Férfiélet, férfisors

Hazafelé tartottam a fiamtól. Harmincöt fokos meleg volt az úton, amerre haladtam. Mellettem egy melléképületen két férfi dolgozott. A tetőn mozogtak, fúrtak, szegecseltek. Lehetett az átmelegedett lapostetőn vagy negyvenöt – ötven fok. Férfisors – jutott az eszembe. Aztán még néhány gondolat.

Távolról índítom ezt a posztot. Gyerekként abban a hitben nőttem fel, hogy fiúként minden rendben van körülöttem, úgy tíz éves koromig. Apám szerette anyámat és viszont. Aztán betört életembe a feminizmus. Tényleg nem tudom – bár sejtem – hogy mások hogyan vannak vele, de engem megrázott mindaz, amit, és főleg, ahogyan közöltek velem a férfiasságról. Szétpukkadó Superman figura alatt kisegér cincog… Vagy a nőiségről – szigorúan mindig összehasonlítva a férfiakkal. A “bezzeg nőiség”… Akik bevásárlótáskában hordják a gyereket haza bevásárlás és ledolgozott nyolc óra munka után. Mert a férfiak mindig úgy voltak, mint akikhez képest szüntelen el kellett érni valamit. Háztartásbelinek lenni szégyen, és maradi.

Gyerekkorom mindig megmentendő női filmalakjaitól eljutottunk Wonder Woman-ig. Nem állítom, hogy nem tetszik az erő a nőkben, de valahogy ennek szinte mindig az az eredője, hogy “vegyünk el valamit a férfiaktól és adjuk a nőknek.” Ráadásul, ha kifejezem emiatti nemtetszésem, akkor “patriarcha” vagyok. Maradi, elnyomó, nőgyűlölő. Nem ember, emberi csalódásokkal, frusztrációkkal, nem. Gonosz férfi óriás, aki a nők életére tör.

Volt azért sok igazság is abban, amivel találkoztam gyerekként, kamaszként. Sok nő túlterhelt, túl sokmindennek kell megfelelniük, és kapcsolataikban kevés az érzelemkifejezés, legalábbis úgy, ahogyan igénylik.

Mert a párja nem mondja, hogy szereti, hanem lemossa a kocsiját kérés nélkül, vagy szó nélkül kifizeti a számlákat, vagy ötven fokos melegben a garázs tetején dolgozik. Lehet, hogy nem csak a Marsnak kellene megtanulni a Vénusz nyelvét, hanem fordítva is? Mert leginkább azt látom, hogy csak minket biztatnak, hogy megtanuljunk “nőül”, de fordítva nincs így. Holott sok nő észrevehetné, hogy bár nem az ő nyelvén, de ott van körülötte az a szeretet, amire vágyik. Nem megoldás a problémájukra, de enyhülés.

Szóval változni kellett, önkritikát gyakorolni – tök oké, halálig ez is az Élet része. Viszont nincs érte köszönöm, soha, semmikor: a közéletben legalábbis. Nincs olyan, hogy köszönjük a férfiaknak, hogy visszavonultak, megosztották, kiterjesztették, elfogadták, fogcsikorgatva, de eltűrték, hogy… szabadság, választójog, növekvő tudás és hatalom részesei lehettek a nők. Bizony ezért nekünk áldozatot kellett és kell hoznunk. Elnézést, ez nem olyan magától értetődő, főleg, ha ezért még egy pici hála sem jár. Én több és jobb minőségű szeretetet vártam cserébe. Hol van mindez?

Aztán még más: alapból sok terhet el kell hordoznia egy férfinek, ami nem könnyű. Nem érdekel, mennyire számít férfiatlannak, hogy hangot adok ennek, de akkor is kimondom: a panasz nélküli szexmegvonás, amikor a “mi a bajod?” kérdésre egy “semmi” a válasz, amikor kétértelmű válaszokkal vagyunk bombázva, amikor állandóan megszervezik a szabadidőnket (persze valami izzasztó, kimerítő és/vagy nehéz, unalmas programmal – a lényeg: dolgozni kell benne), akkor nekünk sem könnyű.

Amikor azt látjuk, hogy a női empátia a saját barátnőkig és esetleg a közös gyerek igényeiig tart… Nem mondok semmit, de most harapom szám.

Elnézést, hogy ez a poszt ilyen szubjektívra sikerült, de jelezni akartam, hogy a férfiélet se könnyű és természettől (Istentől?) fogva megvannak a terhei. Pl. védelem biztosítása, ami manapság a lehetséges honvédelem fényében egyedi árnyalatot kap, olyan feketébe hajlót. A nehéz, inaszakasztó munkák elvégzése – nemcsak otthon, hanem általában, a kockázatok vállalásának kötelezettsége, mert nőt nem nagyon találni bizonyos felfedezni valók, megépíteni, lebontani, megvédeni, megelőzni, kimenteni valók esetére. Ha találni is… egyszerűen nem érnek fel egy átlagférfival. Nem tehetnek róla, Istentől, vagy természettől fogva van így, de így van. Magunkra vagyunk hagyva ezekben az ügyekben, de erről nem beszélhetünk, sőt úgy kell tennünk, mintha a nők tűsarkúban hátrafelé is megoldanák azt, amit mi is csak izzadva, magunkat a végsőkig kimerítve, sőt félve.

Müller Péternek nincsen igaza, nem csak Férfiélet és női sors van (2013-as könyve) hanem Férfisors és Női sors (saját kisregényem.) De erről nyíltan csak itt, ezen az oldalon esik szó, és ezért még sok férfi is macsónak tart minket. Hiszen a nőket akarjuk mindezzel lenyomni. Bármiről is állítani, hogy ugyanannyira nehéz nekünk, vagy nehezebb, mint a nőknek, esetleg jobbak vagyunk benne – ez macsóság és patriarchális nőelnyomás.