Sánta Ferenc: Bíró Juli

Élt egyszer a faluban egy nagyon szép leány. Igen-igen szép volt, annyira, hogy rámondhatták nyugodtan, akár a mesében, hogy a napra lehetett nézni, de az ő arcára nem. Amilyen szép volt, annyira kevély is, büszke annyira, hogy párját alig lehetett találni. A szépségére kevélykedett, s ahány legény forgolódott körülötte, azzal mind csak játszott, s végül megszomorította a szívüket, egyiknek a másik után.
– Jössz-e hozzám, Júlia – kérdezte a legény (mert így hívták a leányt).
– Majd megyek, ha akarok – válaszolta, s kacagott, megfordult maga körül, úgy játszott.
A táncban meg mondták neki:
– Meghalok én érted, hallod-e…?
Ő meg csak kacagott:
– Sokan vagytok, jut is, marad is – s lobogtatta a kendőjét, hogy mindenki csak nézte.

Ennek a leánynak az apja bíró volt, nagy udvart tartott, volt sok cselédje meg szolgálója is, s közöttük egy világcsúfja, púpos, félsánta legény, olyan csúnya, hogy még véletlenül sem vetette rá senki a szemét, nehogy álmot lásson tőle.

De hogy a dolgok szép rendben menjenek, hát voltam én abban a faluban, ennek a szép leánynak a falujában, elég régen, de akkor már ez a leány nem volt ott, az apja is meghalt már, de az anyját azt még láttam, s beszéltem is vele.

Úgy volt, hogy éppen vásár volt, s a sátorosok között megláttam egy igen szép gyermeklegényt. De hogy milyen kiállású legényke volt, azt én el sem tudom mondani. A haja, mint a holló, a szeme, akár a csillag, az orra meg a szája büszke, akár a királyfiúé. Szép, domború melle, erős, teli válla s feszes lábai, mint a szarvasnak, de még a szemei… talán nem is mint a csillag, olyan szemei a tündéreknek, ha voltak, s a nézése olyan, hogy megtelt az ember szíve örömmel, s kedvvel, ha reá nézett. Az a sátoros meg valami bolondságot csinál, dől mindenki a kacagástól, én meg nézek a legénykére, hát csak tátogatja a száját, meg felemeli a kezeit, ökölbe szorítja a markát, s úgy ütögeti egymáshoz a melle előtt.

Hát, ez a szép gyermek-legény néma volt meg süket, mint a föld. Ő volt annak a leánynak meg a világcsúfja púpos szolgának, amelyik az apjánál szolgált, a magzatja.

Hogy ott folytassam, ahol annyiba hagytam, ez a leány már elmúlt húszesztendős is, amikor még egyre játszadozott a legényekkel, s hiába kérték, hiába vitték volna, s hiába mentek bicskára meg derékra érette hét falu hosszában, nem ment, hanem csak űzte magát, kellette, kacagott meg táncolt.

– Nagyon csinálod, lányom – mondta neki az apja, aki igen szerette, mert más fia nem volt –, sok lesz már belőle…

– Sohse sok a sokból, édesapám – felelte a leány, s megbontva a haját, a tükör elé perdült.

Másszor meg, hogy telt egyre az idő, azt mondta az apja.

– Én már azt gondolom, hogy tán szíved sincs, te leány – s nézte, hogyan hajladozik, s készítgeti magát.

Az meg így szólt.

– Majd eljön annak az ideje, édesapám – s hogy az arcát nézegette, még azt is mondta.

– Nincs nálam szebb leány…

Aztán már igen szomorú lett, s azt mondta az apja.

– Meglásd, rossz vége lesz…

– Nálam szebb lány nincsen – mondta a leány, s aztán ahogy szokta, perdült, fordult ismét, s énekelni kezdett.

Az a púpos szolga meg ilyenkor eltátotta a száját, hogy lecsöppent belőle a nyála, a fejét behúzta a melléhez, majdnem a hóna alá, mert egy rendes tagja nem volt, s minden másképp mozgott rajta, mint a rendes embernek, s elkezdte mozgatni a derekát meg a vállait, hogy csak úgy hullámzott bele a nagy púpja.

– A nyavalya essék beléd, eredj innen, te pokolbéli! – mondta ilyenkor a bíró, s ha a keze ügyébe esett valami, még hozzá is vágta, annyira nem állhatta, mert mindig a leányt nézte, s úgy forgolódott, hogy láthassa.

Egy télen aztán, de akkor már sok legény megszúrta egymást e miatt a leány miatt, s volt, aki apját-anyját odahagyta, s világnak ment bánatában, meg szolgálni a városba, hogy békét kerítsen magának, nagy tánc volt, farsangi tánc, s a hetedik faluból is mind eljöttek a java legények, hogy láthassák, s fordulhassanak Júliával, s valóban azért, hogy szerencsét próbáljanak nála, s maguknak megnyerhessék: jöttek s reménykedtek, mert fiatalok voltak s nagyon szerettek.

Azon a télen meg igen nagy hideg volt, hidegebbre nem is nagyon emlékeztek, csak az öregek, s közülük is csak a vénebbek, akkora hideg, hogy a farkasok nagy éhségükben leereszkedtek az utakra, s éjszakánként még a falvakba is. Ebbe a leánynak a falujába meg leginkább, mert egészen az erdők szegében volt, s fele ház hegyre is épült benne. Olyan istentelenek voltak, hogy megtámadták az embert az úton, s a barmot meg a lovat az istállóban. Ezért aztán, hogy őrizzék a falut, tüzet kell rakni a nagyobb udvarokban meg a szegeken, hogy elriasszák őket. Éhesek voltak azok is, s ott kerestek, ahol találtak, nem jókedvükből tették, de veszedelmesek voltak, s az emberek nem is nagyon mozdultak ki a házak közül, s ha dolguk volt másfele, hát későbbre hagyták. De jöttek a legények azért! Hajtotta őket a vérük meg a nagy szeretetük, amit ez a lány ültetett a szívükbe! Szekérrel jöttek, s innen is, onnan is, megvárták egymást a kereszteknél, lámpással meg nagy durrogtatással jöttek, két-három szekér egymás után. S még így is, azok a nekikeseredett jószágok ott surrantak meg ügettek a szekerek körül, s horkantak a lovak, hogy ember volt, aki megtartotta őket. Csak a tüzeknél maradoztak el, s sompolyogtak vissza az éjszakába.

Aztán a bálban, ott meg olyan meleg volt, hogy facsaró víz volt mindenki. Nagy banda volt, s húzták, ahogy csak tellett tőlük.

Ahány legény, az mind Júliát kapkodta. Csősznek s öregnek mind ott kellett járni, hogy egymás kezéből ne kapdossák, s egyet legalább mind fordulhassanak.

– A farkasok a keréknél táncoltak, s lássad, mégis jöttem – mondta az egyik legény, s már vitték is tőle.

– A havason voltam, s déltől folyvást jöttem, hogy láthassalak téged – mondta a másik, s már el is vették tőle.

– Ha engem szeretnél, úgy vigyáznék rád, mint Máriára – mondta megint más, s már vitték.

A lány csak táncolt, majd kicsattant az arca a pirosságtól, a szemei ragyogtak, valóban éppen úgy, mint a csillagok, a derekát hajlította kényesen, s csak mondogatta a legényeknek.

– Vigyáznak rám sokan így is, nézd csak, hogy mennyien… – Vagy azt mondta.

– Jönnének messzebbről is, ha csak egyet szólok…

A másiknak meg így szólt.

– Lám, abból a sok farkasból nekem egyet sem hoztál… – Aztán táncolt tovább.

A többi leányra meg rá se nézett.

A púpos meg, mert be sem engedték a bálozók közé, az meg kint volt a kert felől az udvaron, s az ablakon keresztül nézett be egyre, és szaladgált egyik ablaktól a másikig, hogy a nagy forgásban láthassa a leányt. Topogott, és billent egyik lábáról a másikra, s ugrált is, a kezeit meg összeütögette a nagy hidegtől, de azért el nem mozdult volna a helyéről, csak szaladt egyre, egyik ablaktól a másikig, nézett befelé, s vigyázott, hogy meg ne lássák, de ha tehette, akkor még az arcát is odanyomta az üveghez úgy, ahogyan a legcsúnyább lesz az ember – pedig hát elég csúnya volt így is a szerencsétlen. De hát úgy jobban láthatta a leányt.

Ha a zenészek abbahagyták a táncot, s az emberek elállták az ablakokat, hogy semmit sem láthatott, akkor hátrament a csűrhöz, s két karját ellógatta maga mellett, és járkált fel s alá, miközben lógatta a nagy fejét, mint a barom.

Az éjfél alig múlt, párválasz lett, s éppen a leányokra esett a sor. Ahány legény, az mind úgy állt, hogy a szemeik ott csüngtek a Júlia arcán, álltak egymás mellett, mint a fák az erdőben, s vártak.

Amikor azután a klánétos megfújta a jelet, s mindjárt utána csend lett, a nagy hallgatásban a leány felállt, s beindult a középre. Amióta csak lány lett, senki hamarabb fel nem állt, vagy meg nem indult, mert azt ő tehette mindig egyedül, s utána csak a többi. Szépek voltak a legények, de szépek! Mint a fiatal fák, sudár s erős mindenik, a szemük, mint az éjszaka, ha ragyog benne a csillag, a homlokukon, mint a harmat a tánc gyöngye, a lábuk feszes, hogy szinte pattan, a mellük jár s emelkedik, a nyakuk, mint a csikóé, barna és fényes, az arcuk meg, mint a rózsa, az ingük, mint a fehér madár, s a csizmáik, mint a holló.

S ha valaki hallhatta volna, a szívük dobbant.

– Jaj, csak reám nézne…

– Ide, hozzám gyere…

– A dereka, mint a virág…

– A melle, mint a galamb…

– Az arca fényes nap…

– Megölsz engem, te leány…

– Reám nézzél, szívem…

Nézte őket a leány, s lassan lépett, a kendője az egyik kezében, a járása kényes, s ment feléjük, mint a nap. A szemeiben meg, ahogy végignézett rajtuk, tűz gyulladt, nem olyan, mint eddig, de nagyobb s hatalmasabb. A szíve is megmozdult, s forróság szállt a mellébe, a vére megindult, s mint a muzsika, dobolt s hullámzott minden porcikáját megjárva, a karjai szinte nyíltak, s az ajkai is, mint a szirmok vagy a bimbó, ha hasad, a szemei jártak végig a csizmák során, aztán fel, a legények szemébe, s hogy odaért eléjük, magasra emelte derekát, a szemeit kicsit összehúzta, s megérintette őket tekintetével, s hogy végigjárta őket, középre perdült, s kacagni kezdett, de csak egy pillanatra, mert megállt, s a kendőjét lebbentve, fejét felemelte, s így szólt.

– Én ma azé leszek, aki szeret engem. Nem fogja elválasztani tőlem se tűz, se víz ebben az egész életben…

Ahány legény volt, az mind megmozdult.

– Mert ma párt választok, s meglátja a világ, hogy ki szeret igazán…

A sok legény mind egymásra nézett, s a fejüket emelték, akár a szarvasok.

A leány meg közelebb lépett, s meghajolva csak épp egy kicsinykét, a kendőjét végiglebbentette előttük, s úgy mondta, de csendesen, nem úgy, mint eddig, csak épp, hogy hallhatták.

– Mert aki most mindjárt elmegy, a faluból is kimegy, és leüt egy farkast, s azt nekem idehozza, annak én párja leszek a halála napjáig…

Csend lett, a legények melle járt, mint a fújtató, s szinte egyszerre.

– Bolond vagy te, Juli – mondta aztán egy öreg, mert a nagy csendességben minden szavát meg lehetett hallani a leánynak, ahogy beszélt. Nem az apja szólt, mert az nem volt benn, hanem az ivóban az asztalnál.

A lányok közül is megszólalt valaki. Azok csak álltak eddig vagy ültek, szinte egy csomóban, mert Júlia mind elhomályosította őket.

– Ne szállj messze, Juli – mondta.

S az anyja is megszólalt.

– Válassz párat, Juli, annak van most az ideje…

A leány meg így szólt.

– Annak én a párja leszek – mondta, s hogy meghajolt egy kicsinykét, a kendőjét megcsapva, végiglebbentette a másik tenyerén, amelyik üres volt, s a legényeket mind sorba nézte. Az egyik közülük megmozdult, s ahogy ellépett a többitől, odaállt Júlia elé:

– Megölsz engem, Juli… – mondta, aztán elindult, egyenesen neki az ajtónak, de az arca, mint a hold, olyan volt. Még az ajtóba sem ért, a fele úton járhatott, amikor megfordult, s azt mondta:

– Nálamnál jobban téged senki nem szeretett – de a hangja nehéz volt, s panaszos, mint a sírás, de azért hangosan mondta, hallotta is mindenki.

De akkor már az ajtóban ott álltak a csőszök meg az öregek, s azon kimenni senkit nem engedtek.

A legények közül egy megint kilépett, barna volt, mint a föld, a haja fényes, a szeme meg, mint a parázs.

– Ne verjen meg téged az Isten, Juli… – mondta, s gyorsan, hogy senki elébe ne állhasson, az ablakhoz fordult. De csősz s öreg már azt is elállta.

– Nyughass… az istenedet! – mondták.

A legények közül meg, akik sorban álltak, megszólalt az egyik.

– Nem kell neked farkas, Juli, mert ott van az tenálad, a te szívedben…

– Farkas maga a te szíved – mondta egy másik.

– Én meg azé leszek… holta napjáig – mondta a leány.

Az emberek meg a legények csak álltak, s a klánétosok meg a zenészek is mind ölükbe engedték a szerszámaikat, s csak néztek. Júlia meg megindult, s lassan, mint a csillag jár az égen, elment a legények előtt. A kendőjét himbálta a kezében, kényesen s puhán rakta a lábait, mint az őz, a szoknyája billent a derekán, de a szeme, mint a nagy tűz, csak lobogott egyre, s mind csak magasabban.

– Engem az elvehet, apámtól megkérhet, s én életem végéig annak leszek a társa…

A legények arca, az egyiknek olyan volt, mint a pipacs, a másiknak meg, akár a borús ég, s a szemük majd megpattant. De csak álltak, mintha mindenik egyedül lenne.

– Annak a szobámat ünnepre készítem, és rozmaringos vízzel szagosítom…

A legényeknek a lélegzése olyan volt, hogy más nem is hallatszott.

– Ennek a bolondságnak most már vége legyen – mondta az öreg csősz, s odakiáltott mindjárt a muzsikusoknak: – Fújjátok, hallod-e, mert azt parancsolom, aki anyátok van! – De azok csak álltak.

– Annak ágyat vetek, a feje alá szép habos párnát teszek, a két kezemmel… – mondta a leány, s járkált előttük egyre.

– Elég lesz, te leány – mondta az öreg csősz, s oda is ment hozzá, és megfogta a vállát, de a leány csak kifordult belőle, s mintha az az öregember ott sem lenne, még csak rá sem nézett, hanem a szemét ott tartotta a legényeken, s mondta tovább, de a hangja most már olyan volt, hogy hallani is alig lehetett, a fejét is meghajtotta, de nem mint az öregek szokták, hanem mint a rontók, ha valakit megvernek, s a szemei is már valóságos tűzzel sütöttek, s az arca sem volt már piros, hanem mint a legényé, aki először mozdult meg, pontosan olyan neki is, mint a hold, és csak sápadt egyre.

– Azt karommal altatom… s azt én megcsókolom! – Ahány ember s öreg, az mind az ajtóknál állt, meg az ablaknál.

– Verjen meg az Isten – mondta az egyik legény, s ahogy a többit szétlökte, emberen s mindenen keresztül, csak szaladt az ajtóhoz.

– Ott maradsz, ahol vagy! – kiáltották neki az öregek, de nem lehetett bírni vele.

– Aki elém áll, az meghal!

– Csókkal altatom el, s úgy ébresztem fel, hogy megcsókolom – mondta tovább a leány, s az arca csak sápadt.

– Eresszen, akinek kedves az élete!

A bicskát ki kellett csavarni a kezéből, úgy lehetett megfogni, s még akkor is hányta-vetette magát, s amikor már egészen kézben volt, akkor így kiáltott:

– Az Isten, verjen meg! – s mert erősen fogták, s a nagy erőlködéstől elakadt a hangja, csak suttogta. – Verjen meg az Isten, Juli…!

S megszólalt a csomóból egy másik is.

– Az ördög lánya vagy, nem emberé…

A másiknak meg remegett a szája széle, mint a levél, ha szél veri.

– Nincs teelőtted becsülete a legénynek…

S mondta még egy, de a szeme, mint az éjszaka, s ahogy megszólalt, a két kezével felnyúlt, és széthasította mellén az inget.

– A halál küldött téged, verjen meg az Isten – s olyan volt a szava ennek is, mint a sírás.

A púpos ekkor meg már kint járt az úton, kívül a falun, s az első farkas szemét már megpillantotta: világított arrább, mint két kicsi lámpa, ha egymás mellé rakják. Billegett az út közepén, s ingatta a fejét, és fújtatott, mint a bivaly, s mert az egyik válla lentebb állott, a fejszét valósággal húzta maga után a fagyott havon. A fejét megszegte, s ment az árnyéka után, mert a hold a háta mögött sütött. Ahogy fújtatott, csepegett a nyála, s fagyott is rá azonnal az állára, de azzal nem törődött, csak ment.

– Lelkem, leányom – ment hozzá az anyja ahhoz a leányhoz, a Júliához. – Hallgass reám, lelkem, ne űzz csúfot ezekből a legényekből, mert azt nem szabad se neked, se másnak, gyere, s menjünk haza, lelkem – s tördelte a kezét, meg forgolódott ott, a lánya körül.

Annak az arca már olyan volt, mint a hó, a szájából is elszállt a pirosság, nem is sétált már, hanem állt egy helyben, a lábait összetéve, a talpát egymás mellé, a karjait meg hátratéve a kendővel együtt, a fejét ismét magasra emelte, magasra, hogy szinte nőni látszott, csak a szemei mozdultak, de nem is mozdultak, hanem valósággal csapkodtak, mint a láng, s mint a finom paripa, úgy rezgett az egész testében, remegett valósággal. S mondta.

– Annak a magzatját én befogadom, megtartom magamban, s annak én fiút szülök mához esztendőre…

Így beszélt ez a leány, s amikor a legények csak álltak, s senki nem mozdult többet, akkor igen megharagudott.

– Hát nincs köztetek legény! – kiáltotta. Hát hallja meg mindenki! – s odafordult az egész sokasághoz, s a szemei csak úgy szikráztak: – Menjetek! Menjetek, s mondjátok meg mindenkinek, ahol csak legény van, hogy Júlia párt keres magának, s aki farkast hoz neki, s a lába elé teszi, azt választja…

Az emberek hallgattak, s nem szólt senki egy árva szót sem, csak az anyja, az lépett ismét melléje, s az apja, aki akkorra már bejött az asztaltól. Megfogták, s vitték is mindjárt keresztül az embereken, mert az apja ennek a leánynak olyan volt, hogy akármennyire is szerette a lányát, a tisztességre még inkább vigyázott, s abból nem engedett. De ahogy kiparancsolta, s mentek, mind a hárman, a lány még odakiáltott a legényeknek.

– Menne tihozzátok a sátoros cigány, annak kellenétek, nem Júliának! – de akkorra már a könnye kicsordult. – Ütésre hányt kecskék, fogatlan farkasok, azok vagytok.

Úgy kellett hazavinni az apjának meg az anyjának.

Akkor a lányok, először az egyik, aztán még egy utána s végül sorban a többi, felállottak, a kendőjüket a kezükbe vették, megigazították a szoknyát a derekukon, s a legényekre néztek. Egynek a lába is topogni kezdett, s utána még másnak, s egynek-kettőnek a csípeje is ringatózni kezdett. S egyik a másik után, lassan mind előbbre léptek. Az öreg csősz meg, aki vigyázott a bálra, s aki igen sok táncot látott már, a tenyerét megcsapta, s utána mindjárt a combjait is.

– Muzsikát! – kiáltotta, s már ütötte is a csizmája sarkát, s szép magas hangon, ahogy ilyenkor szoktak, bele is rikkantott a muzsikába.

A leányok erre aztán még inkább megmozdultak, s igen, egy-két legény is, kiváltképp akinek volt már párja. De a többi még ott állt a helyén. A leányok már egészen eléjük sétáltak, s a szemükkel meg a derekukkal egyre hívták őket, de nemigen mozdultak, a fejüket megszegték ők is, s nem néztek egymásra, s még a lányokra sem, s fekete volt az arcuk, mint a szén. A lányok meg csak kerülgették őket, s lassan megsápadtak. Csak nem mehettek most már szégyenszemre vissza a helyükre. De amikor éppen ott tartottak a nagy szégyenben, kint lárma támadt, megdobbantak a lábak, s utóbb megnyílt az ajtó is, de nem rendesen, hanem kivágódott, mintha a szél csapta volna meg, s mert a zenészek ültek éppen szembe vele, s ők láttak oda elsőnek, el is hallgattak azonnal.

Mert a púpos, amely ennek a leánynak az apjánál szolgált, az akkor érkezett meg.

De nem is úgy nézett ki, mint az emberfia.

A nagy csúnyaságára most tele volt vérrel, a ruhája lógott rajta, a fél arca merő vér, s tán hús sem volt rajta, s ahogy előrehajolt, mert a hátán farkast hozott, csak cseppent a szájából a vér. Hörgött igen erősen, fütyült a melle, s jött egyenesen előre a terem közepére, az emberek meg mentek előle, hogy teljesen egyedül maradt. A lányok közül egy-kettő fel is sikoltott a nagy csúnyaságtól, a többi meg ment a falak mellé. A púpos meg, ez a csúnya ember, csak ment egyenesen a középre, de majd hogy négykézláb járt a gyengeségtől meg a nagy tehertől. Igen szép, fényes szőrű féreg volt a farkas, de horpadt a hasa, hogy a bordái mind látszottak, mert igen erős tél volt akkor, s éheztek azok is, a nyomorultak. A szolgának a szeme csak járt körbe, s tudta mindenki, hogy a lányt keresi, a gazdájának a leányát, Júliát. A farkast levette a hátáról, csak úgy suppant, s ott is maradt fölötte egy darabig, még a kezeit is a földre támasztotta, valósággal úgy hagyta ott magát, mint a kutya, s csak sípolt egyre azzal a csúnya mellével.

Szólni meg nem szólt senki, mert nem tudták, mit mondjanak.

Az meg felemelkedett a helyéről, s kétrét hajolva, a púpja csakúgy döccent a hátán, elkezdett körbenézni. A sok vértől nem is lehetett látni az arcát, csak a szeme csillogott, de az is akár egy farkasnak, mintha nem is emberé lenne. De nem tarthatta magát, mert alig állt fel, már ereszkedett is a térdére, s a két kezét megtámasztotta a farkas oldalán, s úgy járatta a fejét körbe, mindenfelé.

– Juli – mondta – Juli… – s csak nézett mindenfelé.

– Juli – mondta megint, de inkább csak gondolta az ember, hogy mit beszél, mert csak vartyogott a nagy zihálástól.

– Juli – mondta ismét, de akkor már kiáltotta, s sebesen elkezdett csúszkálni a térdén, körbe a farkasnak, hogy mindenfelé láthasson. S csak mondta annak a leánynak a nevét, de nem láthatta sehol, mert hát elment az már, hogy a legényekkel azt a csúfságot megcsinálta. Láthatta, hogy nincs ott, mert lassan a fejét megengedte, abbahagyta a csúszkálást is, s úgy maradt egyik percről a másikra, rálógatva a nyakát a farkasra, s nem szólt. Csak a púpja járt a hátán, nem is lehetett mást látni belőle, mert a fejét egészen eldugta, be a válla alá, a farkas szőréhez.

Nem tudták még az öregek sem, hogy mit csináljanak, pedig az lett volna, amit ők mondanak, mert nekik senki ellent nem mondhatott.

S ahogy ült a csendesség, az egyik lány, aki eddig csak ott volt a többi között, de azok között, akik akkor sem álltak elő, amikor Júlia már elment, egy olyan barna, fekete szemű leány, jó formájú, az előállt, s kijött egészen középre, s hogy megcsapta a szemeivel a legényeket, sorba, egytől egyig, odafordult a lányokhoz, s azt mondta, de a nagy csendességben minden szavát lehetett hallani, ahogy szólalt.

– Mi most elmegyünk, s elhozzuk a Julit… mert a farkas itt van! Amelyiket ő akart…

A leányok meg egyik a másik után, csak úgy szállingózva, de aztán úgy, hogy egy sem maradt, az mind odaállt mellé. Úgy álltak, hogy egyik oldalon a legények, a másikon meg a lányok. S az a kicsi barna megindult, s vele a többi is, s ahogy mentek az ajtóhoz, az öregek mind ott álltak olyan sorban, akár a fiatalság az előbb, egy csomóban. Egyik a másik mögött, hogy az ajtót látni sem lehetett. A lányok azért csak mentek feléjük, s mikor odaérkeztek, megállottak, mert tovább nem lehetett menni. De vissza nem fordultak. Az öregek meg csak álltak. S akkor az egyik leány, nem az, amelyik először indult, hanem egy másik, de az is olyan barna s kedves arcú, előbbre lépett, s az egyik ember előtt megállt.

– Eresszen utunkra, Farkas bátyám – mert hogy ezt az öreget is úgy hívták, hogy Farkas, ez volt a keresztneve. Így mondta neki ez a leány, s csak állt előtte ott, ahová lépett. Az az ember meg topogott egy keveset, s ahogy tudott, nézett jobbra is meg balra, a többit hogy lássa, s mert azok egy szót nem szóltak, s a szemét sem fogadták, lassan arrább lépett. A leányok meg álltak tovább. Az öreg csősz meg így szólt egy kis idő után, s ahogy ellépett az ajtótól, ránézett a többi emberre.

– Ennek már így kell lenni! – mondta, s lassan elmozdult a többi is a helyéről. Előbb egyik, aztán más, s végül csak az ajtó maradt. Akkor aztán a lányok szép sorban kimentek rajta, s úgy sorban, ahogy voltak, ki az udvarra, onnan az utcára, s mentek azon is végig, egészen a bíró házáig. Csendben s szó nélkül mentek, s nem néztek egymásra, de mentek, s egy percre sem állottak meg.

Sok aztán már nem is volt hátra, mert ott álltak az ajtó előtt, a grádics lábánál, míg a bíró ki nem lépett, s addig, amíg a lányát maga előtt nem hozta, s oldalt a lány anyja, jajgatva egyre.

– Júliám, én szép leányom, egyetlen magzatom…! – Annak a vállán meg fekete kendő volt, és a fejét is az takarta, mert úgy tette magára.

Elöl az apja ment aztán, de mikor már kiértek az útra, csak akkor, azután a leány meg az anyja, s mögöttük a nagy sor, olyan szó nélkül, ahogyan jöttek.

– Jó estét! – mondta a bíró, amikor beléptek.

– Neked is, Márton – mondták az emberek, mert ezt meg úgy hívták, hogy Márton. Bíró Márton, mert a neve is az volt. Bíró.

– Jó estét nektek is – mondta a legényeknek is, de azok nem szóltak egy szót sem.

Akkor odatekintett a szolgálójára, aki ott volt a farkassal, de már állt mellette, s lógatta a karját, de meg volt már mosdva is.

– Neked is jó estét!

Az se szólt egy szót sem.

Igen erős ember volt ez a bíró, de mostan a szeme megrebbent, s úgy tekintett végig az embereken, kivált az öregjén. Nézte őket, egyiket a másik után, s igen nehéz hangon így szólt.

– Itt volnánk, halljátok – mondta, s nézte őket egyre. Azok meg úgy, ahogy voltak sorjában, mind elkerülték a tekintetét. Végül a legényekre nézett. Azoknak a szeme mind a földön volt. Akkor aztán megint az emberekre fordította a tekintetét, s látta, hogy azoknak is mind egymás után a földre hull a szemük. Akkor aztán ő sem tehetett mást, mert ebben benne volt az egész falunak az ítélete, s hiába volt bíró, nem tehetett semmit.

Sírni kezdett ez az ember. Egy hang nem jött ki a száján, csak a szeméből pergett, mint az ereszről a csepp, a könnye. S mert igen becsületes ember volt, odalépett a púposhoz, aki az ő szolgája volt eddig, s azt mondta neki.

– Mást akarsz-e tőlem? – Nézték egymást. Amit mondasz, én azzal megváltom tetőled… – de alig jött a hangja, s akárhogyan is szorította a száját, csak pergett a könnye.

A púpos megrázta a fejét: így adta tudtára, hogy nem kell neki semmi egyéb, csak az a leány.

Az emberek meg mind hallgattak. A muzsikusok meg, először a klánétás, mind felálltak, s a falak mellett lépdelve meg kerülgetve az embereket, sorjában kimentek az ajtón.