Azért írok minderről, mert meggyőződésem, hogy a véleménybuborékomon túl is nagyjából így mennek a dolgok. Nem csak rám és a baráti körömre jellemző az a fajta viszonyulás a nőkhöz, mint amiről írni akarok. Mi megtettük. Komolyan vettük a feministákat, a nők nevében felszólaló Müller Pétereket, és most itt vagyunk, várjuk a jutalmunkat, ami helyett újabb követelés listákat kapunk.
Én patriarchális mentalitású fiatalemberré fejlődtem, de úgy, hogy erről nem tudtam. Ez mind jó, mind rossz aspektusaiban igaz volt rám. Udvarias, lovagias voltam a nőkkel szemben, ugyanakkor úgy éreztem, az a természetes, hogy az otthon a nő dolga, énnekem pénzt kell keresni. Mivel a szocializmus benyomta a nőket a munkaerőpiacra, hát ezt persze tegyék a nyolc óra termelés után.
Akkori barátnőmet, Ramónát elnyomtam magam mellett, nem figyeltem rá, csak a saját igényeimre és irányítani akartam.
Aztán ez az egész összeomlott, Ramóna elhagyott, és kezdtek hozzám eljutni a feministák és a velük szimpatizálók (az egész akkori média) üzenetei. Meg hát azoké a nőkéi, akikkel együtt tanultam, később dolgoztam.
Fájó üzenetek voltak ezek, de kialakítottam magamban fokozatosan, hogy jobban tiszteljem őket a teljesítményükért, amit az életben végeznek, kitanuljam, hogyan működik a női szexualitás, miközben továbbra is előre engedtem őket az ajtóban, és cipeltem fizikai terheiket – hiszen én vagyok az erősebb.
Sok barátom nem kínlódott ezzel annyit mint én – gyenge apa kapcsolattal rendelkeztem, nehéz úgy férfias férfinak lenni, hogy azt bizonyos okok miatt az apámtól nem tudtam eltanulni. Én intellektuális típus voltam, ő gyakorlati. Gyenge férfiidentitással küzdöttem, hogy meg tudjak felelni a velem és körülöttem élő nőknek, és a rám zúduló női igény cunamival.
Nem húzom sokáig, a férfiközösségek segítettek rengeteget.
Végül sikerült – megismerni a nők életét, Férfivá érni és tisztelni a szabadságukat, több tiszteletet gyakorolni feléjük, stb.
És itt megállt a történet. Azt hittem, ha jobban szeretem a nőket, úgy ahogy ők kérik, cserébe ők is jobban fognak szeretni engem, illetve általában a férfiakat. Mondjuk megköszönik nekünk azt a kemény belső munkát, amit az ő kedvükért magunkon, megannyi férfi, elvégeztünk, és fenntartunk mind a mai napig. Ők is odafigyelnek ránk, pozitívan, segítőkészen.
Ehelyett egyre extrémebb követelésekkel állnak elő, leírja a médiájuk, hogy százharminchat év kellene ahhoz, hogy végre egyenjogúvá váljanak. Hazugságokat nyomnak évről évre az arcomba – pl. ugyanazért a munkáért kevesebb pénzt visznek haza, mint a férfiak. #Meeto, agyonhallgatás, ha a gondjainkat teszem közzé (öngyilkossági ráták, hajléktalanság túlnyomóan férfi áldozatai, társadalmi leszakadás, válás utáni apaság gyakorlása, stb, stb.)
Tényleg, miért is küzdöttem magammal olyan sokat? Hogy végül ilyen csalódott és kiábrándult lehessek tőlük?
Bocsánat, de amit változott a nők helyzete az elmúlt évtizedekben pozitívan, azt nagyrészt mi, férfiak tettük lehetővé. Mi adtuk meg mindazt, amit követeltek, remélve, hogy több és jobb szeretetet kapunk cserébe, de mi a valóság?
Éretlen, felnőni nem akaró, a férfiak pénztárcáján élősködő nők, akik egyre jobban átveszik nyugatról a “more me, less you” elvét.
Hogyan tudnék ezentúl bízni a nők nagy részében, mikor kimerülve, kifacsarva ott hagytak az út szélén? Hála a Jóistennek, hogy vannak megfelelő férfiközösségek, akikhez fordulhatok, és segítenek, hogy ne keseredjek végleg meg.
Köszönöm, fiúk! És néhány valóban empatikus nő!
És??? – Ööö… Hát jól rácsesztél. Jó reggelt a valóságban! Tanulság: Ha nem akarsz csalódott, átvert lenni egy elcseszett életen át, akkor soha ne higyj a nőnek, főleg ne, ha feminista! :)
Mangina férfinek dettó:)
Amúgy nem kevés irónia van abban, hogy ezt pont egy feminista-manginának írod, ………………….ezek szerint mégis van humorérzéked:)
El fogok gondolkodni rajta, hogy a férfiak hülyítése szempontjából ki a veszélyesebb: valaki, aki leplezetlenül “feminsta” “manginaként” mutatja be magát és vall a csalódásairól, vagy más valaki, aki álszent módon “redpill” férfiként exponálja magát, de közben sumák matriarchal-feminista öregasszony módjára például olyan feminista manipulációkat igyekszik beledumálni a férfiakba, hogy a nőknek menyországot jelentő gyermekvállalás és a vele járó többszörösen kivételezett társadalmi státusz valójában egy szörnyű, derékfájós-kakis-rémálom-rabszolgaság a számukra… és sorolhatnám végtelenítve a hasonló “bravúrjaidat”…
Ja, bocs, hazudtam: ennek eldöntése valójában egy percnyi gondolkodást sem igényel!
Egészségedre:)
Figyelj, Mami, ajánlok egy egyezséget! Bevállalod, hogy évek óta konzervatív-matriarchal-feminista öregasszonyként rontottad itt a levegőt (a barátnőiddel együtt) és a nevedet megváltoztatod “Csaxi Mami – A feminista troll”-ra és akkor “gazdagíthatod” a lapot a végnélküli, súlyosan ostoba (ám szerinted széles érdeklődésre számottartó) kommentjeiddel; vagy pedig kivárod amíg minden “jószándékú” igyekezetem ellenére is (rövidesen) ki fogja követelni a lap törzsközönsége, hogy ez a felhasználói fiókod is (amit nyilván sok (egy évnyi) keresgélés és súlyos pénzek megmozgatásával vásároltál fel) végül a szemétdombon kössön ki.
Szerintem most fair és vállalható alkut kínáltam. :)
Nem oszt, nem szoroz, ha neked ez a vágyad:)
Egyéb óhaj-sóhaj?
Valójában semmit nem változtál, csak a nőknek már hamarabb leesik, hogy balek vagy, korábban meg még meg kellett tapasztalniuk, nem hitték el elsőre……
Mindennek megvan a maga ideje és a kifutása is. Másról szól a 20-30, a 30-40 és a 40-50. Illetve másról kellene. Az első kettő már egybemosódott, az utóbbi meg kb. a karikatúrája az előzőeknek. A népességfogyást nem a 40+ szinglik fogják megoldani, hanem esetleg a gyerekeik, ha lettek nekik. Ha nem lettek, na bumm… akkor mi van. Nem szeretem amikor azért ekéznek egy gyerektelen 35-40+ évest, mert ma ez a b@sztatás sikk lett bizonyos körökben. Nem kötelező ugyanis. Visszaemlékezve nem kevés szerencsétlen családot láttam, ahol az alapértelmezett “boldogság” szikrája sem volt jelen. Az egymásnak nem megfelelő emberek ragadtak bele a csendes szenvedésbe. S mivel szülni meg “illett”, így szült az is, aki amúgy ezt az egészet a háta közepére sem kívánta. Nem is volt benne köszönet senki számára. De jelen van ez ma is. Nem véletlen, hogy a 40-körüli nőket egyre inkább egyformának látom. Látom a nyaralóhelyeken, ahol befeszülve egy pillanatra sem felszabadultan vezénylik a gyereke/ke/t, a férjüket, mint egy kiképzőtiszt. Mintha a szabadság is egy letudandó penzum lenne. (Mint minden más is az életük folyamán.) A hanghordozásukon is érezni, hogy náluk ez az alap üzemmód, a frászt kaptam jó csomó alkalommal. Egy újrakezdő, vagy későn ébredő embernek ez nem kell! Egy gyönyörű tájon, klasszul induló kirándulás oda fajul, hogy egy ordító anya előtt kullog két gyerek, olyan tekintettel mint akik be vannak szarva és azt kell hallgassák: “Hogy ide sem jövünk többet!!!” Na az ilyennek minek? Sajnos bennem ezeknek a rossz példáknak tucatjai mosódtak már össze. Egyformákká. Ezt bizony saját maguknak hozzák össze, mindenki más kárára.
A cikk egész jól visszaadja egy igyekvő.. hm.. egy igyekvésében is csalódott hímnemű ember tanulságait a nőkről szóló női tanítások területén.
Nem hiszem hogy eljutna a biztatásom hozzá, de hátha jár más is ugyanebben a cipőben :
Szóval nyugi öreg.
Ez már a gödör alja, ha maradt még akarat, akkor az téged innen már fölfelé visz.
Mert innentől már nincsen kékpirulás hatalom fölötted.
Még meg kell tanulnod nemet mondani az eléd tálalt pinára, mert mindíg van apróbetűs rész a lap alján.. de jó eséllyel azt is fogsz tudni.
Ne arra összpontosíts hogy törődötten otthagytak az út szélén. Állj fel és járj.
Ugyanúgy kell járni mint tegnap, csak a répát nem másvalaki lógatja eléd.
Jó célt kell találnod, jó sebességet kell választanod – és lesz aki veled akar majd menni.
Megoldható.
Ha már hátrafelé is látsz saját megtett utat – na akkor kérdezd hogy “na és?” (mert addíg meg se hallja senki hogy kérdeztél valamit)
Nagyon szépen összefoglaltad!
Ilyen esetekben nem az a gond, hogy már a gödör alján van hanem az, hogy már nincs miért kimászni a gödörből. Amíg fiatal valaki és előtte az egész élet van miért kaparni de az évek múlásával egyre fogy a motiváció is. Aztán eljön az a pillanat is mikor felismeri az ember, hogy jól élte az életét vagy elcseszte.
Ismét egy olyan írásod amin érezni a csalódottságot és az “elegem van mindenből” érzést.
Engem sosem érdekeltek a női igények kivéve azon nőkét akik az èletemben is szerepet játszottak de még az ő igényeiket is csak addig vettem figyelembe amíg az nem ütközött az én igényeimmel.
Tudom önző voltam egész életemben és nem kicsit bunkó is sokszor.
Ennek ellenére az eléletemben megfordúlő nőktől ezért sosem kaptam szemrehányást csak imádatot, kényeztetést, szexet és engedelmességet is egy reális szintig.
Sosem tudatosan voltam “rosszfiú”, inkább ösztönösen. Azonban az eredményesség hatására hamar természetes lett. Emiatt még a mai napig is vannak konfroktusaim mert például sosem vagyok hajlandó kezet fogni egy nővel. Bár az igazat megvalva kifejezetten szórakoztat mikor ilyen esetekben egy nő zavartan pislog és elvörösödve egyik lábáról a másikra áll.
Talán már késő és nem is könnyű megváltozni de ha a nőket az ajtón kívül is magad elé engeded akkor bizony ők ezzel visszaélnek. Nagyon sok emberre igaz míg a nők esetében halmozottan az, hogy ha a kisújjadat nyújtod az egész karod kell. Talán nem is véletlen, hogy a mai napig megfigyelhető még a cigányság körében is, hogy a nő még az utcán is csak a férfi mögött vagy mellette egy kicsit hátrébb mehet. Ezzel nem arra célzok, hogy példát vehetnénk róluk de azt vallom, hogy sok dolgot tanulhatnánk a nőkről olyan népcsoportoktól ahol a női jogok ismeretlenek.