A férfi és női lélek elmélete: anima (1. rész)

A német Seele („lélek, psziché”) szó legközelebbi rokona a gót saiwalô szó révén a görög άσκηση, ami „mozog”, „tarkabarka”, tehát olyasmi, mint egy pillangó, amely megittasulva száll virágról virágra, és mézből, illetve szerelemből él. A lélekkel rendelkező lény élőlény. Az önmagából élő és életet okozó lélek az, ami él az emberben; azért fújt Isten éltető leheletet Ádámba, hogy éljen. A lélek csábítja életre az életre nem vágyó rest anyagot csellel és játékos szemfényvesztéssel. Hihetetlen dolgokról győz meg, hogy éljük az életet. Telis-tele van hurkokkal és csapdákkal, hogy az ember elbukjon, földre essen, ott fetrengjen fogva tartva, hogy élje az életet; ahogyan Éva sem nyugodott a paradicsomban, amíg meg nem győzte Ádámot, hogy a tiltott alma jó lesz. Ha a lélek nem mozogna és csillogna, akkor az embert elpusztítaná legnagyobb szenvedélye, a lustaság.[1]

Szükséges a különbségtétel psziché és lélek között. A psziché valamennyi – tudati és tudattalan – pszichés folyamat összessége. A lélek ezzel szemben meghatározott és behatárolt funkciókomplexus, amelyet legjobban mint „személyiség”-et jellemezhetünk. Lehetséges egyáltalán, hogy egy átlagos emberben több személyiség létezzen párhuzamosan? Minden további nélkül érthető, hogy egy normális egyénnél a többféle személyiség sohasem jelenhet meg, de a személyiségdisszociáció lehetősége legalább utalásszerűen normális esetekben is létezhet. Például alaposan figyeljünk meg valakit különböző körülmények között, és észre fogjuk venni, milyen feltűnően megváltozik a személyisége egyik környezetből a másikba való átmenetkor, és minden alkalommal egy határozott, a korábbitól egyértelműen különböző karakter alakul ki. A „kívül angyal, belül ördög” szólásmondás a személyiséghasadás jelenségének mindennapi tapasztalatát fogalmazza meg. Meghatározott környezet meghatározott beállítottságot követel. Minél hosszabban és gyakrabban követelmény a környezetnek megfelelő beállítottság, annál inkább habitussá válik. Sok művelt ember kénytelen legtöbbször két, egymástól teljesen különböző környezetben mozogni: az otthoni és az üzleti életben. A két teljesen különböző környezet két teljesen eltérő beállítottságot követel, amely a jellem megkettőződését eredményezi. A társadalmi feltételeknek és szükségszerűségeknek megfelelően a társadalmi karakter egyrészt az üzleti környezet elvárásaihoz, követelményeihez, másrészt az egyén társadalmi céljaihoz és törekvéseihez igazodik. Az otthoni karakter általában az ember kényelemigénye szerint alakulhat. Mi az oka annak, hogy azok az emberek, akik a közéletben rendkívül energikusak, bátrak, makacsok, önfejűek és könyörtelenek, családi körben jóságosnak, szelídnek, engedékenynek, és gyengének tűnnek? Melyik tehát a valódi személyiség? Jung nézete szerint egy ilyen embernek tulajdonképpen nincs is valódi karaktere, azaz nem egyéni, hanem kollektív, vagyis az általános körülményeknek és elvárásoknak megfelelő. Ha egyéni volna, akkor ugyanaz lenne a jelleme eltérő környezetben is. Ténylegesen egyéni, mint minden lény, de tudattalanul. A mindenkori beállítottsággal történő többé-kevésbé teljes azonosulása révén legtöbbször megtéveszti a többieket, de gyakran önmagát is valódi karakterét illetően. Olyan maszkot ölt, amelyről tudja, hogy egyfelől megfelel a saját céljainak, másfelől környezete igényeinek és véleményének. Ezt az ad hoc elővett beállítottságot nevezi Jung personának[2]. A persona egy maszk, amely az individualitás látszatát kelti, amely elhiteti a másikkal és az emberrel magával is, hogy individuális, miközben mégis csak egy eljátszott szerepről van szó, melyből a kollektív psziché[3] beszél. Alapjában véve ez egy kompromisszum az individuális tudat és a társadalom között arról, hogy „az embernek milyennek kell tűnnie”.

A külső beállítottság – mely a külvilághoz, a társadalomhoz való viszonyulásunk módja – mellett beszélnünk kell belső beállítottságról is, mely szintén egy meghatározott funkciókomplexusnak felel meg. A belső személyiség az a mód, ahogyan valaki a belső lelki folyamataihoz viszonyul, a karakter, amely a tudattalan felé fordul: a lélek. A külső beállítottság, tehát a persona, míg a belső beállítottság (férfi esetében) az anima.[4]

A férfi eszményképét (amilyennek lennie kell), a personát, belülről kompenzálja a női gyengeség, és ahogyan az individuum kifelé játssza az erős férfit, úgy a belső nővé válik, animává, mivel az anima az, ami szembehelyezkedik a personával. Az anima nem dogmatikus értelemben vett lélek, hanem egy természetes archetípus, amely megfelelően összefoglalja a tudattalan, a primitív szellem, a nyelv- és vallástörténet összes állítását. Az ember nem tudja létrehozni, viszont mindig a hangulatok, a reakciók, a késztetések és a pszichés élet bármely más spontán megmozdulásának a priori elemét képezi. Önmagában élő, amely éltet minket; élet a tudat mögött, amelyet nem lehet maradéktalanul integrálni a tudatba, hanem ellenkezőleg: a tudat belőle keletkezett.

Elmondhatjuk, hogy egy férfi sem olyan kizárólagosan férfias, hogy semmilyen nőiesség nem volna a birtokában. Azt is, hogy éppen a nagyon férfias férfiaknak nagyon lágy érzelmi életük van, amit igyekszenek elrejteni mások elől, hiszen a férfi számára erény, ha a külvilág felé nőies vonásait elfojtja. A nőies vonások elfojtása és a tagadás természetesen oda vezet, hogy ezek a kívánságok felgyülemlenek a tudattalanban. A nő imágója (a lélek) természetesen ugyanúgy ezeknek a vágyaknak a gyűjtőhelyévé válik, ami miatt a férfinak, amikor szerelmet választ, gyakran az a kísértése, hogy olyan nőt válasszon, aki saját tudattalanja jellegzetes nőies vonásának a legjobban megfelel, egy olyan nő tehát, aki lelkének projekcióját lehetőleg nehézség nélkül fogadni képes. A világ formája, melybe a férfi beleszületik, virtuális képként rendelkezésére áll már kezdettől fogva. És ugyanígy a szülők, a nő, a születés és a halál vele született mint virtuális kép, mint pszichés készültség. Így a férfi tudattalanjában megtalálható a nő öröklött kollektív képe, melynek segítségével megragadja a nő lényegét.

Bár úgy tűnik, mintha az anima a tudattalan lelki élet összessége lenne, mégis csupán egyetlen archetípus a sok közül, ezért nem teljesen jellemző a tudattalanra. Csak egyik aspektusa annak. Ez megmutatkozik abban a tényben is, hogy nőnemű. Ami nem „én” vagyok, tehát nem hímnemű, az nagy valószínűséggel nőnemű, és mivel a nem-énről úgy érezzük, hogy nem tartozik az énhez, és ezért rajtunk kívüli, így általában nőkre vetítjük az anima képét. Mindkét nemben megtalálható valamennyire az ellenkező nem, mivel biológiai szempontból a férfigének nagyobb száma billenti el a nem alakulását a hímnem irányába. Úgy tűnik, a kisebb mennyiségű női gén női karaktert alakít ki a férfiakban, amely tudattalan marad.

Az anima archetípusával az istenek birodalmába, illetve arra a területre érkezünk, amely a metafizika felségterülete. Minden numinózus lesz, amit az anima megérint, vagyis feltétel nélküli, veszélyes, tabunak nyilvánított, mágikus. Ő a kígyó az ártatlan, jóra törő és jámbor ember paradicsomában. Mivel az anima az életet akarja, a jót és a rosszat akarja. A tudattalan birodalmában ezek a kategóriák nem léteznek. Mind a testi, mind a pszichés életnek megvan az az indiszkrét tulajdonsága, hogy gyakran sokkal jobban boldogul és egészségesebben él a hagyományos erkölcsöt félretéve. Az anima a (görög kalón kaghatón-ban) „Szép és jó”-ban, ebben a primitív felfogásban hisz, amely az esztétika és az erkölcs későbbi ellentéte előtti korból származik. A kereszténység hosszas megkülönböztető munkásságára volt szükség ahhoz, hogy világos legyen: a jó nem mindig szép, és a szép nem feltétlenül jó is. Ezeknek a fogalmak a paradoxona éppolyan kevéssé foglalkoztatta a régieket, amennyire a természeti népeket. Az anima nem sekélyes teremtés, hiszen az örökkévalóság fuvallata mindenen ott van, ami igazán él. Minden kategórián túli elevenség, az Ég királynője[5] és a buta liba, aki felsül az életben. Konzervatív, és fárasztóan ragaszkodik a letűnt korok világához. Így szívesen jelenik meg történelmi köntösben, különösen a görög és az egyiptomi viseletet kedveli (pl.: a Goethe Faustjában megjelenő trójai Heléna). Az ókori emberek számára az anima istennőként vagy boszorkányként jelent meg. A középkorban az Ég királynőjével és az anyaszentegyházzal helyettesítették az istennőt. Manapság a legszemélyesebb félreértéseink vagy legmerészebb tetteink képében lép elénk (például ha egy nagy tiszteletnek örvendő, tehetős idős férfi elhagyja családját, hogy egy húszéves nőt vegyen feleségül). A hajdani félelmetes kísértetasszonyt ma „erotikus fantáziának” nevezzük, amely kínosan bonyolíthatja a lelki életünket. Olyan mint egy szajhadémon, sokféle alakot tud felölteni (lehetnek szirének, hableányok, gráciák, szellemkirálylányok, lámiák és succubusok[6] stb.), mint egy boszorkány, és legfőképpen olyan önállóságot mutat, amit nem várnánk egy pszichés tartalomtól. A nyugati világban ez a házasság fokozódó bizonytalanságában és a válások növekvő számában mutatkozik meg, ami bizonyítja, hogy az anima előszeretettel vetül rá az ellenkező nemre. Ennek köszönhetően rendkívül bonyolult kapcsolatok jönnek létre. Jung nézete szerint az anima kóros következményei vezettek a modern pszichológia kialakulásához. Más állásponton helyezkedett el Freud, aki az összes pszichés zavar gyökerének a szexualitást látta. Jung szerint azonban a szexuális zavar a (tudattalanhoz) rosszul alkalmazkodó tudat egyik kóros eredménye, nem pedig annak okozója. Úgy vélte Freud összetéveszti az okot az okozattal.

Amilyen mértékben az ént a personával azonosítjuk, olyan mértékben projiciálódik az anima környezetünk valós tárgyaiba. Az animát ezért rendszerint a szeretett nőben találjuk meg. Ez a szerelmes állapotban használt kifejezésekben könnyen felismerhető, és a költők is számos bizonyítékkal szolgálnak e tekintetben. Minél normálisabb a szubjektum, annál kevésbé jelennek meg az anima démoni minőségei a közvetlen környezet tárgyán. Ezek távolabb állókra vetülnek ki, akik részéről közvetlen zavarkeltéstől nem kell tartani. Minél érzékenyebb azonban az alany, annál közelebbre kerülnek a démoni projekciók, mígnem végül még a családi tabut is megszegik – így jönnek létre aztán a tipikus neurotikus családregények. Az anima ősképének első projekciós felülete az anya. Az anya lenyűgöző hatalma a fiú számára olykor szentimentális ragaszkodást hagy hátra a felnőttben, mely egész életében végigkíséri, és komoly károkat okoz a sorsában, vagy ellenkezőleg, szárnyakat ad neki a legmerészebb tettekhez. Mivel az anyáról való leválás kényes és fontos dolog, ezért már a primitív népeknél sok olyan rítust találunk, melyek a leválást segítik elő. A puszta felnőtté válás és fizikai elválás nem elegendő, szükség van a férfivé avatásra és újjászületési ceremóniára, mely az anyáról és a gyermekkorról való elszakadást segíti. Amiként az apa védelmet nyújt a külső világ veszélyei ellen, és ilyen módon a fiú számára a persona mintaképévé válik, úgy az anya védelem azok ellen a veszélyek ellen, melyek lelke sötét mélyéből leselkednek rá. A férfivé avatás során a beavatott ezért oktatásban részesül a „túlsó oldal” dolgairól, hogy nélkülözni tudja az anyai védelmet. A modern kultúrembernek már nem áll rendelkezésére ez az alapvetően primitív, de kitűnő nevelési eljárás. Ennek a következménye, hogy az anima az anyaimágó formájában áttevődik az asszonyra, mely azt eredményezi, hogy a férfi, amint megházasodik, gyerekes, szentimentális, önállótlan és alázatos lesz, vagy más esetben követelőző, zsarnokoskodó és érzékeny, mindig figyelembe véve felsőbbrendű férfiassága tekintélyét (utóbbi pusztán az előző fordítottja). A tudattalan elleni védelmet, melyet az anya jelentett a férfi számára, a modern ember esetében semmi nem pótolja, ezért az ideális házasságot tudattalanul úgy formálja, hogy a feleségének, hacsak lehet, át kell vennie a bűvös anyaszerepet. A férfi tulajdonképpen védelmet keres az anyánál, és így csábító módon eleget tesz a nő birtoklási ösztönének.

Ami a lélek karakterét illeti, érvényes az az alapelv, hogy a külső karakterhez nagyjában és egészében kiegészítően viszonyul. A lélek minden olyan általánosan emberi tulajdonságot tartalmaz, amely a tudati beállítottságból hiányzik. A rossz álmoktól, komor sejtelmektől és belső félelmektől gyötört zsarnok tipikus figura. Kívül kíméletlen, kemény és hozzáférhetetlen, belül viszont minden árnyék eléri, kedélyének alávetett, mintha ő lenne a legönállótlanabb és legbefolyásolhatóbb lény. Lelke tehát tartalmazza a befolyásolhatóság és a gyengeség általános emberi tulajdonságait, amelyek külső beállítottságából, personájából teljesen hiányoznak. Ha a persona intellektuális, a lélek biztosan szentimentális. A lélek kiegészítő karaktere érinti a nemi jelleget is. Egy nagyon nőies nőnek férfias a lelke, egy nagyon férfias férfinak nőies lelke van. Ez abból az ellentétből ered, hogy például egy férfi nem mindenképpen és minden dologban férfias, hanem normális körülmények között vannak bizonyos nőies vonásai. Minél férfiasabb a külső beállítottsága, annál inkább kiküszöböli nőies vonásait, amelyek így a tudattalanban lépnek fel. Ez a körülmény megmagyarázza, hogy miért vannak éppen a legférfiasabb férfiak jellegzetes gyengeségeknek alávetve: a tudattalan rezdüléseihez nőiesen és befolyásolhatóan viszonyulnak. Fordítva is igaz, hogy gyakran a legnőiesebb nők bizonyos belső dolgokkal szemben hajthatatlanok, makacsok és önfejűek, ezekben a tulajdonságokban olyan intenzitást mutatva, amely csak a férfiaknál található meg külső beállítottságként. Ezeket a férfias vonásokat a női külső beállítottság kizárja, és így a lélek tulajdonságaivá válnak.

Az anima rendkívül fontos tényező a férfiak pszichológiájának azon területén, ahol érzelmek és indulatok működnek. Felerősíti, eltúlozza, meghamisítja és mitologizálja a férfi érzelmi viszonyulását a munkájához és a két nem képviselőihez. Az ő műve a férfi viszonyulásai mögötti összes szövevényes fantázia. Ha az anima erősen konstellálódik, megpuhítja a férfi jellemét, és érzékennyé, ingerlékennyé, hangulatemberré, féltékennyé, hiúvá és rosszul alkalmazkodóvá teszi. Az életközép (harmincöt év körül) előtt járó fiatalabb emberek sérülés nélkül el tudják viselni még az anima látszólag teljes elvesztését is. Ebben a szakaszban az a legfontosabb, hogy a férfinak sikerüljön férfinak lenni. Az életközép után az anima tartós elvesztése az életerő, a rugalmasság és az emberség növekvő mértékű elvesztésével jár együtt. Rendszerint idő előtti merevség alakul ki, vagy megkövesedés, sztereotipizálás, fanatikus egyoldalúság, csökönyösség, pedantéria vagy ezek ellentéte: lemondás, fáradékonyság, slamposság, felelőtlenség, és végül egy gyermeki elpuhulás, amely alkoholizálásra hajlamosít. Az életközép után ezért – hacsak lehet – helyre kell állítani az archetipikus élményvilággal való kapcsolatot.

Felhasznált irodalom:

C. G. Jung: Két írás az analitikus pszichológiáról, Scolar Kiadó, 2016, 140. o., 146. o., 149. o., 179-181. o., 185. o., 187-188. o., 293-294. o.

C. G. Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan, Scolar Kiadó, 2019, 31-36. o., 80-81. o.

C. G. Jung: Lélektani típusok, Scolar Kiadó, 2018, 416-417. o., 432-435 o.

[1] La Rochefoucauld: Maxime {supprimée} DCXXX, 264. o.

[2] Persona: eredetileg az ókori színész maszkját nevezték így

[3] Személyes pszichénk a kollektív pszichéhez úgy viszonyul, miként az individuum a társadalomhoz. Ugyanúgy, ahogyan az individuum sem teljesen egyedi és elkülönült, hanem szociális lény is, úgy az emberi psziché nemcsak egyedülálló és teljesen individuális, hanem kollektív jelenség is. És ahogyan bizonyos szociális funkciók vagy ösztönök ellentétesek az egyes individuum érdekével, úgy az emberi léleknek is vannak olyan funkciói vagy hajlamai, amelyek kollektív természetük miatt ellentétesek az individuális szükségletekkel. A kollektív pszichét kollektív tudatra és kollektív tudattalanra osztjuk. Ahogyan van rasszra, törzsre vagy akár családra jellemző differenciálódás, ugyanúgy van egy rasszra, törzsre vagy családra korlátozódó kollektív psziché, túl az „egyetemes” kollektív psziché szintjén.

A személyes és a kollektív psziché tartalmai között az elkülönítés nem olyan könnyű, mivel a személyes a kollektív pszichéből nő ki, és azzal szoros kapcsolatban van. Ezért nehéz megmondani, melyik tartalom nevezhető kollektívnek és melyik személyesnek. Az álmokban és fantáziákban  fellépő archaikus szimbolizmusok például kollektív tényezők. A gondolkodás és érzés minden alapösztöne és alapformája kollektív. Minden, amiben az emberek egyetértenek, hogy egyetemes, az kollektív, ugyanígy minden, ami általánosan értett, általánosan jelen lévő, általánosan mondott vagy végrehajtott. Kollektívek a kultúremberek számára ismert általános fogalmak: jog, állam, vallás, tudomány stb. Bizonyos kollektív fogalmakkal összekapcsolódnak kollektív érzések, például Isten, haza, nemzet, stb. A kollektív karakter nem csupán az egyes lelki elemeket vagy tartalmakat illeti meg, hanem egész funkciókat is. Így a gondolkodásnak teljes funkcióként lehet kollektív karaktere, ha általános érvényű, például a logika törvényeinek megfelelő gondolkodás. Az érzés teljes funkcióként szintén lehet kollektív, ha például megfelel az általános erkölcsi tudatnak. Ugyanígy az az érzékelés vagy érzékelésfajta és intuíció is kollektív, amely egyidejűleg az emberek nagyobb csoportjának sajátja.

[4] Az anima konkrét értelemben eredendően „1. a levegő mint természeti elem; 2. a belélegzett levegő, lélegzet” (szemben a tűzzel, vízzel, stb.), illetve lehellet, fuvallat”; így a „lélegzet, mint az élet alapfeltétele”, átvitt értelemben pedig „a légzésen alapuló életprincípium, lételem, az élet lehellete, életerő”.

[5] Az Izráel körül kialakult különböző mitológiákban mindenütt személynévvel nevezték meg azt az istennőt, akit a Biblia csupán jelzőnéven említ, így: ég királynője. Az asszír-babiloni hitvilágban Istár volt a neve: azt tartották róla, hogy a holdisten leánya s az ég királyának a felesége, ő maga holdistennő. Tisztelete megtalálható a hellén világban Héra és Aphrodité néven, az itáliai mondavilágban pedig Juno és Vénusz kultuszában. A föníciaiak Astóretnek nevezték. Rendkívül tekintélyes istennő volt. Az a hiedelem vette körül, hogy ő a szerelem, a nász, a termékenység, a házassági és családi élet ajándékozója, az érzéki élvezetek osztogatója. Elsősorban asszonyok, leányok, de férfiak is részt vettek az ég királynője tiszteletére különféle holdalakú tésztafélék elkészítésében, füstölő áldozatok és italáldozatok bemutatásában (Jer 7,17k). Hasonlóképpen részt vettek a pogány kultusszal együttjáró paráználkodásokban, prostituáltak és egyébként tisztességes asszonyok, leányok, de még férfiprostituáltak is (1Kir 14,24). Az ég királynőjének a tisztelete tehát paráznaságot, házasságtörést, fajtalankodást jelentett. Forrás: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-keresztyen-bibliai-lexikon-C97B2/e-e-C9B2A/eg-kiralynoje-C9B54/

[6] A lámiák varázserejű gonosz tündérek, a succubusok meztelen női lidércek, akik a középkorban az átlagosnál erényesebb életet elő férfiakat, leginkább a papokat és a szerzeteseket próbálták szexuális kísértésbe vinni.