Deadpool
1 megosztás

A férfi és női lélek elmélete: animus (2. rész)

Az anima feminin volta miatt olyan alak, mely kizárólag a férfitudatot kompenzálja. Mivel az anima a férfiaknál kiemelkedő archetípus, feltételezhetően a nőknél is kell hogy legyen megfelelője, ugyanis ahogyan a férfias a nőiességgel kompenzálódik, úgy a nőies a férfiassal. A nőnél tehát a kompenzáló alak férfi jellegű, amiért ennek megfelelően animusnak nevezhető. Ez a szó „értelmet” vagy „szellemet” jelent.[1] Ahogy a férfiaknál a külső beállítottságban a logika és a tárgyszerűség van túlsúlyban, vagy legalábbis ezt tekintik ideálisnak, úgy a nőknél az érzésé ez a szerep. A lélekben azonban megfordul az arány: a férfi befelé érez, a nő megfontol. Ez az oka annak, hogy a férfi könnyebben válik teljesen kétségbeesetté, míg a nő még mindig képes vigasztalni és remélni, ezért öli meg magát a férfi inkább, mint a nő.

A nők tudattalanjától más aspektusok várhatók, mint a férfiakétól. Vannak dolgok amik a nő számára teljesen világosak és tudatosak, míg a férfi ugyanezen dolgokban a sötétben tapogatózik. Ugyanígy, a nőnek is vannak árnyékos területei, ahol a férfi a tájékozottabb, olyan dolgokban főként amik iránt a nő kevésbé érdeklődő, azaz a politika, kereskedelem, különböző tudományok, stb. A nők számára  a személyes kapcsolatok fontosabbak és érdekesebbek, mint az objektív tények és összefüggések. A férfiak birodalma az utóbbi, míg előbbiek végtelen árnyaltsága általában elkerüli a figyelmüket. A nő tudatos beállítottsága általában sokkal kizárólagosabban személyes, mint a férfié. Világa apákból és anyákból, fivérekből és nővérekből, házastársakból és gyerekekből áll. A világ többi része hasonló családokból tevődik össze, amelyek üdvözlik egymást, de egyébként lényegében csak saját magukkal foglalkoznak. A férfi világa a nép, az állam, a jog, az üzleti érdek stb. A család pusztán eszköz a cél eléréséhez, az állam egyik alapja, és felesége nem szükségszerűen “az” asszony (legalábbis nem úgy, ahogy a nő gondolja, amikor azt mondja: „a férjem”). A férfihez az általános közelebb van, mint a személyes, ezért világa koordinált tényezők sokaságából áll, míg a nő világa a házastársén túl egyfajta komikus ködben végződik. Ahogy az anima az anyai erósznak, úgy az animus az apai logosznak felel meg.[2] A nő tudata inkább az erósz mint összekötő elem által jellemezhető. A férfiaknál az erósz, a viszonyulási szerep rendszerint kevésbé fejlett, mint a megkülönböztetésre és felismerésre épülő logosz. A nő esetében viszont az erósz az igazi természetét mutatja ki, mialatt logosza nemritkán csak kellemetlen epizód.

Ha nagyon egyszerűen szeretnénk megfogalmazni a férfi és női lélek közti különbséget, mondhatnánk, hogy amíg az anima hangulatokat hív elő, addig az animus véleményeket. Az animus véleményei nagyon gyakran szilárd meggyőződések formáját öltik, melyek nem könnyen megingathatók, vagy princípiumokét, melyek látszólag megrendíthetetlen érvényességgel bírnak. Ha analizáljuk ezeket a véleményeket, akkor rögvest tudattalan előfelvetésekbe ütközünk, melyek létezése azonban kikövetkeztetett, azaz a vélemények látszólag úgy gondolják el, mintha léteznének ilyen előfeltevések. A valóságban azonban a véleményeket egyáltalán nem gondolják, hanem azok készen adottak, és olyan mértékben valóságosan és közvetlen meggyőző erővel, hogy a nőnek még csak eszébe sem jut a kételkedés lehetősége.

Az animus azonban nem egy, hanem sokkal inkább több személynek tűnik. Megszemélyesítve megtalálhatjuk H. G. Wells, Krisztina Alberta apja című regényében, amelyben a főhősnőt egy fölérendelt erkölcsi hatalom irányítja, egy bírókból álló tanács („Court of Conscience”), amely mindig pontosan tudja mi a teendő, és azt a legnagyobb kérlelhetetlenséggel és fantáziátlansággal hajtja be. Az animus az apáknak és más autoritásoknak valamiféle gyűjteménye, mely ex cathedra megtámadhatatlan, „racionális” ítéletet hoz. Jobban megvizsgálva, ezek a követelőző ítéletek lényegében a gyermekkor óta talán tudattalanul összegyűjtött szavak és vélemények, melyek az átlagos igazság, helyesség és ésszerűség kánonjává álltak össze. Feltevések kincsestára, amelyek rögvest, amint hiányzik egy tudatos és odatartozó ítélet (ami gyakran elő szokott fordulni), kisegítenek véleményükkel. Az animus egy bolygó hollandi[3] és az óceán más ismeretlen vándoraként jelenik meg, soha nem teljesen bizonyosan megragadható formában, Proteusként[4] és állandóan mozgásban. Ezek a vélekedések hol az egészséges emberi értelem, hol korlátolt előítéletek, közhelyek, tévesen alkalmazott valahai bölcsességek, logikátlan bóvlik, hol olyan elvek formájában jelennek meg, melyek a nevelést parodizálják. „Az emberek mindig is így csinálták” vagy „minden ember azt mondja, ez így és így van”. A túlburjánzott animus mottója: „Sajnos nekem mindig igazam van.” Értelmiségi nőknél az animus olyan érvelést és belátást hív elő, melynek intellektuálisnak és kritikusnak kellene lennie, ami azonban lényegében abból áll, hogy egy jelentéktelen gyenge pontot értelmetlen lényegi dologgá tesznek. Vagy egy önmagában világos eszmefuttatást egészen reménytelenné bonyolítanak egy egészen más, lehetőleg téves nézőpont behozásával. Anélkül, hogy tudnák, ezeknek a nőknek az a céljuk, hogy a férfit felbosszantsák.

Ezek a vélekedések – amennyiben a nő csinos – valamiképpen megindítóak a férfi számára, amitől egy jótékony célú, apáskodó tanító attitűdöt vesz fel. Amennyiben azonban a nő nem érinti meg a szentmentális oldalt, és ennek következtében a kompetenciát, akkor a nő animusvélekedései a férfi számára valami irritálót fognak jelenteni, főként mivel rosszul megalapozottak – túl sok maga jogán alkotott vélemény. A férfiak ilyenkor mérgesek szoktak lenni, mivel megingathatatlan tény, hogy az animus az animát mindig előcsalja, amitől minden további diszkusszió kilátástalan lesz (és természetesen vica versa ugyanúgy).

Ezen kellemetlen, gyakran idegőrlő jelenségek az animus extraverziójából fakadnak. Ez okoz családi és baráti körben félreértéseket és bosszantó belemagyarázásokat, mivel megfontolások helyett vélekedésekből áll össze, amelyek abszolút igazságigényű a priori feltevések. Mivel az animus előszeretettel érvel, ezért makacs viták esetében szemmel láthatóan igen könnyen működésbe lép. Persze, lehet a férfiak érvelése is nagyon nőies, akkor ha anima-megszállottságuk van, és ezáltal animájuk animuszává válnak. Esetükben itt leginkább személyes hiúságról és érzékenységről van szó, a nőknél pedig az igazság vagy méltányosság vagy egyéb elvont „-ság” és „-ség” hatalmáról. Az erószuk lehet kedves és készséges, de ha animusuk hajtja őket, nem rendülnek meg a föld semmilyen logikájától. Sok esetben a férfinek az az érzése (és nem egészen alaptalanul), hogy csupán a csalás, a verés vagy az erőszaktétel hatna a szükséges „meggyőző” erővel. Viszont a legdrámaibb helyzet is azonnal és érdektelenül véget ér, ha elhagyja a csatateret, és átengedi a folytatást a nőnek.

Az animus nem tartozik a tudatos kapcsolati funkcióhoz, hanem a tudattalannal való kapcsolatot kellene lehetővé tennie. Ehelyett külső helyzetek kapcsán ugranak be vélekedések – olyan helyzetek kapcsán, amelyekről tudatosan kellene elgondolkodni. Az animusnak mint az asszociáció funkciójának befelé kellene fordulnia, ahol képes volna előmozdítani, hogy a tudattalan tartalmai beugorjanak. Az animus egyfajta lecsapódása a női ősök minden férfival kapcsolatos tapasztalatának – és nem csak ennyi: teremtő, alkotó, létező is. Ugyan nem a férfi alkotótevékenység formájában, hanem valami olyat hoz elő, ami teremtő szónak nevezhető. Ahogy a férfi munkáját, miként egy egész teremtményt, belső női lényegéből hozza elő, úgy a nő belső férfivalója teremtő csírákat hoz elő, melyek megtermékenyítik a férfiben rejlő női létezőt. Ez volna a múzsa, az inspiráló nő, amelynek – ha helytelenül művelik – lehetősége van arra, hogy akár a legrosszabb dogmatikussá és kicsinyeskedő prédikátorrá váljon.

Míg a férfi esetében az animózus elködösítés főként szentimentális és neheztelő, a nőnél a nézetekben, értelmezésekben, vélelmekben, gyanúsítgatásokban és hibás konstrukciókban nyilvánul meg, amelyek mindegyikének az a célirányos eredménye, hogy elvágják két ember között a kapcsolatot. Az animus által megszállt nő mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy nőiességét, alkalmazkodott női personáját elveszíti, ugyanúgy, ahogy a férfi hasonló körülmények között kockáztatja az elnőiesedést. Hasonló pszichés nemváltoztatások egyes-egyedül abból származnak, hogy egy funkció, amely a belső világ része, kifelé fordult. Ennek oka, hogy hiányos vagy teljesen hiányzik a külső világgal autonóm módon szemben álló belső világ elismerése.

Az anima és animus hatása az énre lényegében ugyanaz. Nem könnyű őket kiküszöbölni, mert először is rendkívül erősek és az énszemélyiséget azonnal eltöltik azzal a rendíthetetlen érzéssel, hogy nekik jogcímük és igazságuk van, és mert igencsak megalapozottnak tűnnek. E hatások úgy általában az archetípus tulajdonságaira vezethetők vissza, az archetípus ugyanis a priori létezik. E tény ad magyarázatot bizonyos szeszélyek és elképzelések gyakran egészen irracionális létezésére. Az utóbbiak reménytelen befolyásolhatatlanságát lényegében az okozhatja, hogy az archetípus erős, szuggesztív hatást gyakorol. Megbűvöli és hipnotikusan lenyűgözi a tudatot.

Ahogy az animának, az animusnak is van pozitív oldala: az apa alakjában nemcsak valami közkeletű elképzelés jut kifejezésre, hanem épp annyira valami olyan is, amit „szellem”-nek szokás nevezni, éspedig különösen általános filozófiai elképzelések, illetve az a beállítódás, amely az efféle meggyőződésekből következik. Ezért az animus szintén pszükhopomposz,[5] vagyis közvetítő tudat és a tudattalan között, és a tudattalan megszemélyesítője. Ahogy az anima beépülése folytán a tudat erószává, az animus is logosszá válik, és ahogy az előbbi ezzel vonatkozást és vonatkoztatást kölcsönöz a férfi tudatnak, úgy ad az előbbi a női tudatnak meggondoltságat, megfontoltságot és a felismerés képességét.

Az anima és az animus alakjában a kollektív tudattalan autonómiája fejeződik ki. A tudattalan tartalmát személyesítik meg, amely a projekcióból visszahozva integrálódhat a tudatba. Ennyiben a két alak olyan funkciókat mutat fel, amelyek a kollektív tudattalan tartalmát juttatják el a tudathoz. Ők azonban csak akkor jelennek meg vagy addig működnek ilyen minőségükben, ameddig a tudat és a tudattalan tendenciái nem válnak el túlságosan. Ha azonban feszültség jön létre, az odáig ártalmatlan funkció megszemélyesedve szembeszáll a tudattal, és körülbelül úgy viselkedik, mint valamilyen szisztematikus személyiséghasadás, illetve töredéklélek. Az animus és az anima hatásai ugyan tudatosodhatnak, ők maguk azonban olyan tudaton túli tényezők, amelyek nézetek és szándékok számára nem hozzáférhetők. Ezért tartják meg autonómiájukat, annak ellenére, hogy tartalmuk integrálódik. A lelki higiéné egyik legfontosabb feladata, hogy bizonyos állandó figyelmet szenteljünk a tudattalan tartalmak és folyamatok jelenségeinek, éspedig azért, mert a tudatot újra meg újra az a veszély fenyegeti, hogy egyirányú sínen halad, és önmagát zsákutcába juttatja. Ennek fejében a tudattalan kiegészítő, illetve kompenzáló funkciója azonban bizonyos fokig gondoskodik arról, hogy ezek a neurózisnál különösen nagy veszélyek elkerülhetőek legyenek. De minél civilizáltabb, azaz minél tudatosabb és bonyolultabb az ember, annál kevésbé képes az ösztönök követésére. A bonyolult életkörülmények és a környezet befolyása olyan hangosak, hogy túlharsogják a természet halk hangját. Ekkor lépnek amazok helyére a vélemények és meggyőződések, az elméletek és a kollektív törekvések, és támogatják a tudat összes elhajlását. Ilyen esetekben különös figyelmet kell szentelni a tudattalannak, hogy így hathasson a kompenzáció. Ennek azért van különleges jelentősége, hogy a tudattalan archetípusait állandó, független tényezők gyanánt képzeljük el, amilyenek valójában is. Az anima és az animus autonóm komplexusa lényegében pszichológiai funkció, amely csak autonómiája és fejletlensége miatt bitorolja a személyiséget. Mivel nem szándékosan funkciókként használjuk őket, ezért még megszemélyesített komplexusok. Amíg azonban ebben az állapotban vannak, addig viszonylag önálló személyiségekként kell tekinteni rájuk. Nem integrálhatóak a személyiségbe mindaddig, amíg tartalmuk ismeretlen. A velük való kiegyezéssel hozzuk tartalmukat napvilágra, és csak akkor, amikor a tudatnak elegendő ismeret áll rendelkezésére az animusban lezajló folyamatokról, akkor érzékelhető az animus valójában is puszta funkcióként.

 

Felhasznált irodalom:

C. G. Jung: Két írás az analitikus pszichológiáról, Scolar Kiadó, 2016, 196-200. o.

C. G. Jung: Lélektani típusok, Scolar Kiadó, 2018, 436. o.

C. G. Jung: Aión, Scolar Kiadó, 2017, 21-24. o, 27-28. o.

[1] A latin animus szó eredeti jelentései: „1. a lélek mint a szellemi élet princípiuma, szellem vagy szellemiség; 2. az emberi lélek mint a lelki erők megtestesülése, illetve az érzékelés, a kíván(koz)ás és gondolkodás princípiuma”.

[2] A görög erósz elvont fogalomként „szerelem, gyönyör, kéj; (szerelmi) vágyakozás, törekvés”, megszemélyesítve maga Erósz, a szerelem görög (gyermek)istene, Aphrodité fia (a latinban Amor, Cupido), aki az élet minden szépségének (művészet, tudomány) teremtőjeként ismert, de egyúttal a „szeretetből illetve szerelemből fakadó, magasabb célok elérésére irányuló törekvés” megtestesítője is. A logosz főbb jelentései: „1. beszéd, nyelv, nyelvezet; szó, ige; elbeszélés, beszéd; mondanivaló, a beszéd témája; a beszéd művészete; 2. számadás, számítás, mérlegelés, vélemény, értelmezés; 3. a gondolkodás képessége, értelem, elme; 4. (János evangélista újszövetségi írásaiban) Isten megszemélyesített lénye, illetve maga Isten fia, a Megváltó.

[3] A bolygó hollandi egy XVII. századi tengerészlegenda. Eszerint egy hajó arra ítéltetett, hogy az utolsó ítélet napjáig hajózzon a világ tengerein. A legendához számos eredetmagyarázat tartozik. Az egyik szerint egy holland kapitány, Hendrik van der Decken útnak indult Amszterdamból, hogy vagyont szerezzen Kelet-Indiában. A Jóreménység fokánál heves viharba került, amely megszaggatta a vitorlákat és összetörte az árbócokat, és mivel pontosan a haladási irányával szembe fújt, állandóan visszavetette. Az elszánt kapitány azonban a legénység zúgolódása ellenére tovább hajózott. A legenda egyik változata szerint maga az ördög jelent meg a kapitány előtt, és arra biztatta, hogy szembeszegülve Isten akaratával, kormányozza a hajót a vihar közepébe. A hollandus beleegyezett és ezzel magára vonta a Mindenható átkát. Ezért kell az immár kísértethajónak az ítélet napjáig, partraszállás nélkül bolyongania a tengereken. Ugyanennek a legendának egy másik változata szerint a kapitány mindössze káromkodott egyet, és kijelentette, hogy ő bizony nem tágít, még ha ítéletnapig kell is hajóznia abban a viharban. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/A_bolyg%C3%B3_hollandi_(legenda)

[4] Mint Poszeidón fia a tengeri istenségek (Glauké, Néreusz és Phorküsz) valamennyi tulajdonságával rendelkezik: öreg, számtalan gyermeke (Proteidák) vagy gyámoltja (fókák) van, képes bármilyen alakot felvenni, és mindentudó. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pr%C3%B3teusz

[5] görög, „a lélekkísérő, aki a holtak lelkeit az alvilágba vezeti”

Post Author: Deadpool

Deadpool
f Facebook
1 megosztás


19
olvasói vélemény eddig. - Szólj hozzá te is! Minden hang számít!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
2 Egyéni hozzászólás
17 Válasz hozzászólás
0 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
7 Hozzászólások szerzői
common manJinjangologusMeskeSomogyi Józsefhunbagira Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Adam Bogomolov
Újságíró

Köszönöm a cikket! Ez most talán egy nehezebb olvasmány volt (lehet, hogy csak nekem), de sok új és érdekes dolgot megtudtam belőle. Tetszett!

Azért érdekes lenne tudományosan megvizsgálni, hogy adott szituációkra a férfiak és a nők hogyan reagálnak, s az általad is megírtak alapján ebből mi és mekkora arányban prediktálható! :-]

Jinjangologus
Újságíró

Deadpool,

Amennyire ebben a kontextusban kijelenthető, “figyelmesen” végigolvastam mindkét cikked.

A befektetett munka értékelendő, azonban nem fogok körtönfalazni: nekem ez – összesítésben – zavaros.
Nem látom benne a koherens rendszert. Sem jót, sem rosszat. Emígy nem is tudnám kritizálni, mint “elméletet”. Annyira tele van önellentmondásokkal, tudományos szempontból olyan ködös az egész, hogy egyszerre csak kis izolált szegmenseket tudnék górcső alá venni.

Egyetlen aspektust fogok megemlíteni, számomra ez létfontosságú: a férfilét, férfiasság lényege nem a külvilágnak szánt “keménykedés” (ami nálad a persona), hanem épphogy a filozófiai értelemben vett “abszolút igazsághoz” (tárgyilagosság) való BELSŐ ragaszkodás. Avagy a “kanti kötelességtudat”, egyértelműen lelkiismereti (ösztönökkel szembehelyezkedő) késztetés. Az pedig nem színes, kísértésbe hajtó anima-pillangó, hanem megingathatatlan belső fény, tűz. Se nem társadalmi elvárás szülte “érvényesülési stratégia”, mitöbb, annak épp az ellentéte: maga a korrumpálhatatlan önazonosság. Axiomatikus, kompakt, homogén. EZ a férfi lélek. A többit kell hozzáigazítani…