Boszorkány

Az abortusz sorozat harmadik része egyéb ügyeim miatt lassan halad. Mivel szeretném jól megírni, nem szabad kapkodnom vele, a “jogalkotásosdi” egyébként is ingoványos terület. Ameddig a kedves olvasók “várják” az újabb részt, egy kis szösszenetet adnék közre. Szakmailag biztos vannak benne hibák, de remélem, hogy a mondanivaló átmegy így is!
Jó szórakozást kívánok!

Boszorkány

A nyári nap erős fénye beragyogott a hatalmas üvegablakokon. Hosszú sugarakban aranyszínű csillogás terült a sötétszürke, majdnem fekete kőlapokra. A gyertyák testén halványan ugrándozó kis lángnyelvecskék alig-alig látszottak ebben a nagy világosságban. A szellő a nyitott templomajtón át ki-be járt, felfrissítve az egyébként dohos levegőt. Az oltári festmény szomorú szentje búskomoran figyelte az összegyűlt sokaságot. A padsorokban az egész falu színe-java összegyűlt, izgatottan várták az ítéletet. Csöndben piszmogtak, susmorogtak. Nem bírták felfogni, hogy a templom, ahol most vannak, az szent hely, tisztelet illeti. A püspök a szószék mögötti karosszékben hátradőlt. Egykedvűen nézett végig az embereken. Olyanok voltak, mint valami barmok az istállóban. Fel nem érték ésszel, hogy miről születik döntés. Ők vért akartak. Unalmas és fárasztó életüket egyedül ez dobta fel néhanapján. Boszorkányok vére, a máglya füstje, a jajveszékelés és az égett hús szaga. A suttogásból ki tudta venni, hogy többen is azért imádkoztak a Jóistenhez, hogy a szent inkvizíció égettesse meg a vádlottat. Szenvedést és fájdalmas sikolyokat éheztek. Csőcselék. Nem az Úr igéje vonzotta ide őket, hanem a szenzáció. A püspök fáradtan fordította el a fejét balra, hogy a királyi tanácsosra pillantson. Mióta együtt járták az országot, volt ideje kiismerni ezt a mihaszna felforgatót. A király mellett felöltötte magára ugyan az arrogancia palástját, de a méltóságét már valahogy elfelejtette. Bár tapasztalt kardforgató volt, vérszomja megannyira aggasztó. Nem csoda, hogy a király kihelyezte maga mellől. Mindegy hol van, de ne az ő szeme előtt. Tekintete izzott, ahogy a vádlottat vizslatta. A püspök újra végigmérte a vaskos tölgyfaasztal előtt térdepelő, szakadt fiatal lányt. A mögötte álló katonák éhes tekintettel méregették, mint a piacon a húst. Nagyot sóhajtott.

– Lyányom, azt mondják rád, hogy holmi boszorkányságra adtad a fejed. Mi igaz ebből? Mivel véded magad?

A lány felnézett. Égkék szemeiben fájdalom és félelem kettőse vibrált. Megalázottsággal és zavartan felelt:

– Nem vagyok boszorkány, semmi rosszat nem tettem.

A padsorok között egyre hangosabb morajlás futott végig, sokan értetlenkedve fogadták ezt a védekezést, sokan már a tárgyalást sem bírták kivárni, hogy már az égő hús szagában és a megfeszülő haláltusájának látványában gyönyörködhessenek.

– Pedig azzal vádolnak, hogy az ördöggel háltál, gyerekek húsát etted és… – a püspök a papírosok közé meresztette sárgás szemét – …és mindenféle mérgeket keversz, amiket aztán a kutakba szórsz.

A lány elsírta magát. Bár a fogság alatt az őrök kegyetlenül megkínozták, sőt a tanácsos is megalázta, továbbra sem ismerte be tetteit. Inkább szembenézett a halállal. Rázta a fejét, hogy ezeket nem követte el. Erre hirtelen néhány öregasszony kiugrott a padok közül és megpróbáltak odarohanni hozzá. A lányt vigyázó két katona alig tudta visszatartani őket. Köpködni kezdtek és ordibálni:

– Te mihaszna boszorkány! Elcsavarod a férfiak fejét!

– Égessen meg téged a Jóisten, te szuka!

– Hogy a lángok nyaldosnák már azt a rongy testedet!

A püspök súlyosat sóhajtott, majd felállt és teljes erőből kiabálni kezdett:

– Az Eukarisztia jelenlétében hogyan veszitek a bátorságot, hogy ilyen szavakkal sértsétek meg az Istent? Nem szégyellitek magatokat? A királyi tanácsos főméltósága, az egyház vármegyei tisztviselője és a szent hely nektek semmit sem számítanak? Kik vagytok ti? Állatok?  Mert úgy viselkedtek, mint holmi barmok! Ha nem hagytok fel ezzel, ötven botütést fogok kimérni mindenkire, aki ma itt összegyűlt! Halljátok-e öregemberek?! – a püspök szemei vérvörös szikrákat szórtak – Vagy fegyelmezitek asszonyaitokat, vagy ti is megkapjátok a botütéseket!

Ez már hatott. Az emberek meghunyászkodva visszabújtak a padok közé, lehajtott fejjel, hogy a püspök tekintetével véletlenül se találkozzanak. Miután meggyőződött felőle, hogy újra rend honol a teremben, a püspök visszazuhant a székbe. Saját szívdobogását hallgatta egy rövid ideig, majd újra rájött a fuldoklás, amitől minden nap egyre rosszabbul érezte magát. Tudta, hogy hamarosan itt a földi út vége. Még a püspöki doktor mondta neki, hogy onnantól, ha vért kezd köhögni, maximum egy esztendőt élhet még. Már majdnem egy éve jött fel a vér… Most is hosszan fuldoklott, miközben a gyűlölködő tekinteteket figyelte. Ezek egy része a lány ellen, egy másik része viszont őellene irányult. Nem értették ezek a bárgyú emberek, hogy miért nem lehet egyszerűen a lángok közé vetni ezt a fiatal lányt. Miért kell a tárgyalás, ha ők már úgy is eldöntötték, hogy halált óhajtanak látni?

Mikor végre befejezte a köhögést, újra végigmérte a vádlottat. Hosszú szőke haja mind a szeme elé lógott. Csak most vette észre, hogy az éjszakai kínvallatás, amit a királyi tanácsos bonyolított le, mennyire vad és kegyetlen volt. A lány csuklói vérben úsztak, egyébként különösen szép arca kékre-zöldre verve, nyakán fojtogatásnak nyomai, lábai sebesek voltak. Sötétzöld ruhája összeszaggatottan, darabokban csüngött rajta, fehér keblei így szinte kibukkantak alóla. Éppen a legjobb korban volt, hogy egy derék fiatalember szemét legeltesse rajta, mielőtt megkívánja asszonyául. Ez a gondolat a püspök fejében azonban egy másik gondolatot szült. Felkapta tekintetét és végigmérte a padsorokban ülőket. Mindenkit öregnek, vagy csúfnak talált, legalábbis a lányhoz képest. Talán csak a féltékenység, vagy irigység motiválta a vádakat? Az elmúlt hónapban már így is három boszorkányt küldött a máglyára. A legtöbben félik az Urat, nem tennének ellenére. Ilyen sok boszorkány nincs az országban. Az lehetetlen! Főleg nem ilyen fiatal, naiv lányok nem lehetnek azok, akiknek már az is bőven elég boldogság, ha egy legénykével összemosolyoghatnak a réten. A püspök ezért felállt az asztaltól, majd intett a királyi tanácsosnak, hogy kövesse ki a sekrestyeajtón.

Odakint kellemes nyári meleg volt. Nem az a túl meleg, de még éppen kellemes. A bárányfelhők jámboran úsztak tovább az égen, Kelet felé. A halkan susogó fák lombjairól madarak ezrei dalolásztak. A püspök levette süvegét és teljesen ősz haját végigsimította ráncos kezével. A királyi tanácsos szinte vigyázban állt mellette.

– Hozzáértél ehhez a lányhoz? – kérdezte hirtelen a püspök.

– Hogyan vallattam volna máshogy, atyám? – jött a válasz.

– Ha tisztátalanságot vittél véghez rajta az éjszaka, akkor a pokolra kerülsz!

A tanácsos elmosolyodott:

– Félem én a boszorkányokat, atyám. Nem akarom, hogy mindenféle varázslattal megbabonázzanak! Ő már nem is tudna ártani nekünk, erről gondoskodtam. Vére hullt az éjjel onnan, ahonnan már nem ártatlan többé!

A püspök a tanácsosra vetette öreg, homályos szemét:

– Fiam, így lesznek az ártatlan lányokból a boszorkányok. Soha többé ne érints egy nőt se úgy, mint ezt a lányt, vagy te leszel a következő, akit megégettetek!

A tanácsos elszédülni látszott. Egy pillanat alatt leesett a magas lóról és úgy elvörösödött az arca, mintha érett alma lett volna. Mosolya is lefagyott. Tudta jól, hogy bár a királyi katonák hajtják végre a kivégzéseket, a püspök gyakorlatilag még a királyt is megégettetheti, ha úgy kívánja. Egy kis tanácsost könnyűszerrel küldene pokolra, ha papi szeszélye éppen úgy teszi. Szótlanul állt hát és azon töprengett, hogy bűn volt-e egy vádlott lányt úgy bántani, ahogy azt ő tette. A püspök nem is értheti ezt, hiszen őt valami homályos vallási dolog eltiltja a nőktől, de egy eleve halálra ítéltnek már nem mindegy? És nem utolsó sorban, az ilyenfajta kínzás hozza ki a valódi boszorkányt a nőből. Hiszen míg az elején még sikoltozott és védekezett, a végén már megadón és csöndesen tűrte, ami történt. Ha ártatlan lett volna, vajon hagyja-e, hogy az történjen, ami történt. Gondolataiból a püspök szava józanította ki:

– A tárgyalás után visszamégy a királyhoz és többé ne lássalak!

Majd visszaindult a terembe, ahol újra egyre nagyobb lárma bontakozott ki. A népek már egyre inkább nem bírtak magukkal, újból köpködni kezdtek és kiáltozni a vádlottra, aki magatehetetlenül dörzsölgette csuklóit, ahol a láncok mind feltörték puha bőrét. A püspök újbóli megjelenése ugyan elcsendesítette a vénasszonyokat, de a haragjukat már nem tudta. A püspök ezért elrendelte, hogy az eddig kint várakozó többi katona is gyülekezzen a piac terén és legyen náluk bot. Az embereket arra intette, hogy ne avatkozzanak be az ítélet kihirdetésébe. Ekkor, mint egy körmenet, mind imádkozva kivonultak a piactérre. Eredetileg a vétkes lelki üdvéért kellett volna imádkozni, de sokan a lány megégetéséért tették. A püspök ment leghátul, figyelte a tömeget és a lányt. Az ő imája volt a legcsöndesebb, szinte nem is lehetett hallani.

Mikor kiértek a térre, már ott állt a vesztőhely, a máglya és az oszlop, amelyhez a lányt akarták a népek hozzákötni. A püspök intett a katonáknak, hogy álljanak teljesen körbe, hogy mindenki ezen a körön belül helyezkedjék el.

Miután a tömeg már-már ujjongva konstatálta, hogy kivégzés lesz, a püspök széttárta karjait, mint a szentmisék alkalmával az átváltoztatáskor:

– Testvéreim! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy vétkes eretnek boszorkány felett ítélkezzünk. Számba vettem minden lehetőséget, meghánytam a gondolatokat. Arra jutottam, hogy nem kevés baj van itt nálatok, ha ilyen ártatlan és ifjú lánykából boszorkányt faragtatok magatoknak! Ezért most kérjük a Jóistent, hogy tisztítsa meg lelkünket, adjon feloldozást nekem, nektek és ennek a szegény lánynak, akinek egyetlen bűne, hogy fiatal, szép és ártatlan. Benneteket testvéreim, bűnösnek találtalak, méghozzá számos bűnben. Irigység, féltékenység, gonoszság és számítóság. Ezért ötven botütést kaptok a katonáktól!

A katonák megragadták a husángokat és teljes erőből csépelni kezdték a népet. Élvezték, hogy a jajveszékelő, de védtelen tömegre boríthatták haragjukat. Ahogy egyikre lecsaptak, jött a következő. Ha valaki a karjával próbált védekezni, hát a lábára kapta az ütést. Csak igen rövid idő telt el, de mindenki a földön hevert nyögve a fájdalomtól. A nép megértette, hogy a vérnek ára van, s bár az övé most nem hullott (egy csepp vér ki nem sercent senki testéből sem), legközelebb talán nem lesz ilyen szerencsés. A tanácsos ijedten nézte a történteket. Még olyat, hogy egy egész falut megbotoztat egy püspök? Már éppen fordult volna a püspökhöz, mire az őt is megbotoztatta. Ő azonban az ötven ütés helyett hetvenet kapott, mert neki példát kell mutatnia tisztaságból és szeretetből. Hangosan átkozta a püspököt, a királyt, de még a fiatal lányt is, miközben háta porzott az ütésektől…

– Lyányom, te szabad vagy. Nem találtattál boszorkánynak! Isten megbocsájtotta bűneidet! Menj békével!

A katonák leoldották a bilincset a lányról, aki nem tudott uralkodni magán és megölelte a püspököt. Azonnal meg is ijedt és sűrű hajbókolások közepette előbb hátrálni kezdett, majd elszaladt. A püspök a lelke mélyén örült, hogy élete utolsó napjaiban még tett valami jót, amire az utolsó napon igazán büszke lehet. Elrévedő tekintettel bámult a lány után, aki az egyik parasztház mögött eltűnt.

Rohant és rohant, minél messzebb a falusiaktól. Tudta, hogy ha a püspök elhagyja őket, újra megkörnyékezik az öregasszonyok és akkor már nem lesz menekvés. Olyan sebesen futott, ahogy csak a lába bírta. Cipőt nem viselt, a szúrós kövek és kemény növényszárak mind felvágták a talpát. De ő örült, hogy megmenekült. Mikor elérte a házát, benyitott és a konyhába sietett. A tűzhely mellől felkapta a seprűt és jókedvében 2-3-szor végigsimította a földön, mintha takarítana. Valójában azonban ez volt most az utolsó, amire gondolt volna, helyette kiszaladt vele a szabadba. Nagyot szippantott a kellemes nyári levegőből, majd csak úgy egyszerűen, „boszorkányszag után”, felpattant a seprűre és elrepült vele Nyugat felé. Olyan gyorsan elnyelte a horizont, hogy soha többé senki se látta errefelé…