A férfiakkal szembeni erőszak még mindig tabunak számít

A statisztikák azt mutatják, hogy a férfiak az erőszak számos formájában felülreprezentáltak az áldozatok között. Világszerte a gyilkosságok áldozatainak 78%-a fiú/férfi, a világ 202 országa közül 193-ban többségben vannak az áldozatok között, beleértve hazánkat is. A Belügyminisztérium legfrissebb bűnügyi statisztikai adatai szerint az elmúlt 1,5 évben Magyarországon a gyilkosságok áldozatainak 58%-a, és a testi sértések áldozatainak 66%-a férfi volt. Az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) családon belüli erőszakkal foglalkozó, 2005-ben megjelent tanulmánykötetében, a “Családi iszonyok”-ban közreadott, ügyészségi akták statisztikai feldolgozásával végzett empirikus kutatás adatai szerint:

“A családon belül elkövetett, kiemelkedően súlyos bűncselekmények körében (emberölés és kísérlete) öt áldozat közül három férfi – a férfi áldozatok aránya 65%. Kiskorú veszélyeztetésének áldozatává a fiúk kétszer gyakrabban válnak, mint a lányok (65%-35%), vagyis a gyermek sértettek kétharmada szintén fiú.”

Mint láthatjuk, az OKRI fent idézett korábbi kutatása és a Belügyminisztérium legfrissebb adatai egybevágnak, egy változatlan társadalmi jelenségre mutatnak rá. Kiemelt figyelmet érdemel, hogy a kiskorúak ellen elkövetett erőszak áldozatainak kétharmada fiú. Virág György pszichológus, az OKRI igazgatóhelyettese egy a “Magyar Narancs”-nak évekkel korábban adott interjúban a magyar kutatás eredményeivel kapcsolatban kifejtette, hogy a fiúk fizikai bántalmazása sokszor “nevelési módszer”, amely azt célozza, hogy a férfiaktól elvárt társadalmi szerephez szükséges agressziót magukévá tegyék. Nemcsak, hogy bántalmazzák a fiúgyermekeket, de beszélniük sem szabad erről, mert az a férfias, ha elviselik és titokban tartják sérelmüket és fájdalmukat.

Tehát azzal a közvélekedéssel ellentétben, hogy a férfiakkal szembeni erőszak nem egy létező probléma, az adatokból nyilvánvalóan kitűnik, hogy nagyon is az. Hogyan lehetséges, hogy mindennek ellenére a férfiakkal és fiúkkal szembeni erőszak problémáját nem ismeri fel a közvélemény és a politika? Alighanem arról van szó, hogy ez egy általánosan elfogadott jelenség, ami fel se tűnik igazán az embereknek, nincs problémaként értelmezve, nem botránkoztatja meg őket. A férfiakkal szembeni erőszak – mint társadalmi probléma – még mindig tabusítva van, különböző elhárító mechanizmusok léteznek annak érdekében, hogy ez így is maradjon. Kezdve a probléma relativizálásától és tagadásától, egészen addig, hogy sokan morálisan igazoltnak láttatják a férfiakkal szembeni erőszakot, illetve a kultúrának, szocializációnak azon elemeit, amelyek ezt lehetővé teszik, elősegítik.

Amikor ezt a problémát mégis felveti valaki, igen gyakran az a válasz, hogy “de ezt többségében férfiak követik el”. Ez is a probléma relativizálása, holott a férfiak által férfiak ellen elkövetett erőszak társadalmi elfogadottsága épp az egyik legnagyobb probléma. Kultúránkban rengeteg olyan üzenet jelenik meg, ami a férfiakat arra ösztönzi, hogy férfiakkal szemben lehet, vagy akár kifejezetten kell is erőszakot alkalmazniuk, hogy saját rátermettségüket igazolják. Erre nagyon sok példát lehetne hozni mindennapjainkból.

A férfiak között zajló erőszakra nagyon sokan úgy tekintenek, mintha az a természetes rivalizálás része lenne minden megjelenési formájában, ezért aztán kialakulhat az a vélekedés is, hogy a férfiak között zajló erőszakban soha nincs agresszor és áldozat sem. Ráadásul a férfiakkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiák sora áll készen arra, hogy ennek a szemléletmódnak a szükségszerűségét és jogosságát igazolják. A sztereotip férfiképpel ellentétben azonban a férfiaknak is létezik számos nagyon sérülékeny csoportja, így a fiú gyermekek, időskorúak, betegek, hajléktalanok, alacsony iskolázottságúak, és még sorolhatnánk. Az erőszak természete általában – és így a férfiak közötti erőszak esetében is – az, hogy a kiszolgáltatottabb, gyengébb, hátrányosabb helyzetűek válnak a nagyobb hatalmúak áldozatává. Létezik olyan társadalmi nézőpont is, amely úgy szeret tekinteni erre a helyzetre, mintha a férfiak közötti rivalizálás eleve morálisan feljogosítaná a nagyobb hatalommal rendelkezőket arra, hogy akár mértéktelen, féktelen erőszakkal is érvényesítsék akaratukat a gyengébb pozícióval rendelkezővel szemben.

A „Slap her”, magyarul “pofozd fel (a lányt)” című olasz kampányvideóban – amely rendkívül nagy nézettséget ért el az interneten – arra kértek meg fiúkat, hogy minden ok nélkül üssenek meg egy lányt. Nem tették meg, és amikor megkérdezték tőlük, hogy miért nem, akkor azzal indokolták, “Mert lány, nem tudom megtenni.” illetve “Mivel egy lányt nem ütünk meg”. Ezeket a válaszokat akár úgy is értelmezhetjük, hogy ha fiú lett volna, megütötték volna. Bármilyen ok nélkül. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy ha a fenti videóban látott kísérletet fordított felállásban is elvégeznénk, akkor ugyanerre az eredményre jutnánk. Illetve egy személyes példa erre: pár nappal ezelőtt Budapesten utaztam egy buszon és hallottam, hogy egy nő és egy férfi beszélgetett egymással egy harmadik személyről, akiről rossz véleménnyel voltak. Ekkor közbeszólt a beszélgetésükbe egy számukra is ismeretlen férfi, hogy mondják meg, hogy kiről van szó és ő megveri ezt a személyt. Miután jelezték neki, hogy ez a személy egy nő, ő visszakozott, hogy akkor nem. Azt gondolom, hogy abban a szocializációs közegben, amelyben ezek a gyerekek, emberek nevelkedtek (vagyis a mi európai társadalmunkban), egyenes út vezet azokhoz a statisztikákhoz, amelyeket a cikk elején ismertettem.

A társadalmi sztereotípiákkal ellentétben a nők által elkövetett erőszak (nők, férfiak és gyerekek ellen) is létező jelenség. A gyermekbántalmazások esetében – aminek elszenvedői között a fiúk felülreprezentáltak – jelentős a nők aránya, az Egyesült Államokban az elkövetők 58%-a nő. A férfiak terhére nők által elkövetett erőszak látenciát jelentősen növelheti, hogy a nőkre inkább az erőszak szofisztikáltabb formái jellemzőek; úgy mint például a másik személy pszichológiai és szociális károsítása. Ezeknek felismerését, nyilvánosságra kerülését gátolja az is, hogy nem járnak külsérelmi nyomokkal. Itt említhetjük például az azzal való gyakori fenyegetést és kényszerítést, hogy az egyik szülő nem láthatja majd a saját gyermekeit. A válással, gyermekneveléssel összefüggő normák és társadalmi gyakorlatok miatt – amelyek valószínűsítik, hogy a párkapcsolat felbomlását követően az apa háttérbe szorul – a férfiak különösen veszélyeztetettek ezen a téren. Szóval az, hogy a férfiakkal szemben leggyakrabban más férfiak követnek el erőszakot, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nők által a férfiak terhére elkövetett erőszak vonatkozásában nem kell semmit sem tennie a társadalomnak. Vegyük komolyan és ne az áldozat számára legyen ez szégyen.

Vannak férfiakat érintő nemi sajátosságok az erőszak azon formái esetében is, melyben a férfiak nem felülreprezentáltak. Elterjedt tévhit, hogy a családon belüli erőszak áldozatainak csak kevesebb, mint 5%-a férfi. Az ilyen téves feltevések terjedése azért is rendkívül káros, mert a probléma súlyának alulértékeléséhez vezethet. Az OKRI fentebb már említett 2005-ös kutatása szerint, ha a legdurvább bűncselekményeken túl, szélesebb spektrumban vizsgáljuk a családon belül elkövetett összes erőszakos cselekményt – immár nem csak az emberölésre és kísérletére, hanem az enyhébb testi sértésre és szexuális erőszakra is fókuszálva -, az látszik, hogy az összes áldozatnak közel 30%-a férfi. Azonban az OKRI adataival szemben léteznek olyan külföldi kutatási eredmények is, amelyek kiegyenlített nemi arányokról számoltak be. Egy 2013-as svéd tanulmány szerint a nők és a férfiak azonos arányban válnak párkapcsolati erőszak áldozatává. Ugyancsak hasonló probléma lehet a gyermekek terhére elkövetett szexuális visszaélések tekintetében a fiúk áldozattá válásának magas látenciája és a velük szemben elkövetett visszaélések problémájának alulértékelése. Ezt támasztja alá az OKRI kutatásának azon eredménye is, mely rámutat, hogy míg a szexuális bántalmazást elszenvedő lányok 56%-a elmondta valakinek, hogy mi történt vele, addig ezzel szemben a fiúknak csak 15%-a beszélt bárkinek is a terhére elkövetett visszaélésről.

Mindenképpen szükséges tehát figyelembe venni a férfiak elleni erőszak nemi dimenzióit is. Azt, hogy a gyilkosságok áldozatainak többsége férfi, a testi sértések áldozatainak többsége férfi, a családon belül elkövetett emberölések áldozatainak többsége férfi, a gyermekek ellen elkövetett bántalmazások áldozatainak többsége fiú, hogy a társadalom jelentős része megbélyegzi, kigúnyolja a férfiakat, ha áldozattá válnak, hogy a politika számára egyáltalán nem léteznek ezek a kérdések, vagy hogy a fiúk nemi szerv csonkítása még mindig mindenféle társadalmi ellenállás nélkül, büntetlenül gyakorolható társadalmunkban, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ahhoz, hogy ezekben a kérdésekben előrelépést, társadalmi szintű változást érjünk el, alapvetően fontos lenne, hogy széleskörű, a társadalom fontosabb intézményeire, szereplőire egyaránt vonatkozó, a fiúkat, férfiakat védő, az őket érő erőszak sajátosságaira fókuszáló intézkedések történjenek.