Egy sorozatot indítok, melyben dr Warren Farrell gondolatait osztom meg az olvasóval. Elsőként a magyarul is megjelent: “Miért nem értik meg a nők, amit a férfiak nem mondanak ki, avagy ki védi meg a férfiakat? ” című könyvének mondanivalóját adom közre. Dr Farrellről annyit jó tudni, hogy az amerikai férfimozgalom egyik atyjának tartják, korábban feminista elköteleződésű volt, de látva a férfiak társadalmi elhanyagoltságát, meghozta a népszerűtlen döntést: átállt a férfiak oldalára. Elkötelezett a két nem őszinte párbeszéde, és egysége mellett.
Az elején mi a legfontosabb, amit tudnunk kell a férfiakról? (Egyáltalán mindenkiről.) Megértésre vágynak. Még senki sem mondta, hogy el akar válni, mert annyira megérti őt a társa.
Bár paradox módon a férfiakat tartjuk szabadabbnak, ők kapnak látszólag több elismerést – ők a cégek vezetői, ők a “ház urai”, akik mindig kimondhatják, amit gondolnak – valójában azonban ez csak látszat. Először is elismerést a vezető beosztás kevesebbet ad, mint gondolnánk, munkát annál többet. Másrészt azt mondani, amit gondolunk, vagy azt amit érzünk – az nagyon nem ugyanaz. Egy férfi akkor sikeres, ha elnyomja az érzéseit és csak a fejével, a fejéből kommunikál.
Ha már érzések – hát a férfiak nem természetes módon vonulnak vissza a barlangjukba? Nos, igen, de… ez sokszor csak annak a jele, hogy nem tartják biztonságosnak a környezetet az érzelmek kifejezésére. Tarthatnak a konfliktustól is: ritka – a vicc szerint is – hogy ne egy nőnek legyen igaza, vagyis egy nő addig kommunikál és érvel, míg a férje beadja a derekát, vagy a férfinek lesz igaza – ritkább eset – és esetleg a nő vonul vissza a barlangjába. Érzelmileg és szexuálisan elutasító lesz, hiszen “letorkolták”, “elhallgattatták”, feministáék szerint “elnyomták”. Mindegy minek nevezzük, a férfi így is vesztített.
Manapság társadalmilag a férfiak váltak passzív-agresszívvé. Látszólag egyetértenek a nők hangos menetelésével és küzdelmével az igazságukért, közben azonban egyre nő bennük a frusztráció a növekvő meg nem értettség és elutasítottság miatt. A nők pedig bólogatójánosokat, vagy egyre sötétebben hallgató férfiakat kapnak. Az eredmény ugyanaz: rá kell döbbenjenek, hogy lelkileg egyre inkább magukra maradnak, és magánéletükben is egyre nehezebb a “megfelelő” férfit megtalálni.
Általában meg kell tanulnunk (mindkét nemnek egymás felé) biztonságos környezetet nyújtani érzelmileg.
Az is egy városi legenda, hogy a férfiak félnek az intimitástól. Nem, pont hogy attól félnek, hogy az intimitást csökkenti érzelmileg megnyílni a feleségük előtt. Ha bele kell állni egy konfliktusba, sokkal nehezebb, ha amellett, hogy kinek lesz igaza, az is tét, hogy megmarad-e az intimitás és szeretet a kapcsolatban.
A legtöbb nő őszintén hiszi, hogy sokra tartja a férfiak érzéseit – ám ez sokszor csak addig tart, amíg nem jelent érzelmi kockázatot. Ha a férfi őszinte érzései fájdalmat okoznak, vagy kritikát fogalmaz meg, a legvérmesebb nők már nőbántalmazásról beszélnek és menekülnek a feministák és az Isztambuli Egyezmény mögé (nyugaton főleg. Mi még nem tartunk itt, szerencsére.)
Az az igazság, hogy a férfiak legtöbbször szextárgyat, a nők pedig sikertárgyat választanak maguknak. Aztán megy a panaszkodás, hogy a nők ingyenélők és éretlenek, a férfiak pedig megközelíthetetlenek. Csak hát ami sikeressé tesz egy férfit – mint már mondtam – az pont az, hogy fejből képes dönteni és nem szívből.
Érdekes – és szomorú – tény, hogy bár a nőktől több megértést várunk, ezt inkább csak akkor kapjuk meg, ha az ő oldalunkon állunk. Vitában ők sem kíméletesebbek a férfiaknál. Nézzünk csak meg akárhány válópert!
Nos, a kommunikációban nagyon fontos, hogy úgy tudjunk kritizálni, hogy az el is jusson a másikhoz. Dr Farrell ennek taglalásával folytatja.
A boldog házasságok példája alapján jó és szükséges kimondani a haragunkat és a kritikánkat… egy bizonyos pontig. Illetve rengeteget számít a módja.
Még kicsit messzebbről indítva sokan azt hiszik és terjesztik, hogy a nők nehezebben fejezik ki a haragjukat, és főleg férfiakkal szemben. Ezzel szemben az igazság az, hogy mindenki (igen, a férfiak is) nehezen fejezik ki a haragjukat, és nem szívesen kritizálnak. Aki ugyanis így tesz, azt a legtöbbször elutasítják, érzelmileg mindenképpen.
Kutatások igazolják, hogy a feleségek gyakrabban lobbantják fel a vitákat (85%-ban), ha ebben mindketten részt vesznek, de az egyik fél a domináns fél, akkor 66% – ban a nők azok. Általában a nők többet panaszkodnak, gyakrabban kezdeményeznek konfliktusokat, jobban kezelik a vitákat, és ha ők kezdeményezték, gyorsabban túl is vannak rajta érzelmileg.
Az egyik kiemelkedő kutatója a témának John Gottman, az University of Washington munkatársa. Azt találta, hogy a férfiak általában jobban megijednek egy dühös nőtől, mint a nők egy dühös férfitól. Az ok: a férfiak férfiakkal szoktak vitatkozni, nem nőkkel, a szocializációjuk erre neveli őket. Kifelé (férfiak felé) és nem befelé (nők felé) adnak kritikát. A család felől harmóniára számítanak, nem háborús frontra.
Érdekes társadalmi párhuzam, hogy a feministák kifejezik a közélet szintjén a haragjukat, miközben azt komunikálják, hogy a nők ezt nem tehetik meg. A férfiak pedig megpróbálnak jó fejek lenni, és elnyomják a haragjukat, miközben a közmegegyezés szerint ők pont, hogy szabadabban fejezhetik ki magukat.
Bár gyakran halljuk, hogy a nemek harca folyik, valójában folyamatosan csak az egyik fél lő, míg a másik folyamatosan a homokba dugja a fejét, és reméli, hogy a golyók elkerülik őt.
A cél azonban nem az, hogy a férfiak állásait elkezdjük erősíteni, és ők is veszett dühvel lőjenek a nőkre. A kommunikáció a cél, ahol mindkét fél elmondhatja, ami bántja, és mindkét fél megértést nyerhet, összességében pedig: békét és belső fejlődést.
folyt köv.
Köszönöm a cikket!
Eddigi oktatói tapasztalatom alapján azt kell, hogy mondjam, hogy sok mindennel egyet lehet érteni, amit leírtál.
Számomra az tűnik a legnagyobb problémának, hogy az iskolában, de a családban otthon is mindenki megtanulja, hogy mi a helyes, a jó és a rossz, mi a tökéletes és mi a hibás. Ezt, illetve a kritikákat meg is tudjuk fogalmazni, elvégre az egész életünk arról szól, hogy valahol valamikor valaki kritizálja a teljesítményünket. Erről szólnak a dolgozatok-zárthelyik, erről szólnak a vizsgák (akármelyik), a munkahelyi értékelések és sorolhatnám.
Arról kevesebb szó esik, hogy a kritikákat hogyan lehet úgy lekommunikálni, hogy azt a másik fél ne bántásnak, vagy sértésnek vegye. Ebben az egész világon férfiak és nők átlagosan (!) nagyon gyengén szerepelnek. Nyilván, hiszen erre senki se tanít meg minket. Pedig talán ez lenne a legfontosabb.
Nekünk férfiaknak, de a nőknek is sok dologban változtatni kell a kommunikáción, hogy az együttműködés ne rögös út legyen, hanem kooperáló prosperitás. És tényleg csak ezen múlik sokszor, hogy mit hogyan tudunk kifejezni.
Szóval jó az őszinteség, de ha nyers kifejezéssel társul, az már nem. Erre találjunk megoldást! :-]
Adam, manapsàg màr elkezdtèk tanìtani a vàllalati szfèràban ès egyetemeken hogyan adjunk konstruktìv visszajelzèst, ill. mi a különbsèg a destruktìv ès konstruktìv kritika közt. Az egyik legelterjebb ès legegyszerűbb technika a “szendvics” mòdszer. Nagyon nagy vonalakban, kezd valami pozitìvval, majd mondd a negatìvat, lehetőleg adj valami megoldàst hogyan lehetne korigàlni a negatìv cselekvèst/szokàst ès zàrd le valami semleges/pozitìv tèmàval a beszèlgetèst.
Ha èrdekel elèg sok mindent lehet talàlni neten ezzel kapcsolatban, az angol oldalak àltalàban jobbak. Itt egy angol link a tèmàhoz, ami pàrkapcsolatokra fòkuszàl. Nèzhetsz management/tudomànyos anyagokat is, azok àltalàban pontosabban ès rèszletesebben fogalmaznak.
https://www.marriage.com/advice/relationship/constructive-criticism-in-relationships/
Ez tényleg jó, köszönöm!
Nem értek azzal egyet, hogy a nők jobban tudnának vitákat kezelni. Legfeljebb agresszívabbak, de a problémaelsimító képességeik 99%-ban nullához konvergálnak. :D
Ezt csak megerősíteni tudom.
20 éve dolgozom nők között, egészen elképesztő, amit művelnek e tekintetben – adott esetben több diplomával a kezükben.
Nem csak a vitarendezésről szóló állítás hamis, de az is, hogy gyorsabban túl vannak egy vitán érzelmileg. Aha. Napi szinten látom, hogy egy piszlicsáré szaron képesek több napig pörögni… vagy éppen évek múlva felhozni egy huszadrangú konfliktust. Tulajdonképpen ez mind shit teszt.
A magánéletben pláne ismerjük a tesztelést, ami nélkül nem nő a nő, legyen 15, vagy 75 éves. Erről már írtatok ezer oldalt, nem érdemes most kifejteni.
Valahogy ezt a shit dolgot kellene visszaszorítani, de ahhoz fejlődni kellene érzelmileg, értelmileg. Nem erre tartunk, valljuk be.
Szerintem is sok igazság van benne. Az érzelmi és nem észérvi döntések és kommunikáció igen ártalmas lehet egy munkahelyen!
A munkahelyek szempontjából én azt tartom jelenleg az egyik legnagyobb tragédiának, hogy míg egy férfi számára élet-halál kérdése az, hogy van-e munkája és tud-e pénzt keresni, addig egy nőnél mindez csupán opcionális. Ennek ellenére ma a legtöbb munkahelyen nők a HR-esek, és egyre inkább a menedzserek többsége is nőnemű, főleg az alsó- és középső szinteken.
Tehát nők döntenek arról, hogy egy férfi dolgozhat-e vagy sem! Vadidegen nők dönthetnek a sorsunkról! Vadidegen nők kezében van a döntés hatalma afölött, hogy mi, férfiak, eszünk-e a következő hónapban, vagy sem!
Komolyan mondom, ha valaha is hajléktalan munkanélküli válna belőlem ebben a szép, új, tetves feminista világban, akkor én bizony nőket rabolnék ki! Nem azért, mintha férfiakat nem mernék, hanem csakis és kizárólag anti-feminista elvi okokból! Mégpedig kifejezetten a karrierista roastie-kat és a szexmunkásokat céloznám be.*
Az egyetlen kérdőjel az, hogy ha elkapnának, akkor a böriben a cellatársak vajon hogyan viszonyulnának a bűncselekmények ilyetén fajtájához, elfogadnák-e az antifeminista érveket? Hogy hova kerülne az ember a börtönhierarchiában, alsó ágyra vagy felső ágyra, stb… Gondolom jópárszor verekedni is kellene velük. (Ezért is a nők a hibásak.)
* A kifosztott nők homlokára pedig “F”-betűt karcolnék a tőröm hegyével, á la Lagardere lovag.**
** Csak az a baj, hogy most, miután mindezt leírtam, emiatt már nem lehet pontosan ugyanígy megvalósítani, mert egyből mindenki számára levágós lenne, hogy én voltam a tettes… De annyira jó és poénos ötletnek tűnt, hogy muszáj volt megosztanom az egész világgal. :) Na de sebaj, majd kitalálok valamit…
A női munkavállalás az öntökönlövés legékesebb példája. A mindenkori hatalom úgy igyekszik velünk elhitetni, hogy két embernek kell körömszakadtáig dolgozni azért, hogy máról holnapra tengődjenek, hogy tudjuk, 70-80 éve ez még valahogy egykeresős modellben is egész jól ment a világ kevésbé elfuserált végein. A női munkavállalás ösztönzése kivesz (még) egy főt a gyerekek mellől, ráadásul alacsonyan tartja a béreket abban a korban, amikor a termelékenység minden korábbinál magasabb. Női munkaerővel nem lehet szervezkedni, nem lehet nyomást gyakorolni a munkáltatókra, mert elképesztően gyávák és megalkuvók, ráadásul a feladataik 99%-át bármelyik férfi el tudná látni, és nem is lenne szükség ennyi kamu munkakörre.
Ezzel csak egyetérteni tudok Szergej. Amit még kifelejtettél az a demográfia. Sírnak a kormányok, hogy nem születik elég gyerek. Hát ameddig a nők nem tudnak anyák lenni napi 24 órában nem is fognak többet szülni. Nem kell a nőknek diploma se munkahely és a probléma megoldva. De röviden leírva a női egyenjogúság eltörlése helyreállítaná a rendet.
Alapvetően gazdasági átalakításokra lenne szükség, hogy ezek a problémák megoldódjanak. Az a véleményem, hogy a legtöbb nő nem feltétlenül azért áll munkába, mert önmegvalósít (gondolok itt a gyári munkásokra többek között, vagy a konyhán dolgozókra). A ronda hadigazdaság, amiben élünk a második világháború óta folyamatosan, elhiteti velünk, hogy ennyi meg ennyi munkára csak ennyi meg ennyi bér jár. Ezért kell két kereső egy családba, mert különben az egész közösség éhen is veszne. Erre jön rá az ideológia, hogy azzal foglalkozzunk, ne a valódi problémával. Ezért lehet, hogy a kommunista feminizmus jól megvan ezzel az új világrenddel, mivel ennek is mélyen bolsevizmusba hajló gyökerei vannak. Amiben ma élünk, az nem posztkommunizmus, hanem annak valamiféle megváltoztatott, de lényegében véve alapjaiban ugyanaz az az ideológia. Ami eddig Moszkva volt, az ma Brüsszel és Washington. Biden elnök saját személyes weboldalán fogalmaz úgy, hogy “nem lesz magántulajdonod, de mégis boldog leszel”. Ez az egész femcsináczi handabanda, ami a nők munkába erőltetését harsogja, semmi másról nem szól, mint arról, hogy a hagyományos családokat megsemmisítsék, a kommunista ideológiát pedig ránk kényszerítsék. Ezért vagyok “antifeminista”, mert nem tartom magam kommunistának. Naooo ha itt lenne, egyetértene velem abban, hogy a valaha létezett ideológiák egyik, ha nem legkárosabbika a szocializmus… Ami ebből kinő (pl. feminizmus) értelemszerűen nem lehet más, mint természetéből fakadóan káros. És nem csak ránk, férfiakra, hanem a nőkre nézve is (szerintem a feminizmus főleg a nőkre káros amúgy).
A mindenféle libsibolsi agitáció pedig nem érdekel. Miért kéne az ő véleményüket iránytűként tekinteni? Miért kell egyáltalán meghallgatni az agymenéseiket? Mivel jobbak-többek ők, mint mi magunk? Ugyanez igaz a vad feministákra is…
A jelenlegi gazdaság a túltermelésre koncentrál aminek egyik fő oka a sok felesleges adminisztrációs/bürokratikus munkakör. Ha elmegyek venni egy új TV-t vagy épp egy mosógépet gyakorlatilag a túltermelés miatt három árát kell kifizetnem mert a gyártás kétharmada sosem lesz eladva.
A másik pedig a választék. Teljesen felesleges egy boltban mondjuk tíz eltérő márkájú tejet tartani. Régen ez sokkalta egyszerűbb volt, egyik márka volt a drága és minőségi a másik pedig az olcsóbb “polgári” és kész.
Gyakorlatilag a nők munkavállalása a cégek számára felesleges adminisztratív és anyagi terhet jelent és egy túltermelést ami szintén a kiadásokat növeli.
Ezek okozzák az irreális árakat. Gyakorlatilag még a béreket sem kellene emelni ha a nőket kivennénk a munkából mert az árak kevesebb mint a jelenlegi szint harmadára csökkennének.
A másik negatívum amiért a női szervezetek mindig a férfiakat okolják az a környezetszennyezés. Ha a nők otthon maradnának az is a harmadára csökkenne anélkül, hogy bármit is kellene tennünk érte.
Nem véletlen, hogy a női egyenjogúságot nem csak természetellenesnek tartom de az emberiség történelmének egyik legnagyobb szégyenének is.
Ez a kommunistázás meg egy kreált baromság. Az igaz, hogy elsőként ők hirdették meg a női egyenjogúságot de egyedül ők nem tartották be. Egy tisztességes kommunista fejbe lőné azokat akikre most a kommunista jelzőt akasztgatjuk. A kommunista diktatúra is sokkal demokratikusabb volt mint a jelenlegi kapitalista pénz és hatalmi diktatúra. A demokrácia jelentésének a megcsúfolása a teljes nyugati társadalom működése.
Jó, attól, hogy van nekik n+1 direkt számukra kitalált ruhatárbüfészakos diplomájuk, amivel kiélhetik a cicoma-kivagyi agymenésüket ez semmit nem jelent, nemhogy intelligencia, hanem még kultúra tekintetében sem.
Sajnos tényleg folyik a nemek harca de szerencsére nem minden férfi dugja a homokba a fejét bár a többség vagy nem veszi tudomásul vagy már rég megadta magát.
Pont az lenne a cél, hogy a férfiak felvegyék a harcot. Ha nem így teszünk csak lassan elvérzik az emberiség. Igen a kommunikáció lenne a cél de amíg a nők vannak fölényben ez sosem fog megvalósulni. Csak erővel lehet egy nőt az “emberi” hangú vitára/párbeszédre kényszeríteni.
Sokadjára mondom: nem véletlen, hogy olyan társadalmakban, amik nem állnak a teljes demográfiai és mentális összeomlás szélén, kutya kemény és betartatott KÖZÖSSÉGI normák vonatkoznak mindenkire, nőkre különösen, mert akkor okoznak bajt, ha nincsenek a helyükön.
Nagyon szép eszme elméletben, hogy az emberek legyenek szabadok és felelősségvállalók maguk után, de csak egy kivételes kisebbség az, akinek olyan erős belső tartása és elszántsága van, hogy ezt meg tudja tenni. A maradék olyan, mint a cukorkaboltba beszabadult gyerek, telezabálja magát, aztán jön a hányás, mert nem tudja fékezni az impulzusait.
Ez egy ősrégi nagy igazság amit mára elfelejtett a világ.
A saját családi modellemből kiindúlva is pont ez látszik. A nők csodálatos teremtmények de csak akkor ha tudják hol a helyük.
Aki feledékeny, annak a saját kárán kell újratanulnia…
Ez a dr. Warren Farrell IS oka annak, hogy a nők túl szabadjára lettek engedve.
A nők és a férfiak annyira különböznek egymástól, hogy abba kell hagyni ezt az egyenlőségi harcot, mert valójában egy hatalmas HAZUGSÁG.
A férfiak hibája az, hogy ma ez lett, ami lett.
Bár nem a férfiak azok, akik egész nap csak a szexre gondolnak, hanem pontosan a nők.
Ugyanis a nők alapvető feladata a szülés, a baba nevelése, a háztartás vivése és gondoskodás a férjéről.
A férfi feladata a körülmények megteremtése és azok fenntartása, hogy a gyerekek felnőtté válhassanak.
Minden házasság előbb-utóbb szeretetté, megszokottá ellaposodik. A férj viseli ezt, de a feleségben állandóan dolgozik az ördög és mivel nincsenek vállalati gondjai, elkezd a szexszel foglalkozni. Elképzeli, hogy ő még kívánatos más férfiak számára is és mivel már nem kell tartani a megtermékenyítéstől, hát elkezd flörtölni FIATALABB férfiakkal is.
Megköveteli, hogy őt kezdjék imádni az összes hímnemű valamint versenyezni kezd a nőtársaival, hogy ki a kapósabb.
A szerelem gyorsan jön és gyorsan megy.
Ne várjuk azt, hogy vissza fognak térni a régi idők !
A nők NEVELÉSE kislány koruktól kezdve lenne a megoldás.
Igen, az lenne a megoldás de nincs rá mód. Másképpen leírva nehéz úgy nevelni a gyerekeket ha alig találkoznak velük a szűlök. Ez is csak úgy valósítható meg ha visszatérünk az alapokhoz amikor a nők otthon voltak.