A Rajongó

Hát… inkább úgy mondanám, hogy aranyos. Tudod. Ilyen cuki. Szeretem benne, ahogy néz rám, meg ahogy törődik velem. Fizeti a kaját-piát, vesz nekem ruhákat meg amit csak akarok… Mindenhová elvisz kocsival, ha akarom, meg is vár, aztán eljön értem, és hazavisz, de akár úgy is, hogy hárman vagyunk a barátnőimmel, és akkor mindenkit külön. Egy forintot nem kér érte. Ő ragaszkodik hozzá, hogy hadd jöjjön! Felsegíti rám a kabátot, kinyitja az ajtót, tényleg úgy bánik velem, mint egy hercegnővel.

És hallod, cserébe nem is kell csinálnom semmit. Csak beszélgetünk, tök normálisan, meg néha hagyom, hogy ölelgessen. Én vagyok a legféltettebb kincse, azt mondja mindig. Meg hogy mennyire szeret. Néha rá kell szólnom, hogy most már hagyja abba, mert mindenki minket néz.

Cuki amúgy… olyan kis szerencsétlen, ahogy bámul rám azzal a nagy, könnyes bociszemével. Pedig amúgy nem hülye, tök ügyesen megoldja az életét… pörög neki a biznisz rendesen, tele van pénzzel, de nem is ez a fontos, tényleg inkább csak ez, hogy így a tenyerén hordoz. Nekem meg hát, tudod, azért az jól esik, hogy imád, mellette tényleg egy istennőnek érzem magam. Néha összeborzolom a haját, azt is hagyja, csak ilyen hülyén mosolyog, látszik, hogy tökre zavarban van. Igazából bármit teszek, mindig csak mosolyog. Olyan, mint egy nagy, puha játékmackó. Ő az én játékmackóm.

Én a magam módján végül is szeretem!… csak hát, tudod… nem tehetek róla, hogy én ennyit érzek, ő meg ennyit! Most vagy beéri ezzel, vagy… nem tudok vele mit kezdeni, na.

Tudom, tök szemétségnek hangzik, meg hogy csak kihasználom, de szerintem neki amúgy szüksége van erre. Neki kell az, hogy így rajonghasson értem. Szóval szerintem én nem vagyok rossz, hogy elfogadom, amit adni akar. Sőt. Bizonyos értelemben még jót is teszek vele, hogy elfogadom. Hagyom, hogy tegyen nekem mindenfélét, és hát ha cserébe még imád is, hát most érted, nem vagyok hülye, hogy erről lemondjak!

Meg ez az egész nem az én ötletem volt. Ezt ő akarja így.
Én nem tehetek róla, hogy az anyám.