vagyis amikor a szubjektum (egyén) felismeri, hogy a tartalom az övé.

[6] fr. „ész istennő”

[7] lat. „tolóerő, hátulról ható erő”

Post Author: Deadpool

Deadpool
f Facebook
8 megosztás


45
olvasói vélemény eddig. - Szólj hozzá te is! Minden hang számít!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
6 Egyéni hozzászólás
39 Válasz hozzászólás
0 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
14 Hozzászólások szerzői
caudinotobbnejuAlter EgoReszet ElekSe - se Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
hunbagira
Újságíró

Lassan itt a férfihangon megalapíthatjuk saját antropozófiai páholyunkat. :)

xcsakx
Olvasó
xcsakx

“Minél önállóbbnak tetteti magát az ész, annál inkább tiszta intellektussá válik, amely dogmákkal helyettesíti a valóságot, és nem olyannak látja az embert, amilyen, hanem amilyennek szerinte lennie kellene.”

Adam Bogomolov
Újságíró

Köszönöm a cikket! Nekem nagyon sok új információ volt benne, többek között a tudatos – tudattalan kombinációt sokat segített megértenem akár Jung szemszögéből.

Egy kérdés is felmerült, méghozzá az, hogy ha valaki minél jobban megismeri a világot (közel kerül a mindentudáshoz), az vajon egyúttal nem zavarodik-e össze még inkább? Ebben az esetben igaz lenne, hogy a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el.

Remélem, hogy jössz még hasonló témákkal, ez nagyon jó volt!
:-]

common man
Olvasó
common man

Pszichológiai határfogalom, amely minden olyan lelki tartalmat és folyamatot fed, amelyek nem tudatosak, azaz nem vonatkoznak észlelhető módon az énre.

Ezt kifejtenéd bővebben mert én ezt így nem értem.Pláne úgy ,hogy ott van amit rögtön utána írsz.

Szergej55
Olvasó
Szergej55

A nem értés egyáltalán nem gond, én az egyetemen a 3. félév egyik legnehezebb vizsgáját tettem a tárgyból, ami ezekkel az elméletekkel is foglalkozott, és még most sem értem teljesen a témát.

A pszichológiában a tudattalant Freud írta le először, ő a nem tudatos tartalmakat úgy jellemezte, hogy oda kerül minden, amit a tudatunkból elfojtunk. Kicsit rápörgött saját pszichoszexuális elméletére, ezért nagyjából minden tudattalan dolgot úgy képzelt el, mint amit valamilyen szexuális konfliktus/ probléma miatt nyomunk el mélyre magunkban. Ezeket a gondolatokat, érzéseket próbálták meg korábban is hipnózissal feltárni, és Freud is ezek felszínre hozását célozta meg terápiás úton (, aztán később mások is).
Jungnál a tudattalan jellemzése annyiban változott, hogy az összes lelki tartalmat ilyennek vélte, kivéve azokat, amik a tudatosság szintjéig felemelkedtek, tehát kicsit fordítva jellemezte, mint Freud, de ő is felismerte az elfojtás jelentőségét.
A későbbi bekezdésben a személyes tudattalan élményei velünk történtek, csak nem vagyunk velük akármilyen okból kifolyólag tisztában, elfojtottuk őket, a kollektívet pedig örököltük. Szerintem az egyén szintjén lehet kollektív tudattalan megnyilvánulás az is, ha valamelyik ősödre teljesen hasonlítasz valamilyen viselkedés szempontjából, de nem tudod, hogy miért, vagy egyáltalán a hasonlóságról sem tudsz személyesen. Aztán ahogy haladunk mélyebbre, úgy egyre távolibb ősökhöz mutatsz hasonlóságot valamilyen szempontokból, és ennek a legvége az egész emberiség eredése.

Bocs, ha ez alapján sem lesz érthetőbb, majd 20 év múlva leszek annyira penge, hogy tisztességesen magyarázzam el ezeket valakinek. :D

common man
Olvasó
common man

A levezetéseket értem(érteni vélem) a bajom az alapmeghatározással van.Az a rész még világos ,hogy: az a tudattalan ami nem tudatos bár ehhez még elég volna a józan paraszt is.Azt a részt nem tudom értelmezni ahogy folytatja:azaz nem vonatkoznak észlelhető módon az énre.Pláne úgy,annak tudatában ,hogy ma már minden lófasz vonatkozhat az énre értem ezalatt az ősök emlékezetét családállítást kollektív tudatot meg ilyeneket amitől mondjuk fáj a derekam vagy tíz kiló lisztet tárolok nehogy éhen haljunk szóval észlelhető módon vonatkozik az énre.Ja azelőtt meg tudatalattinak nevezték sacckb 10 éve lett átnevezve magyarul tudattalannak.Erről tudsz valamit miért? Amúgy meg mi az ,hogy levizsgázol oszt nem vagy penge…

Meske
Olvasó
Meske

Deadpool, szépen egybefűzted a témával kapcsolatos ismereteket, tetszenek a tartalmi kitekintések is.

Reszet Elek
Szerkesztő

Jó lenne egy cikk a nemi archetípusokról is (közben látom hogy beígértél hasonlót). Vannak áthallásaim Platón ideatanával is csak az irány más (itt az ember teremt “isteneket”). No meg a tradicionalistákkal is.