Jegyzet a nemek közti jogegyenlőség és a nemek közti kötelezettségegyenlőség eltérő megítéléséről

A nők szülnek. Talán szüljenek a férfiak? – A nők rosszhiszeműen, tudatosan visszaélnek azzal, hogy rendelkeznek egy olyan képességgel, amivel a férfiak nem. Ez kézzelfogható mindennapjainkban, amikor a nők nagyon jelentős része egyenesen, nyíltan deklarálja, hogy szülési képességével élni nem akar, esetleg inkább hivatkozási alapként használva visszaélni vele, talonban tartani a lehetőségét annak, hogy bármikor megjöhet a kedve szülni, ezért őt teljes szülőképessége alatt különleges bánásmódban kell részesíteni.

Egy férfigenocídium névtelen áldozatainak létesített temető. Eufemizmussal: hadisírok.

Mielőtt még kitakarodnék a nők méhéből, vegyük sorra, mikor fészkelték be magukat a nők a férfiaknak súlyos károkat okozó férfigyűlölet és nemi diszkrimináció szférájába. – Ahonnan ők is megkérhetők, hogy haladéktalanul takarodjanak ki.

A legszembetűnőbb nemi diszkrimináció, társadalmi megkülönböztetés a munka világában illetve a hadkötelezettség terén fordul elő. Szinte soha fel sem merül, hogy mennyire inkorrekt a férfiaktól elvárni minden életrövidítő és veszélyes fizikai munka elvégzését – főként párhuzamosan azzal, hogy leginkább kizárólag a férfiakat okolják a rövidebb várható élettartamuk miatt.

A nők szülési hajlandósága alacsony. Akkor a férfiak harci kedve miért legyen magas?

A munkajog kérdését most nem boncolgatnám mélyebben, de tartsuk észben: a férfiaknak nem jár korkedvezményes nyugdíj, még akkor sem, ha egészségkárosító illetve veszélyes munkakörben dolgoznak, ráadásul az alacsonyabb várható élettartamuknak köszönhetően a férfiak jelentős része nyugdíj helyett egyenesen a temetőbe kerül. Igénybe se vehetik az őket illető juttatást nyugdíjasként, elesnek tőle. Ezen keresztül belátható, mennyire ízléses a férfiak zsebében turkálni, firtatva az olcsó gyanúsítgatással, miszerint a férfiak, ha többet is keresnek adott esetben, mint a nők, azt a többletjövedelmet érdemtelenül kapnák. Nem mellékkörülmény, hogy a nők mindezt egyetértően nyugtázzák azzal, hogy jellemzően nem képesek férfiként tekinteni a tőlük nem magasabb jövedelemmel rendelkező férfire. Ezen ellentmondással való szembesítésre és ennek feloldására semmilyen nőket, férfiak nehézségei iránt érzékenyítő gyakorlat nem fedezhető fel a feminista recepcióban.

Tekintsünk most a hadkötelezettség kérdésére. A férfiak megbecsültsége békeidőben alacsony. Akkor ugyan mi motiválná őket arra háború idején, hogy a béke idején mellettük ki nem álló vagy egyenesen ellenük forduló nőket megvédjék?

Mikor kell tárgyalni a hadkötelezettség kérdését? Még béke idején, vagy már amikor késő és szükségállapot van? Háború idején, nincs idő ilyen kérdések megtárgyalására, hív a haza…

Melyik férfinek kötelessége inkább frontra menni? Akinek már szült nő, vagy akinek még nem? Igazságos utód nélküli férfiakat feláldozni?

Igazságos olyan nőt is kímélni a frontszolgálattól, aki már kijelentette, hogy nem vállal gyereket? Hiszen ő miért várhatná, hogy férfiak teljesítsék az ő érdekében a saját nemi szerepüket, miközben ő elutasította, hogy teljesíti a saját nemi szerepét?

Ha egy nő megválaszthatja, kivel lép kapcsolatra, akkor egy férfi miért nem választhatja meg, hogy kit véd meg? Ezt most akár incelkérdésnek is nézheti valaki, pedig nem az, hanem egy teljesen legitim, jogos felvetés. Azért sincs köze az incelséghez, mert a felvetés nem a nőigényből, hanem a hadkötelezettség elutasításából indul ki és az által motivált. Profánabbul: jobban fél a delikvens a katonaságtól, mint attól, hogy nem jut nőhöz. Beteg logika kell ennek kiforgatásához.

Azonban a nők akarnak hadkötelezettséget a férfiaknak. Teljesen hétköznapi beszélgetésekben is könnyen előkerül, hogy nők elégedetlenkednek a “mai cicanadrágos férfiak” miatt és egyenesen visszasírják számukra a sorkatonaságot, miközben maguk számára nem írják elő a háztartástant. Nem mintha a sorkatonasággal járó lemondás egy lapon említhető lenne egy háztartástan tanfolyam – ha létezne olyan – elvégzésével. Valamint a sor- és hadkötelezettség megkülönböztetése is komoly kihívást jelent a társadalom többségének.

Ezzel párhuzamosan természetesen a feminista szervezetek sem érvelnek a férfiak hadkötelezettsége ellen; semmilyen női hang nem szólalt még meg például az ukrán férfiak védelmében. Pedig eredeti crédójuk, célkitűzésük szerint a feministák állítólag a patriarchátus férfiakat érő igazságtalanságai ellen is küzdeni akartak. Sajnos azt kell mondanom, hogy a magyar nőknek általában nem korrekt a férfiakhoz való viszonya; eszükben sincs semmit tenni a magyar férfiak védelmében. Kijelenthetem, a legkisebb jelét sem adják ennek, pedig én lennék a legboldogabb, ha végre megcáfolnának, de részükről az ellenállás kimerül abban, hogy hosszas noszogatás hatására facebook-os kommentben duzzogva elismerik, valami nincs rendben ezzel a férfiakat inkább sújtó igazságtalan berendezkedéssel.

A férfinem helyzetébe való belehelyezkedés empátia hiányában általában elmarad, hiszen rendkívül megerőltető, elvont szellemi tevékenységnek számít, ugyanis naivan azt hinném, hogy ha a nők értenék, milyen szintű jogfosztottság éri pl. az ukrán férfiakat, akkor automatizmus lenne, hogy egy emberként kürtölik világgá, hogy állj, ennyi, elég ebből a nemileg diszkriminatív őrületből.

Persze, a kritikus férfitömeg sem ‘képződött meg’ még ehhez. Egyszerűbb a nemi öngyűlölet különféle árnyalatait produkálni, ami felmentést ad a nők önmagukra erőltetett tehetetlenségének.Az nem egy szerethető társadalom, amiben a gyengeségével visszaélő nem számára csak az az emberellenes gaztett szörnyű, ami őket sújtja.

Odáig egy befutott, de egzisztenciáját féltő női – de férfipublicista – sem jut el, hogy mérvadó, comme il faut orgánum hasábjain adjon hangot aggályainak. Hiszen a fortélyos félelem igazgat. És a férfiak szociobiológiai törvényei https://www.ferfihang.hu/2024/06/08/a-szociobiologia-nem-hazudik-paul-elam-nyoman/. Amik meghaladása nem élvez prioritást, nem lebontani és szégyellnivaló szexista gyakorlat és női ösztönkésztetés, aminek férfiakra nézve toxikusságán végre túl kellene lépnie egy civilizált társadalomnak. Ennyire azért nem akarnak civilizáltak lenni a mai társadalom felvilágosult, a mainstreambe beágyazódott hangadói. Hiszen csak férfiakra káros tradícionális nemi szerepelvárásokat erősítenek.

Ha a nőknek az emancipáció a szabad választás megszerzéséről szólt, akkor egy férfi miért nem rendelkezhet azzal az alapvető emberi joggal, hogy szabadon megválaszthassa, hogy háború idején menekülni szeretne vagy lakhelyén maradva résztvenni a honvédelemben, mint szerettei testőre? Miért kötelessége a megvédendő – béke idején még nem feltétlenül gyenge és elesett – hölgyek (aka. Haza) személyiségét figyelmen kívül hagynia? Ha béke idején sorsára hagyható a férfi, akkor háború idején miért nem hagyható sorsára a nő?

A férfiak teste nem a férfiak döntése? Csak a nők teste a nők döntése? A férfiakat kényszeríteni lehet olyan nők megvédésére is, akik a férfiakért soha semmit sem tettek? Miért nem védhetik meg a férfiak esetleg csak azokat, akiknek hálásak lehetnek, akikhez érzelmileg is tartoznak? Vajon ebben az esetben hány nő maradna védelem nélkül? Az önfeláldozás miért személytelen, ha az örömokozás személyes? Ha egy nő – nagyon helyesen – nem lehet eldobható tárgy, akkor egy férfi miért lehet? A férfiak katonaként történő tárgyiasítása miért megy át minden morális szűrőn?

Úgy mondják a feministák, hogy a háborúkat a férfiak indítják, és ezért sem szabad a nőknek is kötelezővé tenni a honvédelmet. Miért? Ez miért indok arra, hogy férfiaknak inkább kötelező legyen, mint nőknek? A férfiak miért viseljék inkább a háborúk következményeit? Mert talán minden férfi egyforma? Mert a férfiakra talán alkalmazható a kollektív bűnösség elve? Ha szerintük a kollektív bűnösség elvének kell érvénybe lépnie, akkor talán az alkotmány (Magyarország Alaptörvénye) deklarálhatná azt is, hogy a férfiak kollektív bűnösök és illik viselniük annak terhét, hogy szintén férfineműek kezdeményezik a háborúkat! Vagyis legyen felvállalva az elv is, ha már a gyakorlat a kollektív bűnösség mentén bontakozik ki.

Egyébként ha mégis a kollektív bűnösség elvét akarná bárki is működtetni a férfiakkal kapcsolatban, akkor bizony a nők is kollektíven viseljék annak negatív következményeit, ha egy másik nő mulasztaja el társadalmi kötelezettségeinek teljesítését. Ha a férfiak többségét (ágyútöltelékek) nem kell kimenekíteni a férfiak kisebbségének (háborút kezdeményezők) zsarnoksága alól, akkor ha a nők egy kisebbsége (konzervatív és radikális feministák) okoz szenvedést a nők többségének, abba miért kellene a férfiaknak beleavatkoznia? Az egyik férfibelügy, a másik női belügy. Az emberi szolidaritás felszámolása legyen nyíltan felvállalva, csak ne játszuk el, könyörgöm, hogy a nők nemi elfogultság nélkül képesek magukat szemlélni. A szándék bántó, hogy a kedvezőbb fényben és ártalmatlanabb szerepben feltűnés igénye a nyilvánvaló férfigyűlölet ellenére megmarad.

Miért övezi teljes csend és belenyugvás a honvédelemmel kapcsolatos nemi diszkriminációt? Miért nincs háborúk idején felháborodás amiatt, mert a férfiakat megfosztják a saját testük feletti önrendelkezés jogától? Miért vált a saját test feletti önrendelkezési jog kérdése kizárólag a nők hitbizományává? Miért nem a közbeszéd része háború idején, hogy a férfiak teste a férfiak döntése-e? Vagy béke idején miért nincs kellően boncolgatva ez a tárgykör? Szemérmességből? Lovagiasságból? A megszégyenülés miatti félelemből fakadóan, hogy férfiatlannak minősül az erről való “picsogás”? Egy valódi férfit meg lehet félemlíteni?

Egy nemek közötti egyenlőséget hirdető Európa miért hallgat arról, hogy kizárólag az egyik nemnek van kötelezővé téve a kontinens megvédése? Miért gondolják sokan méltánytalannak, kivitelezhetetlennek az általános hadkötelezettséget, amikor a nők több, mint fele tudatosan nem vállal gyermeket? – Kivételként soka említik Izrael esetét, ahol a sorkatonai szolgálat és a hadkötelezettség is vonatkozik a nőkre és a férfiakra. Ugyanakkor nem egyformán, hiszen a kötelezettségegyenlőség elvébe még mindig nem fér bele az IDF azon gyakorlata, miszerint a két nem tagjai eltérő kockázatú beosztásokat kapnak. A honvédségek nemspecifikussága nem teljesíti, vagyis megszegi a kötelezettségegyenlőség kritériumat.

A katonaként harctéren elesettek nemi megoszlásáról soha nem készül statisztika, ha készül, soha nem kerül nyilvánosságra. Nem szabad még a látszatát sem kelteni annak, hogy létezik (több) olyan szegmense az életnek, amiben a férfiak számítanak áldozatnak.

Hogy milyen nemű egy katona, csak addig lényeges szempont, amíg sorozáskor fontos kritérium, hogy férfi legyen. Mihelyst elesik a fronton, azonnal meg lesz fosztva a nemétől és érdektelenné válik, hogy férfi volt vagy nő, csupán nemétől megfosztott civilként, állampolgárként, emberi testként vagy olyan katonaként jelenik meg a statisztikákban, aki “ki tudja, lehetett nő is, férfi is, ugyanakkora eséllyel, te megkérdőjelezed, hogy nő is lehet katona?!” Tehát a csak a nemük miatt besorozott, fronton meghalt férfiaknak még annyi becsületük sincs, hogy férfiként gondolhasson rájuk az utókor. Akként, ami miatt feláldozhatónak voltak tartva. Hogy a férfiaktól háború idején sokkal nagyobb ádozathozatal van elvárva? Ez elismerhetetlen. A status quo-t veszélyezteti.

A férfiéletek értékét relativizálja a társadalom. Egy férfi halála kisebb jelentőségűnek van beállítva, mint egy nő megerőszakolása. Mindkettő elítélendő sérelem, azonban nem rangsorolhatatlan és a kettő közé tett egyenlőségjel továbbra is barbár megnyilvánulás. A konzervatív és szélsőséges feminista érvelésben is leginkább csak az jelenik meg, hogy háborúk idején nőket erőszakolnak meg. A férfiakból álló hullahegyek érdektelennek tűnnek számukra. A feminizmus elmebaja szerint az élet elvesztése kisebb súlyú trauma az akarat ellenére folytatott szexuális érintkezésnél. És igen, ez véralgebra, valamint a sérelmek, tüzetes, tételes összehasonlítása – viszont anélkül, hogy a teljes képhez jutást megakadályoznánk a nekünk kedvező narratíva mesterséges kreálásához. Talán az emberi élet értékét vissza kellene helyezni egy bizonyos méltó szintre, ami alá nem süllyedünk a beteges feminista logika torzító, relativizáló késztetésének engedve. Egy egészséges közeg önvédelmi mechanizmusa már régen bekapcsolt volna és kivetette volna magából a férfiélet értékét viszonylagossá tevő kártékony elemeket. A szólás szabad, a megvetés megérdemelt.

Folyamatos az arányok manipulatív figyelmen kívül hagyása, amikor arról hallunk érveket, hogy “de hát nők IS harcolnak” a háborúkban. Miközben ez csak legfeljebb annyit jelent, hogy még mindig tízezerszer több férfi harcol a frontokon, mint nő…

Sosem az a kérdés, hogy a nők mire képesek, hiszen a feministáktól is úgy tudhatjuk: bármire. A kérdés, amit igazán kellemetlen feltenni: mit hajlandók megtenni abból, amire képesek? Ehelyett arra terelik a szót, hogy a férfiak akadályozzák őket abban, hogy a férfiak válláról terheket vegyenek le. Vegytiszta áldozathibáztatás.

Senki nem azt tagadja, hogy akár egy (azaz 1 db) nő is van a fronton nulla számú helyett, hanem az arányok feltüntetésének hiánya és a férfiak nagyobb áldozathozatalának eltagadása az, ami arcátlanul és felfoghatatlanul igazságtalan. És aztán itt következik a visszaélés a női gyengeségre való hivatkozással. Mert úgy tűnik, a nők csak béke idején fitogtatják erejüket, amikor is a férfiak csak megszégyenülés terhe mellett fitogtathatják az erejüket. Viszont, amikor a háborúban valóban megmérethetnék a nők az erejüket, akkor meg a béke idején lenézett, legyengézett férfiaktól várják el, hogy a nőkért a saját életüket dobják el.

Háborúk idején emancipált nők sem restek toborzó szándékkal a hazaszeretetre hivatkozással minket, férfiakat helyünkre tenni, hogy képben legyünk számunkra káros nemi szerepeink teljesítésének helyessége kapcsán. Kapjuk mindezt a kedves, jószándékú terelést olyan emancipált nőktől, akik elutasítják a számukra káros nemi szerepeik teljesítését. Adja magát tehát a kérdés: a férfiak emancipációja (a nemek közötti jogegyenlőség mellett a nemek közötti kötelezettségegyenlőség teljesülése) mikor fogja képezni megfontolás tárgyát?

A férfiakat kollektív, személytelen hadseregként ábrázolva az is könnyen elpalástolható, hogy konkrétan mely férfiak haltak meg úgy a harctéren, hogy egy nő sem szült nekik utódot. Vagyis közülük ki teljesítette úgy a tőle elvárt tradicionális nemi szerepet, hogy felé egyetlen nő sem teljesítette a saját tradicionális nemi szerepét.

Egyébként én nem támogaton egyik nemnél sem a tradicionális nemi szerepeket. Azonban ha a társadalom azon alapul, hogy a férfiaknak kötelező ezt teljesíteniük, akkor az megengedhetetlen, hogy a nőktől nincs elvárva ugyanez.

Ha egy nőnek nem a konyhában a helye, akkor a férfinak miért a fronton a helye?

A szüfrazsetteket férfiak is támogatták, ma viszont a nők szerint oldják meg a férfiak maguknak, tőlük ne várja el egy férfi se, hogy egy nő is felemelje a szavát a hadkötelezett-halálra ítélt férfiakért. Valójában a nők tömegesen egyetértenek azzal, hogy a férfiaknak a fronton meghalni van a helye, mert még a legfelvilágosultabbnak tartott nők sem tiltakoznak a férfiak hadkötelezettsége ellen. Annyi fórum lenne megszólalni, de a csend nyomasztó. Ezek a nők tudatos passzivitásukkal jogot formálnak arra, hogy vétkesek közt néma cinkosként a saját védelmük érdekében férfiakat küldjenek a halálba.

Megelőzöm a kérdést, hogy ugyan miért tiltakozik egy háborúban még soha nem részt nem vevő férfi a hadkötelezettség ellen: ugyanazért, amiért egy még soha teherbe nem esett nő is tiltakozhat az abortusz betiltása ellen.

Miért a férfiaktól várja csak a társadalom, hogy teljesítsék a tőlük elvárt tradicionális nemi szerepeket? Négy kategória és az azok felé tanúsított viszony a társadalom részéről:

• Nőktől elvárt, nekik kedvező tradicionális nemi szerep. – Engedélyezett. Nem éri kritika. Ünnepelve van. Egykor megkapott. Ma is.
• Nőktől elvárt, számukra káros tradicionális nemi szerep. – Nem engedélyezett. Kritika éri. Tiltakozás van ellene. Egykor elvárt. Ma már nem.
• Férfiaktól elvárt, nekik kedvező tradicionális nemi szerep. – Nem engedélyezett. Kritika éri. Egykor elvárt. Tiltott. Megszégyenítés jár érte.
• Férfiaktól elvárt, számukra káros tradicionális nemi szerep. – Engedélyezett. Nem éri kritika. Ünnepelve van. Nem jár érte elismerés, ha férfi vagy, csak akkor van kiemelve egy katona, ha nő, hisz természetesnek van véve, melyik a feláldozható nem. Nincs tiltakozás ellene. Egykor elvárt. Ma is.

Ha a nők fel lettek mentve a gyermekszülés terhe, mint számukra káros tradicionális nemi szerep alól és amit nem szültek meg utódot, annak pótlása bevándorlókkal lett megoldva, amivel a népességgyarapodás/-szintentartás letudva, akkor az ukrán férfiak és az európaiak, akik mozgósítása napirendre van véve miért nincsenek felmentve a hadkötelezettség terhe alól valamilyen másik módszerrel? És újra ki akarom hangsúlyozni, nem a nők tradicionális szerepmintáinak teljesítését várom el, pláne nem azt, hogy katonaként kelljen helytállniuk, csupán a férfiak jogfosztása iránti közönyükre akarom felhívni a figyelmüket, a saját áldozati pozícióik toxikussá válására és annak fontosságára, hogy a nők férfiakért való kiállása sosem volt sürgetőbb, mint manapság. Ha a passzivitást kikérik maguknak, akkor a férfiak érdekében volna terük bőven aktívnak lenni. Egyéb esetben egy olyan politikai párt sem lesz, amelyik elég bátor lenne a hadkötelezettség eltörlését vagy a nyugdíjkorhatár egységesítését anélkül programjukba emelni, hogy a női szavazatok elvesztésétől tartanának.