Férfihang.hu
1 megosztás

Sánta Ferenc: Bíró Juli

Élt egyszer a faluban egy nagyon szép leány. Igen-igen szép volt, annyira, hogy rámondhatták nyugodtan, akár a mesében, hogy a napra lehetett nézni, de az ő arcára nem. Amilyen szép volt, annyira kevély is, büszke annyira, hogy párját alig lehetett találni. A szépségére kevélykedett, s ahány legény forgolódott körülötte, azzal mind csak játszott, s végül megszomorította a szívüket, egyiknek a másik után.
– Jössz-e hozzám, Júlia – kérdezte a legény (mert így hívták a leányt).
– Majd megyek, ha akarok – válaszolta, s kacagott, megfordult maga körül, úgy játszott.
A táncban meg mondták neki:
– Meghalok én érted, hallod-e…?
Ő meg csak kacagott:
– Sokan vagytok, jut is, marad is – s lobogtatta a kendőjét, hogy mindenki csak nézte.

Ennek a leánynak az apja bíró volt, nagy udvart tartott, volt sok cselédje meg szolgálója is, s közöttük egy világcsúfja, púpos, félsánta legény, olyan csúnya, hogy még véletlenül sem vetette rá senki a szemét, nehogy álmot lásson tőle.

De hogy a dolgok szép rendben menjenek, hát voltam én abban a faluban, ennek a szép leánynak a falujában, elég régen, de akkor már ez a leány nem volt ott, az apja is meghalt már, de az anyját azt még láttam, s beszéltem is vele.

Úgy volt, hogy éppen vásár volt, s a sátorosok között megláttam egy igen szép gyermeklegényt. De hogy milyen kiállású legényke volt, azt én el sem tudom mondani. A haja, mint a holló, a szeme, akár a csillag, az orra meg a szája büszke, akár a királyfiúé. Szép, domború melle, erős, teli válla s feszes lábai, mint a szarvasnak, de még a szemei… talán nem is mint a csillag, olyan szemei a tündéreknek, ha voltak, s a nézése olyan, hogy megtelt az ember szíve örömmel, s kedvvel, ha reá nézett. Az a sátoros meg valami bolondságot csinál, dől mindenki a kacagástól, én meg nézek a legénykére, hát csak tátogatja a száját, meg felemeli a kezeit, ökölbe szorítja a markát, s úgy ütögeti egymáshoz a melle előtt.

Hát, ez a szép gyermek-legény néma volt meg süket, mint a föld. Ő volt annak a leánynak meg a világcsúfja púpos szolgának, amelyik az apjánál szolgált, a magzatja.

Hogy ott folytassam, ahol annyiba hagytam, ez a leány már elmúlt húszesztendős is, amikor még egyre játszadozott a legényekkel, s hiába kérték, hiába vitték volna, s hiába mentek bicskára meg derékra érette hét falu hosszában, nem ment, hanem csak űzte magát, kellette, kacagott meg táncolt.

– Nagyon csinálod, lányom – mondta neki az apja, aki igen szerette, mert más fia nem volt –, sok lesz már belőle…

– Sohse sok a sokból, édesapám – felelte a leány, s megbontva a haját, a tükör elé perdült.

Másszor meg, hogy telt egyre az idő, azt mondta az apja.

– Én már azt gondolom, hogy tán szíved sincs, te leány – s nézte, hogyan hajladozik, s készítgeti magát.

Az meg így szólt.

– Majd eljön annak az ideje, édesapám – s hogy az arcát nézegette, még azt is mondta.

– Nincs nálam szebb leány…

Aztán már igen szomorú lett, s azt mondta az apja.

– Meglásd, rossz vége lesz…

– Nálam szebb lány nincsen – mondta a leány, s aztán ahogy szokta, perdült, fordult ismét, s énekelni kezdett.

Az a púpos szolga meg ilyenkor eltátotta a száját, hogy lecsöppent belőle a nyála, a fejét behúzta a melléhez, majdnem a hóna alá, mert egy rendes tagja nem volt, s minden másképp mozgott rajta, mint a rendes embernek, s elkezdte mozgatni a derekát meg a vállait, hogy csak úgy hullámzott bele a nagy púpja.

– A nyavalya essék beléd, eredj innen, te pokolbéli! – mondta ilyenkor a bíró, s ha a keze ügyébe esett valami, még hozzá is vágta, annyira nem állhatta, mert mindig a leányt nézte, s úgy forgolódott, hogy láthassa.

Egy télen aztán, de akkor már sok legény megszúrta egymást e miatt a leány miatt, s volt, aki apját-anyját odahagyta, s világnak ment bánatában, meg szolgálni a városba, hogy békét kerítsen magának, nagy tánc volt, farsangi tánc, s a hetedik faluból is mind eljöttek a java legények, hogy láthassák, s fordulhassanak Júliával, s valóban azért, hogy szerencsét próbáljanak nála, s maguknak megnyerhessék: jöttek s reménykedtek, mert fiatalok voltak s nagyon szerettek.

Azon a télen meg igen nagy hideg volt, hidegebbre nem is nagyon emlékeztek, csak az öregek, s közülük is csak a vénebbek, akkora hideg, hogy a farkasok nagy éhségükben leereszkedtek az utakra, s éjszakánként még a falvakba is. Ebbe a leánynak a falujába meg leginkább, mert egészen az erdők szegében volt, s fele ház hegyre is épült benne. Olyan istentelenek voltak, hogy megtámadták az embert az úton, s a barmot meg a lovat az istállóban. Ezért aztán, hogy őrizzék a falut, tüzet kell rakni a nagyobb udvarokban meg a szegeken, hogy elriasszák őket. Éhesek voltak azok is, s ott kerestek, ahol találtak, nem jókedvükből tették, de veszedelmesek voltak, s az emberek nem is nagyon mozdultak ki a házak közül, s ha dolguk volt másfele, hát későbbre hagyták. De jöttek a legények azért! Hajtotta őket a vérük meg a nagy szeretetük, amit ez a lány ültetett a szívükbe! Szekérrel jöttek, s innen is, onnan is, megvárták egymást a kereszteknél, lámpással meg nagy durrogtatással jöttek, két-három szekér egymás után. S még így is, azok a nekikeseredett jószágok ott surrantak meg ügettek a szekerek körül, s horkantak a lovak, hogy ember volt, aki megtartotta őket. Csak a tüzeknél maradoztak el, s sompolyogtak vissza az éjszakába.

Aztán a bálban, ott meg olyan meleg volt, hogy facsaró víz volt mindenki. Nagy banda volt, s húzták, ahogy csak tellett tőlük.

Ahány legény, az mind Júliát kapkodta. Csősznek s öregnek mind ott kellett járni, hogy egymás kezéből ne kapdossák, s egyet legalább mind fordulhassanak.

– A farkasok a keréknél táncoltak, s lássad, mégis jöttem – mondta az egyik legény, s már vitték is tőle.

– A havason voltam, s déltől folyvást jöttem, hogy láthassalak téged – mondta a másik, s már el is vették tőle.

– Ha engem szeretnél, úgy vigyáznék rád, mint Máriára – mondta megint más, s már vitték.

A lány csak táncolt, majd kicsattant az arca a pirosságtól, a szemei ragyogtak, valóban éppen úgy, mint a csillagok, a derekát hajlította kényesen, s csak mondogatta a legényeknek.

– Vigyáznak rám sokan így is, nézd csak, hogy mennyien… – Vagy azt mondta.

– Jönnének messzebbről is, ha csak egyet szólok…

A másiknak meg így szólt.

– Lám, abból a sok farkasból nekem egyet sem hoztál… – Aztán táncolt tovább.

A többi leányra meg rá se nézett.

A púpos meg, mert be sem engedték a bálozók közé, az meg kint volt a kert felől az udvaron, s az ablakon keresztül nézett be egyre, és szaladgált egyik ablaktól a másikig, hogy a nagy forgásban láthassa a leányt. Topogott, és billent egyik lábáról a másikra, s ugrált is, a kezeit meg összeütögette a nagy hidegtől, de azért el nem mozdult volna a helyéről, csak szaladt egyre, egyik ablaktól a másikig, nézett befelé, s vigyázott, hogy meg ne lássák, de ha tehette, akkor még az arcát is odanyomta az üveghez úgy, ahogyan a legcsúnyább lesz az ember – pedig hát elég csúnya volt így is a szerencsétlen. De hát úgy jobban láthatta a leányt.

Ha a zenészek abbahagyták a táncot, s az emberek elállták az ablakokat, hogy semmit sem láthatott, akkor hátrament a csűrhöz, s két karját ellógatta maga mellett, és járkált fel s alá, miközben lógatta a nagy fejét, mint a barom.

Az éjfél alig múlt, párválasz lett, s éppen a leányokra esett a sor. Ahány legény, az mind úgy állt, hogy a szemeik ott csüngtek a Júlia arcán, álltak egymás mellett, mint a fák az erdőben, s vártak.

Amikor azután a klánétos megfújta a jelet, s mindjárt utána csend lett, a nagy hallgatásban a leány felállt, s beindult a középre. Amióta csak lány lett, senki hamarabb fel nem állt, vagy meg nem indult, mert azt ő tehette mindig egyedül, s utána csak a többi. Szépek voltak a legények, de szépek! Mint a fiatal fák, sudár s erős mindenik, a szemük, mint az éjszaka, ha ragyog benne a csillag, a homlokukon, mint a harmat a tánc gyöngye, a lábuk feszes, hogy szinte pattan, a mellük jár s emelkedik, a nyakuk, mint a csikóé, barna és fényes, az arcuk meg, mint a rózsa, az ingük, mint a fehér madár, s a csizmáik, mint a holló.

S ha valaki hallhatta volna, a szívük dobbant.

– Jaj, csak reám nézne…

– Ide, hozzám gyere…

– A dereka, mint a virág…

– A melle, mint a galamb…

– Az arca fényes nap…

– Megölsz engem, te leány…

– Reám nézzél, szívem…

Nézte őket a leány, s lassan lépett, a kendője az egyik kezében, a járása kényes, s ment feléjük, mint a nap. A szemeiben meg, ahogy végignézett rajtuk, tűz gyulladt, nem olyan, mint eddig, de nagyobb s hatalmasabb. A szíve is megmozdult, s forróság szállt a mellébe, a vére megindult, s mint a muzsika, dobolt s hullámzott minden porcikáját megjárva, a karjai szinte nyíltak, s az ajkai is, mint a szirmok vagy a bimbó, ha hasad, a szemei jártak végig a csizmák során, aztán fel, a legények szemébe, s hogy odaért eléjük, magasra emelte derekát, a szemeit kicsit összehúzta, s megérintette őket tekintetével, s hogy végigjárta őket, középre perdült, s kacagni kezdett, de csak egy pillanatra, mert megállt, s a kendőjét lebbentve, fejét felemelte, s így szólt.

– Én ma azé leszek, aki szeret engem. Nem fogja elválasztani tőlem se tűz, se víz ebben az egész életben…

Ahány legény volt, az mind megmozdult.

– Mert ma párt választok, s meglátja a világ, hogy ki szeret igazán…

A sok legény mind egymásra nézett, s a fejüket emelték, akár a szarvasok.

A leány meg közelebb lépett, s meghajolva csak épp egy kicsinykét, a kendőjét végiglebbentette előttük, s úgy mondta, de csendesen, nem úgy, mint eddig, csak épp, hogy hallhatták.

– Mert aki most mindjárt elmegy, a faluból is kimegy, és leüt egy farkast, s azt nekem idehozza, annak én párja leszek a halála napjáig…

Csend lett, a legények melle járt, mint a fújtató, s szinte egyszerre.

– Bolond vagy te, Juli – mondta aztán egy öreg, mert a nagy csendességben minden szavát meg lehetett hallani a leánynak, ahogy beszélt. Nem az apja szólt, mert az nem volt benn, hanem az ivóban az asztalnál.

A lányok közül is megszólalt valaki. Azok csak álltak eddig vagy ültek, szinte egy csomóban, mert Júlia mind elhomályosította őket.

– Ne szállj messze, Juli – mondta.

S az anyja is megszólalt.

– Válassz párat, Juli, annak van most az ideje…

A leány meg így szólt.

– Annak én a párja leszek – mondta, s hogy meghajolt egy kicsinykét, a kendőjét megcsapva, végiglebbentette a másik tenyerén, amelyik üres volt, s a legényeket mind sorba nézte. Az egyik közülük megmozdult, s ahogy ellépett a többitől, odaállt Júlia elé:

– Megölsz engem, Juli… – mondta, aztán elindult, egyenesen neki az ajtónak, de az arca, mint a hold, olyan volt. Még az ajtóba sem ért, a fele úton járhatott, amikor megfordult, s azt mondta:

– Nálamnál jobban téged senki nem szeretett – de a hangja nehéz volt, s panaszos, mint a sírás, de azért hangosan mondta, hallotta is mindenki.

De akkor már az ajtóban ott álltak a csőszök meg az öregek, s azon kimenni senkit nem engedtek.

A legények közül egy megint kilépett, barna volt, mint a föld, a haja fényes, a szeme meg, mint a parázs.

– Ne verjen meg téged az Isten, Juli… – mondta, s gyorsan, hogy senki elébe ne állhasson, az ablakhoz fordult. De csősz s öreg már azt is elállta.

– Nyughass… az istenedet! – mondták.

A legények közül meg, akik sorban álltak, megszólalt az egyik.

– Nem kell neked farkas, Juli, mert ott van az tenálad, a te szívedben…

– Farkas maga a te szíved – mondta egy másik.

– Én meg azé leszek… holta napjáig – mondta a leány.

Az emberek meg a legények csak álltak, s a klánétosok meg a zenészek is mind ölükbe engedték a szerszámaikat, s csak néztek. Júlia meg megindult, s lassan, mint a csillag jár az égen, elment a legények előtt. A kendőjét himbálta a kezében, kényesen s puhán rakta a lábait, mint az őz, a szoknyája billent a derekán, de a szeme, mint a nagy tűz, csak lobogott egyre, s mind csak magasabban.

– Engem az elvehet, apámtól megkérhet, s én életem végéig annak leszek a társa…

A legények arca, az egyiknek olyan volt, mint a pipacs, a másiknak meg, akár a borús ég, s a szemük majd megpattant. De csak álltak, mintha mindenik egyedül lenne.

– Annak a szobámat ünnepre készítem, és rozmaringos vízzel szagosítom…

A legényeknek a lélegzése olyan volt, hogy más nem is hallatszott.

– Ennek a bolondságnak most már vége legyen – mondta az öreg csősz, s odakiáltott mindjárt a muzsikusoknak: – Fújjátok, hallod-e, mert azt parancsolom, aki anyátok van! – De azok csak álltak.

– Annak ágyat vetek, a feje alá szép habos párnát teszek, a két kezemmel… – mondta a leány, s járkált előttük egyre.

– Elég lesz, te leány – mondta az öreg csősz, s oda is ment hozzá, és megfogta a vállát, de a leány csak kifordult belőle, s mintha az az öregember ott sem lenne, még csak rá sem nézett, hanem a szemét ott tartotta a legényeken, s mondta tovább, de a hangja most már olyan volt, hogy hallani is alig lehetett, a fejét is meghajtotta, de nem mint az öregek szokták, hanem mint a rontók, ha valakit megvernek, s a szemei is már valóságos tűzzel sütöttek, s az arca sem volt már piros, hanem mint a legényé, aki először mozdult meg, pontosan olyan neki is, mint a hold, és csak sápadt egyre.

– Azt karommal altatom… s azt én megcsókolom! – Ahány ember s öreg, az mind az ajtóknál állt, meg az ablaknál.

– Verjen meg az Isten – mondta az egyik legény, s ahogy a többit szétlökte, emberen s mindenen keresztül, csak szaladt az ajtóhoz.

– Ott maradsz, ahol vagy! – kiáltották neki az öregek, de nem lehetett bírni vele.

– Aki elém áll, az meghal!

– Csókkal altatom el, s úgy ébresztem fel, hogy megcsókolom – mondta tovább a leány, s az arca csak sápadt.

– Eresszen, akinek kedves az élete!

A bicskát ki kellett csavarni a kezéből, úgy lehetett megfogni, s még akkor is hányta-vetette magát, s amikor már egészen kézben volt, akkor így kiáltott:

– Az Isten, verjen meg! – s mert erősen fogták, s a nagy erőlködéstől elakadt a hangja, csak suttogta. – Verjen meg az Isten, Juli…!

S megszólalt a csomóból egy másik is.

– Az ördög lánya vagy, nem emberé…

A másiknak meg remegett a szája széle, mint a levél, ha szél veri.

– Nincs teelőtted becsülete a legénynek…

S mondta még egy, de a szeme, mint az éjszaka, s ahogy megszólalt, a két kezével felnyúlt, és széthasította mellén az inget.

– A halál küldött téged, verjen meg az Isten – s olyan volt a szava ennek is, mint a sírás.

A púpos ekkor meg már kint járt az úton, kívül a falun, s az első farkas szemét már megpillantotta: világított arrább, mint két kicsi lámpa, ha egymás mellé rakják. Billegett az út közepén, s ingatta a fejét, és fújtatott, mint a bivaly, s mert az egyik válla lentebb állott, a fejszét valósággal húzta maga után a fagyott havon. A fejét megszegte, s ment az árnyéka után, mert a hold a háta mögött sütött. Ahogy fújtatott, csepegett a nyála, s fagyott is rá azonnal az állára, de azzal nem törődött, csak ment.

– Lelkem, leányom – ment hozzá az anyja ahhoz a leányhoz, a Júliához. – Hallgass reám, lelkem, ne űzz csúfot ezekből a legényekből, mert azt nem szabad se neked, se másnak, gyere, s menjünk haza, lelkem – s tördelte a kezét, meg forgolódott ott, a lánya körül.

Annak az arca már olyan volt, mint a hó, a szájából is elszállt a pirosság, nem is sétált már, hanem állt egy helyben, a lábait összetéve, a talpát egymás mellé, a karjait meg hátratéve a kendővel együtt, a fejét ismét magasra emelte, magasra, hogy szinte nőni látszott, csak a szemei mozdultak, de nem is mozdultak, hanem valósággal csapkodtak, mint a láng, s mint a finom paripa, úgy rezgett az egész testében, remegett valósággal. S mondta.

– Annak a magzatját én befogadom, megtartom magamban, s annak én fiút szülök mához esztendőre…

Így beszélt ez a leány, s amikor a legények csak álltak, s senki nem mozdult többet, akkor igen megharagudott.

– Hát nincs köztetek legény! – kiáltotta. Hát hallja meg mindenki! – s odafordult az egész sokasághoz, s a szemei csak úgy szikráztak: – Menjetek! Menjetek, s mondjátok meg mindenkinek, ahol csak legény van, hogy Júlia párt keres magának, s aki farkast hoz neki, s a lába elé teszi, azt választja…

Az emberek hallgattak, s nem szólt senki egy árva szót sem, csak az anyja, az lépett ismét melléje, s az apja, aki akkorra már bejött az asztaltól. Megfogták, s vitték is mindjárt keresztül az embereken, mert az apja ennek a leánynak olyan volt, hogy akármennyire is szerette a lányát, a tisztességre még inkább vigyázott, s abból nem engedett. De ahogy kiparancsolta, s mentek, mind a hárman, a lány még odakiáltott a legényeknek.

– Menne tihozzátok a sátoros cigány, annak kellenétek, nem Júliának! – de akkorra már a könnye kicsordult. – Ütésre hányt kecskék, fogatlan farkasok, azok vagytok.

Úgy kellett hazavinni az apjának meg az anyjának.

Akkor a lányok, először az egyik, aztán még egy utána s végül sorban a többi, felállottak, a kendőjüket a kezükbe vették, megigazították a szoknyát a derekukon, s a legényekre néztek. Egynek a lába is topogni kezdett, s utána még másnak, s egynek-kettőnek a csípeje is ringatózni kezdett. S egyik a másik után, lassan mind előbbre léptek. Az öreg csősz meg, aki vigyázott a bálra, s aki igen sok táncot látott már, a tenyerét megcsapta, s utána mindjárt a combjait is.

– Muzsikát! – kiáltotta, s már ütötte is a csizmája sarkát, s szép magas hangon, ahogy ilyenkor szoktak, bele is rikkantott a muzsikába.

A leányok erre aztán még inkább megmozdultak, s igen, egy-két legény is, kiváltképp akinek volt már párja. De a többi még ott állt a helyén. A leányok már egészen eléjük sétáltak, s a szemükkel meg a derekukkal egyre hívták őket, de nemigen mozdultak, a fejüket megszegték ők is, s nem néztek egymásra, s még a lányokra sem, s fekete volt az arcuk, mint a szén. A lányok meg csak kerülgették őket, s lassan megsápadtak. Csak nem mehettek most már szégyenszemre vissza a helyükre. De amikor éppen ott tartottak a nagy szégyenben, kint lárma támadt, megdobbantak a lábak, s utóbb megnyílt az ajtó is, de nem rendesen, hanem kivágódott, mintha a szél csapta volna meg, s mert a zenészek ültek éppen szembe vele, s ők láttak oda elsőnek, el is hallgattak azonnal.

Mert a púpos, amely ennek a leánynak az apjánál szolgált, az akkor érkezett meg.

De nem is úgy nézett ki, mint az emberfia.

A nagy csúnyaságára most tele volt vérrel, a ruhája lógott rajta, a fél arca merő vér, s tán hús sem volt rajta, s ahogy előrehajolt, mert a hátán farkast hozott, csak cseppent a szájából a vér. Hörgött igen erősen, fütyült a melle, s jött egyenesen előre a terem közepére, az emberek meg mentek előle, hogy teljesen egyedül maradt. A lányok közül egy-kettő fel is sikoltott a nagy csúnyaságtól, a többi meg ment a falak mellé. A púpos meg, ez a csúnya ember, csak ment egyenesen a középre, de majd hogy négykézláb járt a gyengeségtől meg a nagy tehertől. Igen szép, fényes szőrű féreg volt a farkas, de horpadt a hasa, hogy a bordái mind látszottak, mert igen erős tél volt akkor, s éheztek azok is, a nyomorultak. A szolgának a szeme csak járt körbe, s tudta mindenki, hogy a lányt keresi, a gazdájának a leányát, Júliát. A farkast levette a hátáról, csak úgy suppant, s ott is maradt fölötte egy darabig, még a kezeit is a földre támasztotta, valósággal úgy hagyta ott magát, mint a kutya, s csak sípolt egyre azzal a csúnya mellével.

Szólni meg nem szólt senki, mert nem tudták, mit mondjanak.

Az meg felemelkedett a helyéről, s kétrét hajolva, a púpja csakúgy döccent a hátán, elkezdett körbenézni. A sok vértől nem is lehetett látni az arcát, csak a szeme csillogott, de az is akár egy farkasnak, mintha nem is emberé lenne. De nem tarthatta magát, mert alig állt fel, már ereszkedett is a térdére, s a két kezét megtámasztotta a farkas oldalán, s úgy járatta a fejét körbe, mindenfelé.

– Juli – mondta – Juli… – s csak nézett mindenfelé.

– Juli – mondta megint, de inkább csak gondolta az ember, hogy mit beszél, mert csak vartyogott a nagy zihálástól.

– Juli – mondta ismét, de akkor már kiáltotta, s sebesen elkezdett csúszkálni a térdén, körbe a farkasnak, hogy mindenfelé láthasson. S csak mondta annak a leánynak a nevét, de nem láthatta sehol, mert hát elment az már, hogy a legényekkel azt a csúfságot megcsinálta. Láthatta, hogy nincs ott, mert lassan a fejét megengedte, abbahagyta a csúszkálást is, s úgy maradt egyik percről a másikra, rálógatva a nyakát a farkasra, s nem szólt. Csak a púpja járt a hátán, nem is lehetett mást látni belőle, mert a fejét egészen eldugta, be a válla alá, a farkas szőréhez.

Nem tudták még az öregek sem, hogy mit csináljanak, pedig az lett volna, amit ők mondanak, mert nekik senki ellent nem mondhatott.

S ahogy ült a csendesség, az egyik lány, aki eddig csak ott volt a többi között, de azok között, akik akkor sem álltak elő, amikor Júlia már elment, egy olyan barna, fekete szemű leány, jó formájú, az előállt, s kijött egészen középre, s hogy megcsapta a szemeivel a legényeket, sorba, egytől egyig, odafordult a lányokhoz, s azt mondta, de a nagy csendességben minden szavát lehetett hallani, ahogy szólalt.

– Mi most elmegyünk, s elhozzuk a Julit… mert a farkas itt van! Amelyiket ő akart…

A leányok meg egyik a másik után, csak úgy szállingózva, de aztán úgy, hogy egy sem maradt, az mind odaállt mellé. Úgy álltak, hogy egyik oldalon a legények, a másikon meg a lányok. S az a kicsi barna megindult, s vele a többi is, s ahogy mentek az ajtóhoz, az öregek mind ott álltak olyan sorban, akár a fiatalság az előbb, egy csomóban. Egyik a másik mögött, hogy az ajtót látni sem lehetett. A lányok azért csak mentek feléjük, s mikor odaérkeztek, megállottak, mert tovább nem lehetett menni. De vissza nem fordultak. Az öregek meg csak álltak. S akkor az egyik leány, nem az, amelyik először indult, hanem egy másik, de az is olyan barna s kedves arcú, előbbre lépett, s az egyik ember előtt megállt.

– Eresszen utunkra, Farkas bátyám – mert hogy ezt az öreget is úgy hívták, hogy Farkas, ez volt a keresztneve. Így mondta neki ez a leány, s csak állt előtte ott, ahová lépett. Az az ember meg topogott egy keveset, s ahogy tudott, nézett jobbra is meg balra, a többit hogy lássa, s mert azok egy szót nem szóltak, s a szemét sem fogadták, lassan arrább lépett. A leányok meg álltak tovább. Az öreg csősz meg így szólt egy kis idő után, s ahogy ellépett az ajtótól, ránézett a többi emberre.

– Ennek már így kell lenni! – mondta, s lassan elmozdult a többi is a helyéről. Előbb egyik, aztán más, s végül csak az ajtó maradt. Akkor aztán a lányok szép sorban kimentek rajta, s úgy sorban, ahogy voltak, ki az udvarra, onnan az utcára, s mentek azon is végig, egészen a bíró házáig. Csendben s szó nélkül mentek, s nem néztek egymásra, de mentek, s egy percre sem állottak meg.

Sok aztán már nem is volt hátra, mert ott álltak az ajtó előtt, a grádics lábánál, míg a bíró ki nem lépett, s addig, amíg a lányát maga előtt nem hozta, s oldalt a lány anyja, jajgatva egyre.

– Júliám, én szép leányom, egyetlen magzatom…! – Annak a vállán meg fekete kendő volt, és a fejét is az takarta, mert úgy tette magára.

Elöl az apja ment aztán, de mikor már kiértek az útra, csak akkor, azután a leány meg az anyja, s mögöttük a nagy sor, olyan szó nélkül, ahogyan jöttek.

– Jó estét! – mondta a bíró, amikor beléptek.

– Neked is, Márton – mondták az emberek, mert ezt meg úgy hívták, hogy Márton. Bíró Márton, mert a neve is az volt. Bíró.

– Jó estét nektek is – mondta a legényeknek is, de azok nem szóltak egy szót sem.

Akkor odatekintett a szolgálójára, aki ott volt a farkassal, de már állt mellette, s lógatta a karját, de meg volt már mosdva is.

– Neked is jó estét!

Az se szólt egy szót sem.

Igen erős ember volt ez a bíró, de mostan a szeme megrebbent, s úgy tekintett végig az embereken, kivált az öregjén. Nézte őket, egyiket a másik után, s igen nehéz hangon így szólt.

– Itt volnánk, halljátok – mondta, s nézte őket egyre. Azok meg úgy, ahogy voltak sorjában, mind elkerülték a tekintetét. Végül a legényekre nézett. Azoknak a szeme mind a földön volt. Akkor aztán megint az emberekre fordította a tekintetét, s látta, hogy azoknak is mind egymás után a földre hull a szemük. Akkor aztán ő sem tehetett mást, mert ebben benne volt az egész falunak az ítélete, s hiába volt bíró, nem tehetett semmit.

Sírni kezdett ez az ember. Egy hang nem jött ki a száján, csak a szeméből pergett, mint az ereszről a csepp, a könnye. S mert igen becsületes ember volt, odalépett a púposhoz, aki az ő szolgája volt eddig, s azt mondta neki.

– Mást akarsz-e tőlem? – Nézték egymást. Amit mondasz, én azzal megváltom tetőled… – de alig jött a hangja, s akárhogyan is szorította a száját, csak pergett a könnye.

A púpos megrázta a fejét: így adta tudtára, hogy nem kell neki semmi egyéb, csak az a leány.

Az emberek meg mind hallgattak. A muzsikusok meg, először a klánétás, mind felálltak, s a falak mellett lépdelve meg kerülgetve az embereket, sorjában kimentek az ajtón.

Post Author: Férfihang.hu

Férfihang.hu
f Facebook
1 megosztás


26
olvasói vélemény eddig. - Szólj hozzá te is! Minden hang számít!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
7 Egyéni hozzászólás
19 Válasz hozzászólás
0 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
12 Hozzászólások szerzői
Oldm4nHunnReactorA Jegestomgal Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Se - se
Újságíró
Se - se

Az adott szó – kötelez.

Kinek jut eszébe a tanulság második szintje, hogy ő akarna-e akkor és ott élni?

georg1945
Olvasó
georg1945

Így bünteti meg Isten a kevélységet és főleg a gőgösséget.
De a szép leány mentségére legyen mondva, hogy betartotta adott szavát, mert megértette, hogy az adott szó valójában törvény.
És – ugye – még a csúf legény is megszépülhetett később.
Ez a mese arra tanít, hogy az adott szót be kell tartani.

A nők akkor még nem tudták, hogy lehettek volna ugyan feministák is, de akkor, abban az időben olyan, hogy feminizmus még nem volt. Tehát a csodaszép lány férjének kiszolgálója lett és még gyereket is szült neki.
Hja, akkor a bírók is mások voltak, mint manapság: adtak magukra. Becsületesnek kellett lenni.

A történet a jóra való tanítómese.

bone
Olvasó
bone

Elolvastam, de nem tudok rájönni, hogy mi a tanulság és az kinek szól?

Szergej55
Olvasó
Szergej55

Válogatós f***nak kutyában helye + az adott szó szent. Az utóbbi mindenképpen sokaknak szólna, de az első felére is lesz jelentkező…

Se - se
Újságíró
Se - se

Szergej55
Én is adtam egy pluszjelet

Se - se
Újságíró
Se - se

bone
Nem vizsgáztatni akartalak.

Nekem először az jutott eszembe, hogy a mai nőerősöknek nem ártana kipróbálni ezt a régi világot. Mert manapság csak a háború közelségétől van feminista elcsendesedés, akkoriban a farkasok is életveszélyt jelentettek.

Aztán nem állt meg itt a fantáziám, hanem az is eszembe jutott hogy azokban a régi időkben a férfiaknak is rövid boldog idő adatott.

Szóval a novella idején a mai korlátozatlan nőhatalom hamar véleményt váltana – de nekünk is sokkal kockázatosabb élet jutna.

bone
Olvasó
bone

A mai nők nem fognak kipróbálni semmilyen régi világot, ezt nem is értem, hogy hogyan gondoltad? Önként, hirtelen felindulásból? Még a háborúban sincs elcsendesedés, hiszen őket senki nem bántja, jöhetnek, mehetnek.
A tanulság talán az, hogy semmiben nem különböztek a régiek a maiaktól, akkor is elájultak egy puncitól és gyakorlatilag mindegyik férfi, egytől egyig a jelenkor, nem is béta, hanem inkább omega típusnak a legrosszabb verzióját adta elő. Ebből az is egyértelmű, hogy miért és hogyan képesen a nők a farkuktól fogva csóválni a férjüket, hiszen önként kínálták fel magukat golyófogónak.
Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a nyomoréknak nem volt igazán semmi vesztenivalója, másrészt csak neki volt lehetősége arra, fizikailag is, hogy a díjért versenyezzen, hiszen az öregek egyet sem engedtek ki a bálból a fiúk közül.
Ebből a történetből az is kiderül, hogy a többi, nem istenített lányok nyertek egyedül, hiszen végül csak ráfanyalodott a sok nyálcsorgató a maradékra.
A púpos meghekkelte a rendszert és a kevély szépségkirálynő rábaszott.
Változott valami?

Se - se
Újságíró
Se - se

bone
Félreértesz.

Szerintem sem fogják választani – de amikor elolvastam akkor először ez jutott eszembe.

A háborúban hogyne lenne feminista elcsendesedés. Ahogy az oltáskényszer is hátralépett az egész világon, úgy az ukrán Femen is éppen csak létezik.

Ami tanulságot a történetből levontál, az többet árul el rólad, mint a régi idők valóságáról.
Így.. ennyire más világlátással, persze hogy nem értjük egymást.

„Változott valami ..?”
Hm..
.. persze hogy változott.
Leginkább az, hogy ma nem kéne az adott szavát betartania annak a leánynak.
Persze változott az időjárás is, és a közvetlen életveszély szintje is – és talán az is hogy a hímneműek is törik a fejüket a férfiasságon..
(pedig az aztán abszolút nem az ő dolguk)

Naooo
Olvasó
Naooo

Ez egy butaság, ilyen természetesen a valóságban nincsen, a pénz ugat, karaván szalad.

Adam Bogomolov
Újságíró

Ilyen jöhet még! :-]

csakafoci
Olvasó
csakafoci

A 20 éves már korosnak minősült abban az időben, tanulhatnának ebből a mai királyányok, a biológia nem hazudik:
“Hogy ott folytassam, ahol annyiba hagytam, ez a leány már elmúlt húszesztendős is, amikor még egyre játszadozott a legényekkel, s hiába kérték, hiába vitték volna”

tomgal
Olvasó
tomgal

A mai királylányok ? Mindenhonnan azt harsogják nekik , hogy a szingli, gyermektelen nők a legboldogabbak és ezt még kutatásokkal is alátámasztják. ( férfi kutatók)

https://www.google.com/amp/s/www.psychologytoday.com/us/blog/why-bad-looks-good/202102/why-many-single-women-without-children-are-so-happy%3famp

Jelenleg 30,2 év a nők első házasságának átlagéletkora. Régen kénytelen volt a legtöbb nő férjhezmenni, ma már csak az megy, aki akar . ( természetesen nem muszlim , meg afrikai országokról beszélek).

Igen, a biológia valóban nem hazudik, teljesen egyetértek, hogy mindenki szempontjából a legideálisabb, ha egy nő a huszas éveiben szül.De kinek, mire, mi tenné vonzóvá számukra ? A mostani generáció már nem tartja kötelességének, sőt egyáltalán nem fogadja el, hogy bármiben döntsenek a feje felett. Úgy élik az életüket, ahogyan akarják. Sőt már én is bőven választhattam, hogy családot akarok-e, vagy sem. Az egyetlen mód, ha vonzóvá teszik számukra ezt az utat. Nem a “30 éven alul szülsz nem kell szja-t fizetned”-re gondolok elsősorban.
A palackból már rég kinn van a szellem, ezt vissza senki nem tuszkolja.

A Bíró Juli egy nagyon érdekes, tanulságos kis novella, a kevélység valóvan elnyeri méltó büntetését,de fikció, azért a való világban ez nem így működik, működött. Olyan nincs, hogy egyetlen szép lány van egy faluban, pláne, hogy minden legény van olyan hülye ( mert mind annak van titulálva), hogy egy ilyen külsőre szép , de belülről rohadt nő után epekedjen, verekedjenek, meg öldököljék egymást és a legtöbb még a saját testiépségét sem kímélte volna. Néhányan lehetnek, de az összes biztosan nem. Ha hasonló megtörtént volna , akkor Juli a számára legjobbnak ítélt rajongóval úgy lelépett volna, ( és lett volna jelentkező) mint a szél, esze ágában nem lett volna összeadnia magát egy torzszülöttel.
Aki ennyire játszadozik az emberi életekkel, az majd pont a szavát tartja be…

Persze a novellák, regények nem azért vannak, hogy eseményeket rögzítsenek, hanem, hogy szórakoztassanak, elgondolkodtassanak. Egy biztos, hülye az a férfi, aki egy ennyire romlott lelkű nőért mindenre képes a testi örömök reményében. ( pedig nincs annak sem aranyból a vaginája). De persze ez megfordítva is igaz, az a nő is hülye aki az igazán rosszfiúkért rajong, aztán meglepődik, ha rosszul bánnak vele.

https://www.origo.hu/sport/trashtalk/20230124-conor-mcgregor-megvert-egy-not-a-jachtjan-ufc-nyomozas-bantalmazas-vallamoas.html?utm_source=hirkereso&utm_medium=referral&utm_campaign=hiraggregator

Naooo
Olvasó
Naooo

“A palackból már rég kinn van a szellem, ezt vissza senki nem tuszkolja.”

Szellemirtást kell végezni.

A Jeges
Olvasó
A Jeges

Mivel szellemről van szó,ezért fizikai fegyverekkel nem tudjuk megoldani.Csakis szellemi fegyverekkel.
Járható lenne,ha úgy a férfiak,mint a nők önként hátat forditanának mindannak,amit ez a civilizáció nyújt. Kérdés,h.ki merné meglépni,mert szeretnénk,ha megváltozna minden,de vajon hajlandóak lennénk arra,hogy árat is fizessünk érte?

tomgal
Olvasó
tomgal

Ezzel egyetértek.

Szergej55
Olvasó
Szergej55

Ha muszáj lesz, könnyebben menni fog, mert akkor nincs más lehetőség. Eddig is így történt minden változás, ezután is így fog.

Szergej55
Olvasó
Szergej55

Semmi gond, legfeljebb egy nemzedék és le fog áldozni ennek a hóbortnak is. Amint újra szükséges lesz a fennmaradásunkhoz a család, észbekapnak majd a “királylányok”. Ez pedig nincs már messze, a modernkori szocializmus túlnőtt magán, felemésztette a tartalékokat jó előre.

tomgal
Olvasó
tomgal

Egy nemzedék ? Az 25-35 év. Igen optimista vagy. A hóbort pedig 1956 óta tart. Én ennek a folyamatnak a bárminemű visszarendeződését kb.70-80 évre taksálom. Nagyon optimistán.

És ezen még egy államilag bevezetett abortusztilalom sem segítene, mert rengeteg védekezési lehetőség van ( szemben az 50-es évekkel). A ( szerencsére) csökkenő számú abortuszokkal sem lenne elég jó a fertilitási ráta.

Szergej55
Olvasó
Szergej55

Ha a kaki kiborul egyszer, onnantól már gyorsan a nyakunkba ér. A jelenlegi cigányszaporulattal és egyéb minden helyzettel számolva még pesszimista is voltam, nemhogy az ellenkezője.

A Jeges
Olvasó
A Jeges

Szerintem sokkal jobb lenne,ha pozitiv irányú agymosást alkalmaznának a médiákban. Mondjuk ez időigényes,mert volt kb.40 év liberális mosóda,na ezt kijavitani szinte lehetetlen.Kéne min. 80 esztendő na ennyi időnk nem lesz. Maradna a B-terv,ami sajnos drasztikus lenne,és sok áldozattal járna,és fogadni mernék,hogy a fehér férfiak innák meg a levét. Azt kell mondanom,hogy itt már csak Isteni csoda tudna segiteni.

Hunn
Olvasó
Hunn

Pozitív irányú agymosást a médiában? Bizony, lehetne jóra is használni… Éppen ezért az a modern világ legnagyobb problémája, hogy a globális tömegmédia egy olyan vallási-etnikai kisebbség tulajdonában van világszerte, mely ellenséges szándékkal és gyűlölettel viszonyul a többségi társadalmakhoz, és azok életének negatív befolyásolására, ártalmára tör.

És aki ezt észreveszi és nyilvánosan szóváteszi, azt könyörtelenül levadásszák, tönkreteszik és ellehetetlenítik… És közben úgy csinálnak, mintha az adott illető minden ok és alap nélkül, pusztán szellemi restségből, butaságból, ismerethiányból, vagy színtiszta gyűlöletből nyilvánult volna meg, ők pedig – az egyébként nem létező – szellemi és erkölcsi magas lovukról diktálnák a saját maguk által kialakított, mesterséges konszenzus alapján a kötelező véleményt.

Reactor
Újságíró

Azt azért tegyük hozzá, hogy Sánta Ferenc nem Stephen King; nem a fikcióról lett híres. Amiről ő írt, az nagyobbrészt úgy is történt. Neki volt azt hiszem, az a másik novellája, ahol a mélyszegény családban a nagypapa elmegy meghalni a kénes barlangba, hogy ne legyen terhére a családnak. És valóban: ha “népszokás” nem is kerekedett belőle, bőven megesett, hogy a magát fölöslegesnek érző családtag elment és megölte magát.

csakafoci
Olvasó
csakafoci

A szomorú az, hogy ez olyan mint az 1×1. Ha nyulakat tartok, és évről évre csökken az állomány, akkor az kudarc, fenntarthatatlan, változtatni kell. Az embernél sincs másként. Az egész fejlett nyugati típusú világ olyan, mint az elbaszott nyúltenyészet, totális kudarc, ami pár nemzedék alatt összeomlik. Most még a bevándorlás a gazdag országokban elkeni, de a tendenciák egyértelműek mindenhol, a modern világ hiába gazdag, alapvetően haldoklik. A legszemléletesebb példa a két Korea. Van a szegény, lesajnált észak, és a gazdasági csoda, a gazdag dél. Ég és föld. Északon diktatúra, elmaradottság, éhezés. Délen hightech és gazdagság. De ha a nyúltenyészet példa szemüvegén keresztül nézzük melyik a sikeresebb? Északon 2 felett van a születési ráta, reprodukálják önmagukat, működik a fajfenntartás, míg délen a világ legrosszabb születési rátájával büszkélkedhetnek (0.81) gazdagok és sikeresek, de menetelnek a halálba.
Hiába a liberális piacgazdaság nyújtja a legjobb életfeltételeket az egyénnek, az ember mint faj, csak akkor lesz sikeres, ha nem az egyéni sikert jutalmazza, hanem a családot emeli fel az elsődleges céllá. A valósítsd meg önmagad, és te vagy a fontos stb. szlogenek totális zsákutca, ha nem találunk vissza a közösségekhez az egyén dicsőítése helyett, akkor a muzulmán világnak önként és dalolva adjuk át a helyünket.

Hunn
Olvasó
Hunn

Az lenne a tanulság, hogy az adott szó kötelez?

Nem.

A tanulság az, hogy a pina hatalom.

(Amiről, csak zárójelben jegyzem meg, a feministák rendkívül kényelmesen mindig elfeledkeznek, amikor az úgynevezett “férfiuralomról” és a nemi egyenjogúság kivívásáról beszélnek… Miközben a pina hatalmát persze nem csökkentik az egyenjogúság nevében… A pina hatalma pedig totális hatalom a férfiak fölött. Így aztán, amikor anno a férfiak lépésről lépésre lemondtak az úgynevezett – és eléggé korlátozott -“hatalmukról” a nők felett – mely hatalmat egyébként annak cserébe köszönhették, hogy ők építették fel és működtették a kényelmes, békés és biztonságos, civilizált világot a nők számára – akkor a lemondással minden esetben automatikusan a női túlhatalomhoz járultak hozzá. Az idióták…)

Az adott szóról csak annyit, hogy a bírónak is első dolga volt bepróbálkozni, hátha kiválthatná valami mással… Ennyit az adott szóról. Nem az adott szó miatt lett a nő a púposé.

A nő azért lett a púposé, mert mindenki pontosan tudta és érezte: ha azt mondják neki, hogy meggondolták magukat, akkor ugyanazzal a fejszével mészárolta volna le az egész kibaszott kiscsaládot, amivel a farkast is agyonvágta…

Szergej55
Olvasó
Szergej55

A nők (akár femik, akár nem) nem feledkeznek el a négybetűs hatalmáról, azt mi tesszük, és engedjük ki őket a konyhából már több mint 100 éve. Az adott szónak pedig volt jelentősége a magyar néphagyományban, annyira nem valószínű, hogy mindenki csak jóemberkedésből adta volna át az ezzel kapcsolatos tudást, mert legalább szégyen volt nem betartani. Ma szégyentelenül élünk, ezért ezen érzés újbóli megértetése a többségnek nem is olyan régi emlékeket idéz majd fel, ha ennek a weimari őrületnek vége lesz.

Oldm4n
Olvasó
Oldm4n

Az egész bandában csak egy igazi férfi volt… de félre ne értessék: Neki nem volt veszítenivalója. Hidd el, ha nincs vesztenivalód, sokkal férfiasabb vagy, sokkal meredekebb dolgokba belemész, ezáltal sokkal kívánatosabbnak tűnsz a másik nem számára. Nagyon fura helyzet ám ez. Órákat tudnék beszélni róla, milyen volt a válás után kifosztva, kisemmizve a földön heverni, milyen volt felállni és sok-sok év alatt összerakni magam újra, a nullánál is kevesebből. S most, hogy sikerült, a saját magam legjobb verziójává válok lassan, már jönnének maguktól a királylányok. :/ De ma már inkább megveszem őket arra a fél órára.