Kőrös Sándor egypercesei

Részlet a Férfilélek c. szépirodalmi antológiából. Fellelhető az interneten ingyenesen olvasható formában.

Kocogó nők

Munkába jövet-menet teljesen megszokott látvány a kocogó-rohanó nő, amint mereven néz előre, füléből lóg a kábel, ő maga pedig elszántan robog a végtelenbe. Arca határozott, vonásai koncentráltak. Erőt sugároz és céltudatosságot. Talán semmi sem ennyire modern, ennyire emancipált és kifejező. Versenyben van – bár nem futóversenyről van szó természetesen –, helyt kell állnia, bizonyítania kell, formában tartania magát, és energiát termelnie.

A modern világban számomra a futó nő testesíti meg az abszurditást, szimbolizálva azt a végtelen távolságot, ami köztem és közötte van: valami elveszett futás közben, talán maga a nő. Ő távolodik, és hiába kínálok helyet neki magam mellett a padon, hogy együtt lépjünk ki az időből, ő nem tud kilépni, ő folyton az időben él, nem is vesz észre, mert előre néz a jövőbe, és fut tovább a céljai felé.

Érzelmi válaszutak

Egy kérdés kapcsán rácsodálkoztam, hogy miként alakulhat egy ember élete, hogy egyetlen meghatározó élmény, egy tartós emlékkép mennyire tolhatja vagy húzhatja egy adott irányba. Számomra ilyen volt az is, amikor tizenhat – tizenhét évesen elkísértem egy barátomat az iskolai bálba. Az este azonban mégsem erről szólt, hanem arról, hogy összeveszett a barátnőjével, aki erre szakított vele. A továbbiakban végigkísértem a srácot a rimánkodás, az összeomlás, a dramatizálás, az épület körüli zaklatott császkálás, a padon szenvedés, az ivás, a lánnyal való két-három-négy alkalmas lelkizés összes állomásán – mindezt pár óra alatt. Közben hallgattam az elhagyott és sebzett szív panaszát, az elme nyöszörgését, amely nem tudja felfogni a vele történteket.

Egy dolgot éreztem akkor, hogy én soha nem akarok ilyen nyomorulttá válni. Igen, nyomorultnak láttam, mert bár én is kamasz voltam – talán egy vénember lakozott a lelkemben –, de nem együttérzés kerített hatalmába, hanem úgy vettem részt a drámában, hogy közben távolról figyeltem. Nem a fájdalom zavart, hanem az, ahogy fájdalmában és sebzettségében az ember már nem törődik semmivel, hanem csapkod, kapaszkodik, remél, próbál mindent visszacsinálni. Tehát nem a belső állapota rettentett meg, hanem az, ahogy kivetkőzött magából, ahogy mindez elsodorta és maga alá temette.

Azt hiszem, kevés dologban mondhatja el az ember, hogy a céljait maradéktalanul beteljesítette. Visszatekintve azt kell mondanom, hogy – sajnos csak ezen az egy területen – tökéletesen és következetesen végigvittem a fiatalkori elhatározásomat. Csak akkor még nem tudhattam, hogy egy-egy döntés szervesen kihat más területekre is. Ha ugyanis valakinek az a legfontosabb, hogy megőrizze a méltóságát, a józanságát, a szuverenitását, akkor a másik oldalon hideggé válik, aki pusztán tudomásul veszi, hogy valami véget ért, és mint egy érzéketlen felszámolóbiztos elkészíti a lezáráshoz szükséges leltárt, és végiggondolja a tennivalókat. De sokszor is rettentek meg emberek ezen a hidegségen, és hányszor sebezte meg őket ez a szenvtelenség, hiszen azt sugallta nekik, hogy semmit nem jelentenek, hogy nincs is ragaszkodás bennem irántuk. Én meg csak büszke önelégültséggel mentem tovább, mert minden elválás, bárki is kezdeményezte, csak visszaigazolta számomra, hogy én nem vagyok olyan, mint a gyerekkori barátom, és mint olyan sokan az életem során. Minél szenvtelenebbül, minél rezzenéstelenebbül tudtam levezényelni, minél inkább megőriztem a józanságomat, annál boldogabb voltam.

Utóirat: kissé fura mindezt összegezve látni, olvasni, és van valami megrendítő abban a fordulatban még a számomra is, hogy boldogságot okoz az elválás, ha azt mintaszerűen tudom végigvinni.

A sebzettség anatómiája

Szárnyaszegett madár gubbaszt a bokor alján. Tompán és erőtlenül pislog néha, miközben szenvtelenül bámul bele a világba. Várakozik. Talán azt várja, hogy elmúljon a léte, hogy vége legyen, mert valami tökéletlenség folytán nem abban a pillanatban halt meg, amikor kellett volna – a sebzettség és a végkifejlet időben messzire került egymástól. Vár, de nem a gyógyulásra. Egész létét valami gyengéd és törékeny szomorúság és elfogadás lengi körbe. Megjelenik egy másik madár, érdeklődést tanúsít iránta, rácsippant. A beteg jószág egy kicsit felélénkül, tesz pár botladozó lépést felé, felébred benne egy pillanatra a vágy, hogy vele repüljön, de a teste (vagy lehet, hogy a lelke) gyorsan visszarántja a valóságba, és a másik miatti öröm is fájdalomba fordul. Becsukja hát a szemét, és gubbaszt tovább.