Toplak Zoltán
4 megosztás

Válasz a Nők Lapja “Láthatatlan munkások” című kampányára

Bevallom először felháborodtam a címlapot meglátva. Gyerekkorom óta vagyok bombázva a nők problémáival, érzékenyítve a gondjaikra. Tökre önvizsgálatot tartottam, beláttam, igen a rosszabbik nembe születtem, bűntudatom volt, stb. Soha, senki nem köszönte meg nemcsak az én erőfeszítéseimet, amit a nők boldogabb életéért tettem, de rengeteg férfitársamét sem. Mi változtunk, önvizsgálatot tartottunk és más lett a gondolkozásunk, a magatartásunk, és a szokásaink. Erre mi jön velem megint szembe – már megint -, egy újabb férfibasztatás. Komolyan: soha nem lesz már elég?

 

Aztán persze lehiggadtam, és józanul kezdtem gondolkozni. Sokminden eszembe jutott. Pl. a korábbi, falusi kolléganőim, akikre az ünnepekkor rengeteg plusz munka várt. Kitakarítani a lakást, sütni-főzni, vendéget látni, kiszolgálni, majd újra végigtakarítani a házat. És ebben leginkább csak a másik nőre számíthattak. Jogos igény, hogy kevesebb legyen a vállukon.

Másrészt. Nemcsak női láthatatlan munka van. Főleg ahol kert, udvar van és vidéken. Fahasogatás, kerítés állítás, festés, fűnyírás, hogy csak a leggyakrabbakat említsem.

Erről ki emlékezik meg? Erről ki beszél?

Harmadrészt. A férfiak bizonyíthatóan több időt töltenek a pénzkereső munkával, főleg ha a munkábajárást is belevesszük. És rengeteg férfi termelő munkát végez, nem olyat, mint a kampányban megkérdezett férfiak, akik vélhetően több szabadidővel rendelkeznek és családbarátabb munkahellyel. Nem tréfadolog ám, amikor teljesíteni kell, vagy nem lesz kenyér otthon, mert apát kirúgják.

Negyedrészt a férfiak iránti elvárások is igencsak megnőttek az utóbbi évtizedekben. Otthon is igyekeznek teljesíteni, de az azért mégiscsak túlzás lenne, hogy napi 10-12 óra munka után még otthon is a párjukkal egyenértékű munkásként vegyenek részt a teendők ellátásában. Persze van aki ezt megteheti, ám tegye. Jól teszi, ez úgy vélem kötelessége is, ha valóban szereti a párját.

Summa summárum: megértést és türelmet kérek, nekünk, átlagférfiaknak. Akiket nem tud megérteni a termelési vezető, mert az ügyfelek nem fogadják el, hogy csúszik a munka, mert apának haza kellett szaladni pelenkázni. Ahol a munka előfordul, hogy éjjel fél tizenkettőig tart, mert a megbontott kéményt nem lehet úgy hagyni, azt ki kell bélelni még aznap, vagy a kisgyerek a hideg lakásban tüdőgyulladást kaphat…

Hölgyeim! Nekünk se könnyű. Az infláció óta még többet kell hajtani ugyanazért az életszínvonalért, és ennek az színvonalnak a jó részét a női igények teszik ki. A gőzölős vasaló, az automata, sokprogramos mosógép, a kerámialapos sütő, a…. sokminden. Igyekszünk megteremteni, de ezer fronton mi sem tudunk helytállni.

Őszintén sajnálom, tudom, nem ilyen választ szerettek volna hallani, de az igazság az, hogy míg a nők dolgoznak, mi – ugyanezt tesszük. Csak más területen. Értsük meg egymást, és béküljünk ki végre!

Segítünk, amit tudunk, de nem vagyunk félistenek, csak szintén kimeríthető emberek.

Post Author: Toplak Zoltán

Toplak Zoltán
Lassan ötvenes, kétgyermekes apuka vagyok. Nagyon fontos nekem a férfimozgalmi tevékenység és a keresztény hit. Egy férfiközösség szervezője vagyok, igyekszünk megélni és kivinni a világba egészséges férfiszellemet. Személyes tapasztalatom az, hogy ez sok küzdelemmel és mély fájdalommal jár. De a végeredmény magáért beszél - megéri. ;-) eposzegy@gmail.com - on személyesen el lehet érni. Kommenteket ritkán olvasok.
f Facebook
4 megosztás


1
olvasói vélemény eddig. - Szólj hozzá te is! Minden hang számít!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
1 Egyéni hozzászólás
0 Válasz hozzászólás
9 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
1 Hozzászólások szerzői
Se - se Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Se - se
Újságíró
Se - se

Szevasz Zoltán.
Ha az a cikk alapkérdése hogy “soha nem lesz már elég?” – akkor hidd el nekem hogy soha.,
Amíg nem lövik szét Magyarországot is, addig nem fog a magyar nőtársadalom visszalépni.. még az előző lépcsőfokra se.

Az “együtt” -ben nem azt látják hogy egymásért, hanem azt hogy egymás ellen.. sőt azt hogy őellenük.
És ezt a felfogásukat nem a Ferfihang cikke fogja megváltoztatni.

Szerintem nem a valóság, hanem az agymosógép alakította ilyenné a világot körülöttük.
Amíg a háborús cselekmények le nem kapcsolják az agymosógépet, addíg ne a nőtársadalomnak üzengessünk, hanem egymással próbáljunk beszélgetni hogy mit tehetünk.
Mit tehetünk egyedül, és mit tehetünk férfitársadalomként.

És az tutti nem a nőtársadalomnak írt, békejobbot kínáló gondolatokról szól.
Kik is vagyunk mi? Kiknek próbálunk segíteni?