Tovább tombol a francia nősténysovinizmus: a leszbikus párok és az egyedülálló nők is igénybe vehetnek mesterséges megtermékenyítést

Sosem voltam a spermabankok híve. A sperma csatolt termék. Jár vele egy fasz, azzal meg behatolás és alapban egy férfi. Aki az utóbbit nem vállalja be, az előbbit sem érdemli.

A cikkben is leírt gondolkodásmóddal kapcsolatosan a legnagyobb problémának azt látom, hogy itt megint csak a nők joga van a fókuszban (a gyerekhez való joga, a magzat elvételének a jogát már rég megkapták). A gyermeki jogok itt is másodlagosak, pl. az apához, apai mintákhoz való jog.

off: Női “pedofil” eset. Nem normálisak ezek az amerikaiak! A nőce 102 évet kapott. Máskor többszörös gyilkosságért sem adnak ennyit. Az egészről az örökbecsű filmrészlet ugrik be: http://www.youtube.com/watch?v=wdPqLvzsCeM&

Kihoztam ide, mert sok lett a szöveg.
–> Előzmények itt <–

“Egyébként meg a műméhben fejlődő ember nem lesz egyben műember is, csak legfeljebb a fejlődését mesterséges eszközzel támogatják meg. A pacemaker-rel élő embert sem tekintjük műembernek.”

A pacemakert ne hasonlítsuk már az élet teremtéséhez…
Feldmár nem értene egyet veled, lehet hogy az emberi életet teremteni nem csak annyiból áll, hogy megteremtjük mesterségesen a biológiai feltételeket…

“Hallgató: – Mi a helyzet a lombikbébivel? Feldmár A.: -Szerintem azok a tudósok, akik ezen gondolkoznak, egy kicsit őrültek. Mert a probléma az, hogy kinek a lelkében ússzon az a gyerek? A tudós lelkében nem fog, a tudós lelke olyan messze van a lombiktól, mint ide Afrika. Hát kinek a lelkében úszna? Nagyon hamar rájöttek az emberek, hogy az olyan gyerekek, akik nagyon korán árvaságra jutottak, és valamilyen árvaház- ha kerültek, meghaltak, ha valaki nem szerette őket. Még akkor is, ha etették őket, minden negyedik órában, meleg volt, s minden fizikai és testi szükségletük ki volt elégítve. Ha valaki nem szerette, nem ölelgette őket, a bőrüket nem érintette szeretettel, akkor meghaltak. Szerintem a nagy kérdés az, hogy egy lombikgyerek valóban élne-e? A vegetálás nem élet. Nem tudom, hogy meddig tudna élni valaki, akit valóban nem szeretnek. ‘ A szeretet nem absztrakt, szentimentális valami. Például egy Ashley Montague nevű orvos gyerekek sípcsontját röntgenezte, s a sípcsont röntgenképéből meg tudta mondani, hogy melyik gyereket szerették s melyiket nem. Tapogatva nem lehet megtudni, röntgen kell hozzá. Kis sorvadások vannak a csontban, Minél tovább nem szerettek valakit, annál több sorvadás van, amelyeket foltokként lehet látni a sípcsonton, Egész biztosan más csontokon is vannak, épp csak ő a sípcsontot vizsgálta. Egy másik érdekes dolog – ha már erről beszélek – hogy szerintem mindent meg lehet tudni mindenből. Tehát minden mindenben benne van. Ez olyan, mint a hologram. A hologram olyan kép, amit félbe lehet vágni, s el lehet dobni a felét, minden információ benne van abban, ami marad. Azt el lehet negyedelni, s még mindig minden benne marad. Tehát minden mindenütt ott van. Bennünk is minden mindenütt ott van. Ha csak a hangomat figyelnétek, miközben beszélek, akkor is mindent tudnátok rólam. Mert minden benne van a hangomban. Ha egy hajszálamat megvizsgálnátok, azt találnátok, hogy minden benne van a hajszálban is. Az információ mindenütt ott van. A szeretetnek tehát van fizikai eredménye, és szerintem egy lombikgyerek meghalna a szeretet hiánya miatt. De remélem is, hogy meghalna, mert ha életben marad, akkor esetleg Hitlernél is rosszabb lenne. Mit tanult volna meg arról, hogy milyen embernek lenni? Szerintem nagyon sokat tanulunk az anyánk méhében. A lombikbébi számomra nagyon rossz rémálom.”

Egyébként nem aggódom, hamarabb fogunk fénysebességgel utazni, mint lombikbébizni; pusztán csak a figyelmet szerettem volna felhívni arra, hogy lehet nem eszik olyan forrón a kását. Ha még csak az identitásukról lenne szó…

“Na erről pedig egy másik sci-fi beszél zseniálisan, mégpedig Aldous Huxley “Szép új világ” (Brave new world) című regénye. Jahh, és egyben szól a drogkultúra mainstreambe emeléséről (akkortájt találták fel és tulajdonképpen megdöbbentő módon népszerűsítették is az LSD-t, Huxley is megismerkedett vele kísérleti alanyként és lett vele ambivalens viszonya is), továbbá a fogyasztói társadalom által dróton rángatott emberről is. Na azt is olvasd el feltétélen, ha még nem…”

Már második alkalommal ajánlod ezt a könyvet, igazából első alkalommal is meggyőztél. Nem olvastam még, de mindenféleképpen el fogom olvasni. Már csak azért is, mert nem olvastam még semmit Huxley-tól (viszont kíváncsi vagyok hogyan ír), és amióta beszéltünk róla, készült egy (közepes minőségű) sorozat is belőle a Netflixre, a sztorin nagyon nem estem hasra, de az alapkoncepció, a világ az eléggé bejött. Úgyhogy mindenképpen fogok rá időt keríteni…

Másik dolog. A múltkor is hasonló célzattal beszéltél erről a könyvről, mint most, és szerintem tévedésben vagy. Anélkül, hogy olvastam volna a könyvet, most megmondom neked, hogy Huxley nem az LSD-re gondolt, amikor a ‘szómát’ kitalálta. Huxleynak olyannyira ambivalens volt a viszonya az LSD-vel, hogy előre bekészített magának egy adagot, arra az esetre ha közeledik a halála. :) Bármennyire is kényelmes ilyen egyszerűen látni ezt, a tények makacs dolgok: drog és drog között van különbség, nem lehet az összeset egybemosni… Egy kalap alá venni mindet annyira komolytalan, mintha azt mondanád, hogy az összes gyümölcs szar – úgy hogy talán ismersz vagy 3-at… Ha már ennyi könyvet ajánlottál, cserébe had ajánljak neked én is kettőt. Az első Feldmár Andrástól A tudatállapotok szivárványa. kis részben szól az LSD-ről és sok másról, hétköznapi fontos dolgokról. Feldmár – Junghoz hasonlóan – a pszichológia filozófiai oldalát is próbálja megfogni, azzal a különbséggel, hogy Feldmár közérthető, könnyen emészthető. Lombikbébis idézet is ebből a könyvéből van, ill. ez is:

“Timothy Leary, mikor már kijött a börtönből, nagyon elmerült a számítógépek tanulmányozásában, és úgy beszélt emberekről, mintha programozni lehetne őket. A szokások tehát korai programozások, korai beidegződések. Olyan, mintha mi lennék a számítógépek, a szüleink és a tanítóink belénk ültettek volna egy-egy programot, és mi azt hisszük, hogy csak azok a programok léteznek. Az LSD kitisztítja a programokat. Lehet, hogy ez rettenetesen félelmetes, de az is jó benne, hogy azután az ember úgy programozza önmagát, ahogy akarja. Megszabadul mindenféle szokástól. Ezt persze meg lehet tenni LSD nélkül is.
Az is szokássá válhat, hogy ha közel kerülök valakihez, akkor megijedjek attól, hogy szeressem, mert amikor utoljára szerettem valakit, akkor otthagytak, és csalódtam. Az LSD hatása alatt azt , a szokást eldobhatom, újra kinyithatom a szívemet, s azt mondom, hogy csak azért, mert amikor három hónapos voltam, s valaki, akit nagyon szerettem, otthagyott, nem kell egész életemen át, azt a szokást fenntartanom, hogy ne engedjek senkit közel magamhoz. Akkor ettől a szokástól megszabadulhatok. Nem úgy, hogy egyszerűen eldobom, hanem úgy, hogy véget vetek neki, megsiratom, s akkor majd egész tisztán látni fogom, hogy mi történik velem. Új emberré válok és ennek az új embernek valójában semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mi történt köztem és az anyám között vagy köztem és bárki más között a múltban. Az LSD hatása alatt az ember rájön arra, hogy a múlt nem determinálja a jelent és a jövőt. Hogy valójában semmiféle konklúzió nincs, csak annyira megijedünk, hogy a jövőt a múlt sémájára gyártjuk, azért, nehogy valami új dologgal kelljen szembekerülnünk.
Ha valami rettenetes is történt a múltban, abban az a jó, hogy már megtörtént, tudjuk, milyen rettenetes, tudjuk, mi következett utána, s mert hogy túléltük, biztosak vagyunk abban, hogy ha ismét előfordul, azt is túl tudjuk élni. Ha eldobom amit megtanultam, s valami új dologba kezdek, akkor nem tudom, hogy azt képes leszek-e túlélni. Mert ezzel az újjal még nem találkoztam. Tehát az új, még ha jó is, sokkal veszélyesebb, mint a régi, ha az rossz is. Ennyire félünk attól ami új, s ezért szeretjük megismételni a régit, még akkor is, ha rettenetesen rossz.
Az LSD legfőbb hatása tehát az, hogy az ember azt mondja, „nahát elegem van, ebből a szokással teli, nagyon jól ismert útból, mert ez megöl engem, ez a halálom. Mindig minden ugyanolyan, csak megyünk körbe-körbe, mindig minden ugyanaz”. Ezután az ember elkezd magába mélyedni, s egyre több elhatározást tesz majd. Miért mondom, hogy az LSD nem kábítószer? Azért, mert szerintem egy valódi kábítószer az embert a felelőtlenség irányába viszi. Ha tehát valaki rászokik egy kábítószerre, akkor egyre felelőtlenebb lesz, s a társadalomnak azért van baja az ilyen emberrel, mert az nem lesz felelős önmagáért. Nem fog dolgozni, nem fogja eltartani a családját, sőt önmagát sem, s akkor valakinek a terhére lesz. Ezért rosszak a kábítószerek. Az LSD éppen az ellenkező irányban hat. Miután valaki LSD-t vett be, akkor nem kevésbé felelősségteljes lesz, hanem éppen hogy több felelősséget vállal magáért annál, mint akkor, mielőtt bevette volna. Azért is nehéz fölébredni, mert minél többet lát és tud az ember, annál keményebb lesz az élete, annál több felelősséget fog érezni azért, amit tesz vagy nem tesz. Minél kevesebbet tudunk, annál felelősségmentesebben tudunk élni. Mert amiről nem tudok, azért nem vagyok felelős. Minden pici dolog, amire rájövök, teher, s azért is felelősnek kell lennem. Tehát abban a pillanatban, amikor már többet tudok, nincs visszaút. Ez olyan, mint egy nyíl, ami belefúródik az emberbe és nem lehet kivenni. Tehát, ha az ember már látott valamit, azt nem lehet elfelejteni. Az ember meglátja, hogy felelős a saját életéért, s többé nem panaszkodhat senkinek sem azért, hogy milyen pechje van, s milyen rettenetes az élete. Ettől kezdve már nem lehet újra visszamenni és panaszkodni.”

A másik Stanislav Grof: LSD pszichoterápia c. könyve. Ez már egy tudományos munka, nem filozofálás, a szerző pszichiáter. Kicsit szárazabb mint, Feldmár, de sok érdekes dolog van benne. Kedvcsinálónak kigyűjtöttem neked (főleg a bevezetőből) néhány idézetet:

“A pszichedelikus szerek szigorú törvényi szabályozása szinte minden hivatalos tudományos kutatást ellehetetlenített, a tömegek felügyelet nélküli önkísérletezésének azonban nem sikerült gátat szabnia. Miközben a kutatók elé áthághatatlan bürokratikus akadályok tornyosulnak, a feketepiacon széles választékban kaphatók a kétes minőségű szerek, amelyekhez a felnövekvő generáció tagjai könnyen hozzáférhetnek. (…)
Sajnos a tudományos szakirodalom nehezen hozzáférhető, gyakorlati szempontból pedig csekély jelentőséggel bír, szemben a pszichedelikumok társadalmi megítélését formáló erősen elfogult és gyakran ellentmondásos nézetekkel. A közkézen forgó információk egy része a múltban olyan propagátoroktól származott, akik jellemzően csak a pszichedelikus szerek előnyeit hangsúlyozták, a lehetséges veszélyekről azonban elfelejtettek említést tenni. Az információ másik forrása az államilag támogatott drogellenes propaganda volt, amely viszont oly mértékben eltorzította a valóságot, hogy üzenetét a fiatalok nem tudták komolyan venni. Mivel a kormány korábban hasonló hadjáratot folytatott a relatíve veszélytelen marihuána ellen is, könnyű volt a „fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni,” és figyelmen kívül hagyni nem csak a demagóg kijelentéseket, de az észszerű és tényalapú figyelmeztetéseket is. (…)

Azért tárom most a pszichedelikus kutatások tapasztalatait a nyilvánosság elé, mert úgy vélem, hogy ezek a megfigyelések a szakemberek és a laikusok számára is forradalmi jelentőséggel bírnak. Hiszem, hogy a kutatási anyag elfogulatlan, szisztematikus vizsgálata oly mértékben átalakítja majd az emberi pszichéről és a valóság természetéről alkotott képünket, ahogy azt a relativitás- és kvantumelmélet is tette a fizikában.
Az LSD és általában a pszichedelikus szerek az emberi pszichikum nem-specifikus katalizátorainak tekinthetők. A Humphrey Osmond által alkotott „pszichedelikus” megnevezés is ezt tükrözi; maga a szó görög eredetű, jelentése „tudat-feltáró”. Az emberkísérletekben használt dózisok mellett a klasszikus pszichedelikumoknak – mint az LSD, a pszilocibin és a meszkalin – nincs specifikus farmakológiai hatása. Mindössze annyit tesznek, hogy megemelik a psziché és a test „energiaszintjét”, amelynek következtében felszínre kerülnek az egyébként látens pszichológiai folyamatok.
A pszichedelikus élmény tartalma nem csupán a kémiai anyag és az agy farmakológiai kölcsönhatásának eredménye (mint a „toxikus pszichózisok” esetében), hanem olyan valódi pszichés megnyilvánulás, amely feltárja a tudat normál körülmények között nem észlelhető és mérhető szintjeit. Az a személy, aki LSD-t vesz be, nem egy „LSD élményt” él át, hanem egyfajta utazást tesz saját tudatának legmélyebb rétegeibe. Amikor többen fogyasztanak ugyanakkora dózist, akkor is mindenki egyéni élményben részesül. Az élmények tartalma, ugyanazon személy esetében, ülésről ülésre is változik, és jellegzetes fejlődési mintát követ.
Mindezek fényében nem túlzás azt állítanunk, hogy a pszichedelikumok, kellő elővigyázatosság és megfelelő használat mellett, hasonló szerepet tölthetnének be a pszichiátriában, mint amilyet a mikroszkóp is a biológiában és az orvostudományban vagy a teleszkóp a csillagászatban. (…)

A psziché perinatális és transzperszonális szintjén olyan élményeket találunk, mint a pszichológiai halál és újjászületés; archetipikus lényekkel való találkozások; különböző kultúrákba, mitikus birodalmakba, vagy előző életekbe tett látogatások; érzékeken túli észlelés; testen kívüli állapotok és kozmikus tudatosság. Ezek az élmények az emberi psziché mélyében zajló folyamatok természetes, normális megnyilvánulásai.
A sámánisztikus technikák, az átmeneti rítusok, a bennszülött törzsek gyógyító szertartásai, a halál és újjászületés misztériumai, valamint a keleti spirituális filozófiák és misztikus tradíciók keretén belül is találkozhatunk velük. A spiritualitást és a vallást csak akkor érthetjük meg teljesen, ha elismerjük és elfogadjuk a psziché perinatális és transzperszonális dimenzióit. Azzal, hogy ezeket az élményeket a newtoni-karteziánus tudomány felületes és korlátolt elméleti rendszerében próbáljuk értelmezni, nem teszünk mást, mint hogy súlyosan eltorzítjuk és patologizáljuk az emberiség egész spirituális történetét.
Ha így nézzük, a nagy világvallások alapítóit, prófétáit, szentjeit és kiemelkedő tanítóit, akik életük során mindannyian átéltek látomásos élményeket, egytől-egyig pszichotikusnak tekinthetjük. A következő lépés, hogy a sámánokat ambuláns skizofrénként, esetleg hiszteroid vagy epileptoid személyiségként diagnosztizáljuk. Mindezek fényében a vallás és a spiritualitás nem több puszta babonánál, tudatlanságnál, primitív materiális gondolkodáshoz való infantilis regressziónál vagy mentális betegségnél. A nyugati tudósok hasonló módon patológiásnak címkézik az iparosodás előtti társadalmak rituális és spirituális életét is, csak mert az nem illeszthető be az emberi psziché általuk használt, meglehetősen korlátolt modelljébe. (…)

A kérdés, hogy az LSD gyógyszserészeti csodaszer-e, vagy inkább „ördögi drog”, éppoly értelmetlen, mint az, hogy a kés a vajon jó, vagy rossz dolog-e. Teljesen más válaszra számíthatunk egy sebésztől, aki az operáció sikeressége alapján ítéli meg a kérdést, és egy rendőrfelügyelőtől, aki késeléses gyilkosságok ügyében nyomoz. (…)

… az LSD valóban alkalmasnak bizonyult a pszichoterápiás folyamat támogatására, lerövidítette a különféle érzelmi zavarok kezeléséhez szükséges időt, és ez értékes eszközzé tette a pszichiátria eszköztárában. Egyre több kutatás számolt be arról, hogy az LSD-vel támogatott pszichoterápia révén elérhetővé válnak olyan betegek is, akik a hagyományos pszichoanalízisre vagy a pszichoterápia egyéb formáira nem reagálnak megfelelő módon. Számos kutató és terápiás csapat mutatott fel kisebb-nagyobb sikereket alkoholisták, drogfüggők, szociopaták, kriminális pszichopaták, valamint különféle karakterzavarokban és szexuális deviációkban szenvedő páciensek kezelésében. A hatvanas évek elején az LSD-pszichoterápia új, izgalmas területét fedezték fel: a rákban és egyéb, gyógyíthatatlan betegségben haldokló betegek lelki gondozását. A haldoklókkal folytatott kutatások során kiderült, hogy az LSD- pszichoterápia nemcsak az érzelmi szenvedés vagy a krónikus betegségek okozta fizikai fájdalmak enyhítésére képes, hanem arra is, hogy drámai módon megváltoztassa a halálról alkotott elképzeléseket és a haldoklással szembeni attitűdöt. (…)

A pszichedelikus kutatások tapasztalatai oly mélyrehatóan elemiek és forradalmiak, hogy egyetlen komoly, az emberi elmével foglalkozó kutató sem hagyhatja figyelmen kívül őket. Jelenlétük arra késztet minket, hogy gyökeresen újragondoljuk elméleti feltevéseinket és legalapvetőbb tudományos paradigmáinkat. (…)
„A pszichedelikus kutatásokból származó eredmények elméleti jelentősége messze túlmutat a pszichiátria és a pszichológia területén. Az új ismeretek az antropológiában, a szociológiában, a politikában, az általános gyógyászatban, a szülészeti gyakorlatban, a tanatológiában, a vallásokban, a filozófiában, a mitológiában és a művészetekben is sikerrel hasznosíthatóak.
Legnagyobb meglepetésünkre a legizgalmasabb kapcsolat a pszichedelikus kutatások és a modern fizika eredményei között mutatkozik. Úgy tűnik, hogy az LSD-kísérletekből származó egyes határfeszegető megfigyelések, melyek nem illeszkednek a newtoni-karteziánus modellbe, remekül összeegyeztethetőek a relativisztikus kvantumfizika nyomán kialakuló új világképpel. A miszticizmus, a fizika és a tudatkutatás az elmúlt időben egyre jobban közelítenek egymáshoz. Ennek fényében kijelenthetjük, hogy az LSD ülések tapasztalatai jelentősen hozzásegíthetnek a valóság természetének teljesebb megértéséhez.”

Ezek után te sem mondhatod azt, hogy ez olyan mint a szóma. :)

“(Egyébként az “Én a robot”, amit az előzőekben ajánlottam egy film, és nem egyezik Asimov azonos című regényével, ami egy könnyed, a robotika három alaptörvénye körül bonyolódó krimi.)”

A filmet láttam, Will Smith a főszereplő, és nekem inkább tűnt egy akció sci-finek mint egy filozofikus filmnek.

“Jahh, és az Alapítvány trilógiát később bővítette (az elejéről és a végéről is) még további négy kötettel Asimov… – Jó szórakozást hozzá, nem csak kedélyesen-kalandosan szórakoztató, de okos is, remek sci-fi…”

Nagyon köszönöm! Igen, azt mondta egy ismerősöm, hogy több részből áll, valószínűleg be fogom szerezni azokat is, eléggé beszippantott, pedig még csak az elején járok. Mondjuk én nem vagyok egy nagy előzmény rajongó, de a folyatások érdekelni fognak. Amúgy sorozat is készül belőle, tetszetős látványvilággal. Ősszel lesz a premier. :)