Miközben feminista szemszögből nézve rengeteget javult a nők helyzete az előző évtizedekben, aközben feltűnő az ünneplés teljes hiánya. A statisztikai adatokból is kiolvasható sikerek éles ellentétben állnak a kortárs feminizmus áldozati narratívájával – derül ki Joanna Williams volt feminista oktatásügyi szakértő könyvéből, a Women vs. Feminismből. Könyvismertetőnk első részéből kiderült, hogy a kortárs feminizmus úgy küzd a lányok iskolai hátrányai ellen, hogy igazából már inkább előnyeik vannak; hogy a nők kisebb fizetése nem valóság, hanem mítosz; és hogy a kortárs feministák az elitvállalatoknál elitpozícióban dolgozó nőkért aggódnak leginkább, nem azokért a hétköznapi nőkért, akiknek a férfiakhoz hasonlóan nem karrierje, hanem munkája van.
Összefoglalónk második részében a feministák szexszel kapcsolatos nézeteinek megváltozásának nézünk utána, szóba kerülnek az amerikai egyetemek és a metoo-mozgalom, valamint némi femimizmus-történet, különös tekintettel a feministák különös tudomány-értelmezésére.
Mivel a statisztikák szerint a nők sokkal jobb helyzetben vannak, mint ahogy a feministák képzelik, ezért a feminista aktivisták – hogy harcuknak legyen értelme – előnyben részesítik a nehézségekről, szexizmusról szóló egyéni tapasztalatokat, ami szerintük többet elmond, mind a száraz statisztikák.
Különösen igaz ez az egyetemi campusokra, ahol – mint ahogy arról gyakran be is számolunk – aranykorát éli az áldozati kultúra, a sokszínűség divatja és a safe space-ek, trigger warningok világa (erről másik könyismertetőnkben olvashat bővebben).
A feministák úgy aggódnak az erőszak és kirekesztés miatt az amerikai egyetemeken, mintha nem épp ezek az egyetemek lennének a világon talán a legbiztonságosabb és legbefogadóbb helyek. A feminizmus jegyében működő egyetemi cenzúra pedig azt sugallja, hogy a nők kevésbé képesek kiállni magukért a vitában és nem annyira képesek a racionális vitákra, mint a férfiak.
Persze a feministák attól tartanak, hogy a nőgyűlölet nem férfispecifikum, magyarán a nők hamis tudata internalizálta a nőgyűlöletet – szerintük ezt mutatja az az 53 százaléknyi nő, akik Trumpra szavaztak. Az internalizált nőgyűlöletet Kate Millett, a mentális problémákkal küzdő, összeférhetetlen természetű feminista szerző találta ki 1969-es, Sexual Politics című munkájában. Azért az mégis tragikomikus, ha a feminizmus, ami a szabad választás lehetőségeit szeretné növelni, a végén még megmondja, hogy ki döntött szabadon és ki nem, szabad döntést pedig csak azok hoztak, akik összhangban döntöttek a feminista elképzelésekkel.
A kortárs feminizmus nem bízik a nőkben.
A nők sztereotipikus szemlélete, mint irracionális, nem önálló emberek, ma inkább a feminizmusra jellemző, nem a férfiakra – jelenti ki Joanna Williams, hozzátéve: a kortárs feminizmus arra kondicionálja a nőket, hogy tekintsék magukat passzív áldozatoknak, akik képtelenek kiállni magukért.
Az áldozatiság a hatvanas években került az akadémiai érdeklődés középpontjába, s a következő két évtizedben vált népszerűvé. Ezekben az évtizedekben a zaklatás számos formáját fedezték fel az élet minden területén, és személyes vagy társadalmi állapotok pszichológiai problémákká váltak. Miután a hetvenes években elmosódtak a határok a magánélet és a közélet között, az addig személyesnek gondolt problémákat strukturális kérdésként kezdte kezelni a feminizmus. Ma minden nő áldozat, még akkor is, ha sikeres, mivel az egész női kollektíva áldozat, és azért erős és felsőbbrendű, mert túlélő. Így a nők autonóm cselekvőkből speciális védelmet igénylő áldozatokká váltak. Az identitáspolitika korában a mentális problémák határozzák meg az embert – mutat rá a szerző.
Szabad szex – vagy mégsem?
A feministák által szorgalmazott szexuális forradalom korszaka elég rövid volt – jegyzi meg Joanna Williams: „felejts el a könnyed flörtkultúrát és a vicceket a barátságról extrákkal. A mai fiataloknak a szex problematikus.” Joanna Williams szerint az új feminista szexellenesség összetalálkozik a konzervatív moralisták elképzeléseivel (szerintünk ez csak felszínes egyezés, a két irányzat máshonnan indul és máshol köt ki, és az indokai is mások).
Hozzátehetnénk, hogy egyébként mindig az volt, épp ezért vette körbe rengeteg tilalom és tabu, s hogy a szexuális forradalomnak két arca van: az egyik az, hogy valóban könnyebben élhetik meg az emberek a szexualitásukat, a másik az, hogy ez okozott újabb problémákat is. Akárhogy is,
a mai feministák már újra szabályozni, sőt túlszabályozni szeretnék a szexualitást.
S nem úgy, mint a régi vallásosság és társadalmi szokások, amelyek íratlanok voltak, és elismerték az emberi kapcsolatok komplexitását. A mai feministák egyértelmű, szóbeli és folyamatos beleegyezést követelnek, minthogy minden férfi potenciális erőszaktevőként tűnik fel a szemükben.
Ez sem ma kezdődött azonban. Amint a fogamzásgátlás új technikáinak köszönhetően a szex egyre kevésbé szólt a gyermekvállalásról, úgy vált a férfi dominancia kifejezőjévé. Kate Millett már 1969-ben az uralom elfogadásaként értelmezi a szeretkezést, később pedig Andrea Dworkin fejti ki Intercourse című munkájában, hogy a szex a nők kontrollálásáról és tulajdonlásáról szól. Eszerint a nőket tárgyiasítja és alacsonyabb rendű státuszban tartja a patriarchális dominancia. A családon belüli erőszakot egyre kevésbé értelmezték úgy, mint aminek gazdasági és hatalmi okai vannak, és egyre inkább a női mentális érzékenységre, valamint a férfi agresszivitásra tekintettek, mint kiváltó okra. Ezzel párhuzamosan a társadalmi kérdéseket is diagnosztizálható szindrómákként tűntek fel, egyéni problémák egyre kevésbé léteztek, hisz azok strukturális kérdésekké váltak.
A „tanult tehetetlenség” pedig elindítja az „erőszak körforgását”. Az elméletet Lenore Walker fejtette ki The Battered Women című kötetében 1979-ben. Később aztán a nők munkahelyi hátrányát és sok mást is a szexuális zaklatásokra vezettek vissza a feministák – vázolja Joanna Williams. Egy 1976-os bírósági ügy folyományaként a szexuális zaklatást a diszkrimináció egyik formájának nyilvánította a törvényhozás, s ez annyira ráirányította a témára a figyelmet, hogy hirtelen mindenhol szexuális erőszakot kerestek – és találtak. Nemhiába írt Daphne Patai – némileg cinikus hangvételben – könyvet Heterophobia címmel, amiben
„a szexuális erőszak iparáról” is értekezik.
Ma a szexuális zaklatás és erőszak definíciója teljesen szubjektív – minden az, amit egy nő annak érez, ami kellemetlen a számára.
Egy 2016-os tanulmány a brit Trade Union Congress részéről azt állítja, hogy a nőknek a fele él át szexuális zaklatást a munkahelyén; ez a 800 megkérdezett 52 százalékát jelenti. A megkérdezettek egyharmada illetlen poénokat és kéretlen érintéseket emlegetett, a legtöbben viszont általában a nőkkel kapcsolatos, valamilyen férfiviccet nevezték szexuális zaklatásnak. A TUC-kutatás még így is lamentál azon, hogy a megkérdezettek nem voltak hajlandóak kiterjeszteni a szexuális zaklatás definícióját, mivel úgymond nem értették meg, mi is az. Ezért aztán a felmérés készítői azokat is áldozatnak sorolták be, akik jelentéktelennek gondolták a saját tapasztalataikat. Ebből is látszik: a feminizmus a nőket is felülvizsgálja. „A feminizmus internalizálta a nők, mint áldozatok szemléletét, olyannyira, hogy többé már nem fontos számára, hogy egy nő személyesen átélt-e valamilyen zaklatást vagy erőszakot.”
Ugyanennek a szemléletnek köszönhető az „erőszak-kultúra” hangsúlyozása, amely nézet szerint a szexuális erőszak teljesen bevett, gyakori jelenség, ami csak ritkán derül ki, és mítoszok veszik körül. Ezzel kapcsolatban is gyakran előfordul, hogy
a feministák áldozatnak sorolnak be olyanokat, akik magukat nem tekintik semmiféle áldozatnak.
Például a nők nem tudnak beleegyezni az együttlétbe szabadon, ha alkoholt fogyasztottak – ugyanez az alkoholt fogyasztó férfiakról persze már nem mondható el. Meg egyáltalán: patriarchális társadalomban a nők egyáltalán nem tudják szabadon teljes beleegyezésüket adni a szexhez a kortárs feminizmus szerint. Ezt a felfogást Luke Gittos szedte szét Why Rape Culture is a Dangerous Myth című munkájában, de Patai is kritizálja említett könyvében.
Egy felmérés szerint például 85 ezer áldozata van a szexuális erőszaktevőknek Walesben és Angliában évente. Ennek azonban csak a 15 százalékát jelentik a rendőrségnek, és ezer esetben folyik eljárás. Ez igazából azt jelenti, hogy a 85 ezer eset csak találgatás. Egy 2010-es brit felmérés szerint a női egyetemi hallgatók 68 százaléka élt át szexuális zaklatást, ezt a számot azonban egy 2000-res mintájú kutatásra alapozzák, aminek résztvevőit önkéntes alapon választottak ki.
Ma bármilyen férfiak részéről megtapasztalt közeledés, amit kellemetlenként élnek meg a nők, vagy utólag kellemetlennek nyilvánítanak, szexuális zaklatásnak számít – figyelmeztet Joanna Williams. Rebecca Solnit szerint például a férfiasság elődleges ismertetőjegye az erőszakosság.
hiszen épp a bizalmatlanságot nevelik bele a lányokba.
Az erőszak definíciója az 1990-es évektől tágult ki, először azzal az elképzeléssel, hogy verbálisan lehetséges valódi pszichikai sebet ejteni, s hogy például a rasszista beszéd egyenesen „lélekgyilkosság”. Ha megsértve érzem magam, akkor amit mondtak nekem, eleve sértő volt. Ez a szemlélet a posztmodern személyiségelméletek következménye, amelyek szerint nincs lényegi én, egész személyiségünk társadalmi konstrukció, jelentős részben a nyelv szülötte, így aztán leginkább a nyelvvel lehet bántalmazni.
Joanna Williams ezután az iskola és az egyetem felelősségét tárgyalja, minthogy a nevelés felelőssége átkerült az iskolához az utóbbi évtizedekben. Ha bárki az amerikai egyetemi életben megkérdőjelezi az erőszakkultúráról, safe space-ekről és a veszélyes férfiakról szóló konszenzust, hiszterikus reakciókat kaphat: mikor Laura Kipnis feminista professzor megkérdőjelezte munkahelye, a Northwestern University szexuális zaklatásra vonatkozó szabályzatát, egyes diákok dührohamot kaptak, az egyetem vezetése pedig hosszú, bürokratikus eljárást indított ellene.
A „mérgező férfiasság” („toxic masculinity”) elméletének jegyében a férfiaktól elvárják, hogy a „női értékeket” reklámozó korszellemnek megfelelően felzárkózzanak az új, terapeutikus és érzelmes viselkedés-éthoszhoz.
A feminizmus változásai
A mai áldozati feminizmus szerint még mindig van szisztematikus, nőellenes elnyomás, a férfiak, a konzervatív politika, a reklámipar, a média mind ezt képviseli. Azonban az elnyomás ma már mindazt jelenti, amit ez az áldozati feminizmus kellemetlennek tart, vagy amivel nem ért egyet. Ez már nem nagymamáink feminizmusa – írja Joanna Williams, aki röviden összefoglalja a feminista mozgalom történetét.
Mint mindebből kitűnik, mindig fontos kérdés volt, hogy vannak-e természetes különbségek a nők és férfiak között, vagy a férfiasság és nőiesség csak társadalmi konstrukció. Sokáig a feministák a nőiesség különbözőségét hangsúlyozták és a maszkulin világot kritizálták, például a mai napig élő elképzelés, hogy
a háború és az erőszak az ennek a maszkulinitásnak és hatalmi helyzetének köszönhető.
Megjelent a nők felsőbbrendűségének képzete is az állatias férfiakkal szemben. Aztán Simone de Beauvior jött azzal, hogy az „igazi nő” kulturális találmány.
Jó a cikk, köszönöm!
Az miért van, hogy a mindenféle genderek mindig a nőkkel sportolnak együtt, nem saját kategóriában?
Teljesen jogos felvetés, érdekes eddig ez eszembe sem jutott.
Gondolom költői kérdésnek szántàtok.
Értek én mindent. A fiúkat, férfiakat kell átnevelni és akkor lehet sírni hová tűntek az igazi férfiak!
Szeretnék már most válaszolni a feministáknak. Kiirtottátok őket.
A feminizmus története és változó irányvonala elég jól rá világit arra, hogy ősapáink mennyivel bölcsebbek voltak amiért lekezelték a nőket néhány pofonnal ha elkezdtek hülyeséget beszélni.