Harmadik, befejező rész:
A diploma után
A diploma megszerzése Szegeden a sikeres tanulmányaim ellenére mégis elmaradt. A német nyelvvizsga ugyanis nem sikerült. Emiatt újra el kellett mennem vizsgára, viszont a diplomát nem adták oda anélkül, mert a latint nem fogadta el a dicsőséges-fényességes (igen, szarkazmus) Európai Unió. Szóval munkakeresés. Akkor Szegedről is hazatértem. Alap papírral az ember sehova se kellett akkor, ezért Édesapám úgy döntött, hogy bevon ebbe-abba. Szóval mentem vele kőműves segédnek. Addigra már ő is új munkában volt, kőműves mellett. Úgyhogy egyébként elég jó pénzért toltam a taligát, raktam a vödröket, kevertem az anyagot, adogattam a köveket. Meg takarítottam az eszközöket. Egyrészt ezeket a „hülye” német neveket nem tudtam megtanulni az eszközökhöz, nekem a serpenyő, meg a kanál az serpenyő, meg kanál maradt… Mármint ezek kőműves verziói. Viszont másrészt figyeltem és néztem és tanultam. Megtanultam, hogy milyen a jó anyag. Sokszor hallottam én magam is, de a többi segédre is a rászólást: „Mi ez a f*s? Vidd vissza, keverj újat!” Hol sűrű volt, hol híg. Nem értettem az elején, hogy tegnap még jó volt, ma miért nem? Aztán megfigyeltem, hogy a feladattól függ. Másféle halmazállapot kell a téglák közé, mint a téglákra. Más kell a szigetelőtáblák alá, mint a hálózáshoz, etc. Mire kell figyelni a járólapozáskor, csövek fektetésekor, fúráskor-faragáskor. Hogy néz ki egy ablakcsere. Hogyan fűzik be a villanyvezetéket. Arra büszke vagyok, hogy az öreg főnök elmondta, hogy elégedett a munkámmal. Tudtam, hogy most valahol ki is mondták hangosan, hogy megálltam a helyem! Közben meg otthon még hulla fáradtan ment a németezés.
Kényszer-PhD és a szombathelyi kórház
Aztán sikerült a nyelvvizsga is. De közben elküldtem a kis béna önéletrajzomat vagy ezerfelé, amiben kiemeltem a szegedi ismereteimet, meg hogy épp most lett meg a nyelvvizsga. Kaptam is visszajelzést Szombathelyről, hogy nekik a kórházba ugyan hosszú távon doktor kellene, de ha vállalom a doktori képzést, akkor kapok munkát. A pénz jóval kevesebb volt az egészségügyben akkoriban, mint amit most kapnék, sőt a kőműves segítői munkámért fizetett összegnél is kevesebb volt, de nem kellett talicskát tolni. Mivel sose voltam egy erős fizikumú valaki, így várható volt, hogy egy nap összeomlok, ezt viszont így angolos távozásommal elkerültem. Úgyhogy a Pécsi Tudományegyetemre kerültem papíron, de földrajzilag a szombathelyi kórház Professzornőjénél dolgoztam. Akkoriban indította el a Molekuláris Patológiát, ahol onkológiai mintákkal foglalkoztak. DNS izolálás, PCR, meg szekvenálás. Ebből nekem igazi újdonság (mármint technikai kivitelezést illetően) egyedül a szekvenálás volt. Mire megszereztem három év alatt a doktorit, már azon vettem észre magam, hogy oszlopos tagja vagyok az MP labornak, sőt, elődöm távozását követően laborvezető lettem. Szerettem csinálni, jól is csináltam. De egyedül kevés voltam. Kaptam erősítést, egy korombeli, rátermett, külföldi tapasztalattal rendelkező másik biológus személyében. Így hárman a Professzornővel dolgoztunk a betegek gyógyulásáért. Professzornőről annyit érdemes tudni, hogy megint egy olyan személlyel hozott össze a Jóisten, aki konkrétan végtelen tudással rendelkezik. Amiről Ő nem tud, az nem létezik. Ez így viccnek tűnik, de nem az. Lehet, hogy emiatt is, de olykor nehezen találtuk meg a közös hangot. Kellett neki is, nekem is egy kis idő, hogy alkalmazkodjunk. Aztán ahogy jött a covid éra, az egészségügy átalakult. Olyanná, amivel én már nem tudtam azonosulni. Egyre több beteg halt meg, akikért dolgoztunk. Volt, hogy nem szakmai érvek mentén születtek döntések, olykor a kórház megkérdezése nélkül. Ezek pár hónap alatt kiégettek az életből. 7 évet húztam le ott, mikor a távozás mellett döntöttem.
Újabb mentorom
A Patológián dolgozott egy neuropatológus. Őt tartom a másik mentoromnak Tiszi mellett. Tőle tudok szinte mindent, amit szövettanból, vagy patológiából tudok. Amikor már megvolt a doktorim, akkor is sokszor előfordult, hogy felhívott telefonon. Épp az alagsorban dolgoztunk az úgynevezett FISH (Fluoreszcens in situ hibridizáció) módszeren. Szerettem, mert laza volt a protokoll, lehetett közben eszmét cserélni. A protokollon is változtattam, véleményem szerint előnyére. Szóval csörög a telefon. Főorvos úr volt. Beleszólt a kedves hangján a telefonba: „Pincehelyi uraságot keresem” Erre én: „Itt vagyok, Főorvos Úr, mit szeretnél?”. Igen, elvárta, hogy tegezzem. Azt mondta, hogy ha magázni merem, akkor nem szól hozzám többet. „Gyere fel gyorsan, ha tudsz, mutatok egy érdekes glioblastoma esetet, te jó vagy genetikából, kíváncsi vagyok a véleményedre!”. Egy kis nulla senkinek is tudott ilyet mondani egy olyan szaktekintély, aki maga is professzor volt, az ország két kezünkön összeszámolható neuro-patológusainak egyike. A kedves olvasó ki nem találja, hogy ő is végtelen tudású ember volt. A glioblastoma egy IV-es grádusú agydaganat, amely az agyban található, úgynevezett gliasejtekből indul ki. A gliasejtek az agy alapszövetének egyik közönséges sejtje, de sokféle tud lenni. Feladatuk a neuronok (idegsejtek) támogatása. A IV-es grádus azt jelenti, hogy az I-IV-ig terjedő súlyossági fokozatból a legrosszabb. A szóvégi toldalék magára a daganatra utal. Meg hánytuk-vetettük, hogy milyen molekuláris vizsgálatra lenne szükség, majd mindenki visszatért a munkájához. A Főorvos Úr még korábban eljött a PhD védésemre is, Pécsre. Kalandos út volt, még földúton is mentünk, mert egy súlyos autóbaleset miatt az egyetlen út, ami a környéken volt, lezárásra került. 2021-ben távozott közülünk, személyével nem csak a tudomány és az egészségügy, de én is súlyos veszteséget szenvedtem. Isten nyugosztalja Főorvos Úr! Minden évben meglátogatom Őt a szombathelyi temetőben halottak napján.
Családi ház
Közben eljutottunk oda, hogy mi magunk is elhagyjuk az albérletet és családi házba költözzünk egy apró vasi faluba. Vettünk fel jelzálogot, mert a mifélénknek nincsenek tízmilliói, aztán nekiláttunk a felújításoknak. Rockefeller mondta talán, hogy a második milliót már becsülettel is meg lehet szerezni. Biztos igaz. Nekem az elsőt se sikerült, mert én becsületes munkával próbálkoztam, nem úgy, mint ő, szabotázsokkal… Szóval kellett még egy kocsi, hogy könnyebben járjunk dolgozni. Eldöntöttük, hogy mivel én megyek messzebb, előbb én teszem le a vizsgát. Nagyon jó oktatóm volt, innen is üdvözlöm! Ezek a dolgok úgy jöttek össze, hogy áprilistól decemberig munka után a házon melóztunk, vagy a ház körül, közben esős napokon tanultam a jogsira, meg a záróvizsgára, mert akkor csináltam a PhD védést is. Ez így egyben sok volt és nehéz, de utána minden könnyebb lett. Mondani se kell, hogy csak a legszükségesebbekhez kellett szakembert hívnunk, így rengeteget spóroltunk, amiből meglett az első kocsim, ami mindjárt az álomtípusom lett, s bár ma nem azt a kocsit hajtom, de típusazonost. Lancia Lybra. Senki nem tud meggyőzni róla, hogy nem jó autó. Mert ennek van gazdája és hálás jószág, 3,8-4,5 liter között eszik 105 km/h sebességen az M86-os főúton, napi használatban. Ráadásul lelke is van. Színre és típusra megegyező, de benzines verzióban a Feleségem kocsija is ugyanez. Az egy öt hengeres motor, szép hangja van. Jól néz ki a két szép egyforma (színre is) kocsi a garázsban. Kellett neki is, mert ő is messzebb került dolgozni és két külön irányba indulunk reggelenként. Lakhelyünk meg olyan kicsiny, hogy busz meg vonat alig van a világ többi része felé. Marad az autókázás.
Győri egyetem
Feljebb írtam, hogy a kórház a covid alatt megváltozott, ezért dobbantottam. Átnyergeltem a győri Egyetemre és azóta is ott a főállásom. Anatómiát, kórtant, fejlődésneurológiát, biológiát, meg mindenféle ilyen és ehhez hasonló szép nevű tantárgyakat oktatok. Talán nem nagyképűség kijelenteni, hogy a hallgatóim kedvelnek, mert utálok egyest adni, inkább elmagyarázok valamit ötvenszer, ha tudom, akkor ötvenféleképpen. A járvány után visszahívtak a kórházba is, de oda már csak részmunkaidőben és szigorúan csak besegíteni voltam hajlandó visszamenni. Most laboránsként teszek-veszek, mert jól esik, hogy nem jövök ki a rutinból. Egy fél évig vittem egészségügyi tanácsadást, de idő hiányában nem tudtam felfuttatni (a lényege az volt, hogy az érdeklődők számára ingyenes volt), ezért azt most szüneteltetem. Vas és Győr-Moson-Sopron vármegyékben rendszeresen megyek a KSZR-en keresztül előadásokat tartani egészségügyi témákban. Persze van sok más témám is, pl. a Férfihangon megjelent Élet a Földön kívül, vagy az Abortusz sorozatom, amelyek ezen előadások átiratai. Szervezek konferenciát, egészségnapot, néha a neten is találkozni lehet velem, legutóbb épp a Magyar Jelenben voltunk egy kedves itteni barátommal, hogy szakmailag „megszakértsem” a kötelező kolonoszkópiás szűrővizsgálatokat.
Youtube és végszó
És akkor elérkeztünk a legújabb kori hóbortomhoz, a YouTube felületen indítottam egy kísérleti csatornát, ahova az MI segítségével generált, egyelőre inkább rockzenéket teszek fel. Ezek magyar klasszikus versek, pl. Ady, Babits (ő ott nagyot megy), vagy Dsida munkái. Én magam soha nem tudtam verset írni, de a klasszikus versek ilyen formában való közlésével egy csomó verset meghallgattam már és nagyon sokat hozzáad az ember mindennapjaihoz. Már maga a tudat, hogy régi tanulmányokat lehet felfrissíteni könnyen és szórakoztató módon. Úgyhogy itt próbálkozom most, meg várom az ihletet az újabb cikkhez, amit a Férfihangra szánok.
Erről is pár szót szeretnék még mondani, mert nekem az a véleményem, hogy akár férfi, akár női hang, az még egyedül van. Akkor jó, ha ezek együtt hangzanak. Itt most csak az egyikre van lehetőség, de ez nem feltétlenül baj. Van, hogy a két hang közül csak az egyiknek kell szólnia. Fontosnak tartom hangsúlyozni, sőt a hallgatóimnak is azt tanítom, hogy a férfi és a nő nem azért különböző, hogy versenyezzen, hanem hogy segítse egymást! A szeretet kellene, hogy kapcsot alkosson a két nem között, nem pedig a gyűlölet árkot ásson. Sokan sértettek és haragszanak, egyesek jogosan is, de ez nem változtat azon a globális tényen, hogy egymásra vagyunk utalva, s amikor erre rájövünk, ti. arra, hogy együtt sokkal erősebbek vagyunk, mint külön-külön, akkor megfordul a világ a tengelye körül és kinyílik előttünk az Uni-, vagy Multiverzum!
Szóval valami ilyesmi lenne az életem rövid összefoglalója, ebből szerintem nagyjából kiderül, hogy ki is vagyok én igazából.
Hogy mit tervezek a jövőre? Szeretném elérni, hogy egy napon egy saját faluvégi, vagy teljesen önálló kis tanyaszerű házban élhessek, gondozhassam a saját kertemet és esténként a verandáról bámulhassam a csillagokat, hallgatva a tücsköket (a szúnyogokat direkt nem írom), mellettem a Feleségem, szeretjük egymást a végtelenségig!
Ui: Hogyan lettem férfimozgalmár?
Mivel olyan gimnáziumba jártam, ami nem volt koedukált, csak fiúk voltunk, így a folyamatos női társaságot én csak az egyetem alatt tapasztaltam meg. Az egyházi suli, ahova jártam, alaposan kinevelt bennünket, diákokat arra, hogy tiszteljük és fogadjuk el a másik nem képviselőit. A Szentírás tanításai szerinti hozzáállást nem esett nehezemre elsajátítani, mivel korábban is aktívan templomba járó voltam, aki a katolikus szemléletet sajátjának is érzi. Ahogyan azonban ebből a védett burokból kiléptem észrevettem, (a tanáraim sokszor elmondták) hogy a Bencés Gimi egyfajta burok, amelynek falain kívül egy teljesen más – ridegebb és szemforgatóbb, hamis – világ található. Ehhez alkalmazkodni csak annak van esélye, aki kellően erős mind lelkileg, mind testileg. A fizikai erőnléttel nem volt gondom, akkoriban még nem voltam pocakos, a szellemi próbatételre azonban nem lehetett készen állni.
Az egyetem alatt megismertem azt az embercsoportot, amelyet addig csak hallomásból, beszámolókból ismertem. Olyan emberekbe botlottam, akiknek nem egy közösség, vagy a család alkotta a biztonságos magot, hanem olyan “haverok” közössége, amely ön- és társadalomromboló. Alkohol és cigaretta alap volt náluk, amivel még nem lett volna gond, elvégre ne ítélj, hogy ne ítéltess, de az, hogy a “fű” és a könnyű drogok is teljesen átlagosak és üdvözlendőek voltak soraikban, nekem már nehezen volt emészthető. Emellett most, hogy nem volt zárt a hétköznapi napirend, nem volt stúdium, esti ima és hasonlók, sok időm maradt volna a barátságok kiépítésére. A fentiek azonban elvették a kedvemet. Természetesen nem a többség volt ilyen, de olyan nagy átfedések voltak a csoportok között, hogy ezek egyikébe sem tartoztam bele. Számomra meglepetés volt, hogy ezeknek az embereknek a szorgalmi időszak a tanulás helyett a folyamatos, kimerülésig tartó bulizásról, orgiázásról és a féktelen hedonizmusról szólt, míg a vizsgaidőszak az egész éjszakán át, alvás nélküli “tanulásról”, amikor a kávé, energiaital, valamint olyan pszichoaktív szerek fogyasztása volt a mindennapi, amelyek finoman fogalmazva is rombolják az agy- és májszövetet. Ebből én nem kértem. Nekem teljesen megfelelt a napi 1-2 óra felkészülés és a pihenés. Az albérlet, ahol megszálltunk, volt osztálytársakkal került bérlésre, így legalább nem kellett elviselni a gyökeresen más embereket, illetve nekik se kellett minket. Ennek ellenére egyedül éreztem magam az egyetemen. Idővel egyetemet is váltottam, Szegedre mentem, ahol a fővárosi egyetemmel ellentétben teljesen jól éreztem magam mind tanulmányilag, mind a hallgatói életet tekintve…
Mivel ez az időszak lehetőséget adott nekem arra, hogy megfigyeljem az embereket és tanulmányozzam a viselkedésüket, rájöttem arra, hogy némelyek nem is őszintén ilyen kicsapongóak, hanem a közösségük nyomására viselkednek így. A közösség, az egyetemistáké pedig nagyon hajlamos volt arra, hogy devianciákat fejlesszen ki. Az olyan partik, amelyek a gátlástalanságról szóltak (ájulásig tartó alkoholizálás, miközben válogatás nélküli szex bárkivel, nemtől, olykor fajtól függetlenül), valamint az ezeken való részvétel sokakban megerősítette azt a tévképzetet, hogy ők ott valami nagyon jó dolog részesei voltak. Nem értették meg, hogy amit keresnek, azt ott soha nem találják meg. Tudomásom van róla, hogy több akkori oda járkáló évfolyamtársam ma már vagy nem is él, vagy súlyos betegségekkel küzd… Ugye a fiatalság csak a boldogság kereséséről, meg a bulizásról szól…
Mivel a szokásosnál is jobban elszigetelődtem, így nem tudtam érdemi kapcsolatokat kialakítani a nőkkel sem. Őszintén szólva azt, amit láttam az egyetemen, nem is tudtam volna elképzelni, hogy valaha is tetsszen nekem. Azt viszont megfigyeltem, hogy sokkal több fiú volt hozzám hasonló helyzetben, mint lány. Ha számszerűsíteni akarnám, akkor olyan 5:2-höz lenne a jó szám. Ez elgondolkodtatott, hogy valami nem egészen úgy van, mint ahogy én azt a kis idilli gondolatvilágomban elképzeltem. Szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy azok a klasszikus nemi szerepek és azok a klasszikus hagyományok és szokások, amelyek között én felnőttem és nevelkedtem, már vagy nem léteznek odakint a világban, vagy súlyosan átformálódtak. A lányok-nők úgy beszéltek a fiúkkal-férfiakkal, ahogy a kocsis beszél a lovakhoz, ha felhúzzák az agyát. Nem értettem. Aztán rájöttem. Az állatias viselkedés ezt hozza ki az emberből. Nem értékelik egymást, mert csak egy fél-egy órára kell a másik, aztán jöhet a következő, a jobb. Számomra a nők ilyen viselkedésének látványa erősen taszító volt, mert nem ehhez voltam hozzászokva és sajnáltam őket, amiért a jövőjüket tönkre teszik (ismerek közülük is néhányat, akiknek később nem lehetett gyermekük a fiatalkori viselkedésük miatt).
De nem csak a nőket, hanem a férfiakat is sajnáltam. Mert láttam, hogy olyan “bűnökért” is vezekelniük kellett, amiket vagy az őseik követtek el, vagy soha nem is létező bűnök voltak. Különösen visszataszítónak tartottam mindig is (most oktatóként pláne), amikor a női hallgatók a külsejükkel szereztek akár csak egy kettest, míg nekem, illetve férfitársaimnak sokszor élből egyest adtak, vagy legalábbis vért kellett izzadnunk ugyanazért a kettesért. A probléma ezzel az, hogy végül az kap diplomát, akinek minden kurzus mellett görbülő jegyei vannak beírva… Vagyis a tudás semmit nem számított bizonyos esetekben (tisztelet a kivételnek, főleg Szegeden). Ami számomra különösen meglepő volt, hogy a női oktatók is a férfiakra szálltak rá, mintegy versenyből, megmutatásból. Tehát nem volt esélyünk arra, hogy anyai ösztönből valamelyik női oktató nem lesz végletekig szigorú (erre is van ellenpélda, de nem ez volt az átlagos). Tanulni kellett, ezért voltunk ott, de ezek a dolgok megnehezítették a tanulás értelmének megtalálását. Azért csak sikerült, nekem ráadásul összességében nem is akárhogy. Az elején még sokat szenvedtem, de mire megszereztem a PhD fokozatomat, már “Summa cum laude” minősítésem volt. Persze ebben vastagon benne van az is, hogy ott hagytam a fővárosi egyetemet…
Mindez felébresztette bennem a kételyt, miszerint mi férfiak alanyi jogon elnyomjuk a nőket. Ezt sem a korábbi tanulmányaim és tapasztalataim, sem pedig a valós megfigyeléseim nem támasztották alá. Mindig vannak olyan férfiak, akik persze így viselkednek, ahogy nők is, még azt is elismerem, hogy a férfiak vannak többen, puszta genetikai okokból. Azonban az, amit a feminista lózungok folyamatosan az arcomba toltak, egyáltalán nem érzékeltem. Pedig ahogy kiléptem a világba, mindenhol ez ömlött velem szembe. A “gátlástalan férfiak”, a “szemét disznók”, “kasztrálni kellene az összeset” és más frusztrált kijelentések ömlöttek rám mindenhonnan. TV-ből, rádióból, plakátokról, nem csoda hát, ha a hétköznapi beszédből is ez jött át. Nekem ez a fajta kommunikáció teljesen idegen volt, korábban nem tapasztaltam ilyet. Nem arra tanítottak, hogy náci módon születési jogon osztályozzam az embereket, hanem arra, hogy mindenkit egyéni érdemei alapján ítéljek meg. Ezt sérülni láttam sok esetben még az egyetem után is.
Az egészségügyben bértábla van. Ettől eltérni nemigen lehet és nem is szoktak. Éppen ezért – miután ezen a területen helyezkedtem el végül – vérlázítónak tartottam, hogy egyes feminista hangok nem a nők fizetésének emelését, hanem a férfiak fizetésének csökkentését tartották üdvösségesnek. Ma is vannak ilyen hangok még, de szerencsére már nem nagyon hallja őket senki. Eleve nem értettem, hogy miről beszélnek, mivel a bértábla nem tett különbséget férfi és nő között, csak beosztásban és ledolgozott években. Amikor én lettem a labor vezetője, nekem kellett gondoskodnom a beosztottakról is. Akkor nem vertük nagy dobra, mert nagyon nehéz volt fizuemelést kapni, de volt olyan beosztott kolléganőm, aki többet keresett, mint én, a felettese, mert a Főigazgatóval történt megegyezések szerint kértem őt, hogy emeljen neki. Erre okom is volt, a családi háttere. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetekben nem számít, hogy ki a főnök (csak a kreténeknek), illetve hogy ki a nő és ki a férfi, hanem az, hogy neki szüksége volt abban az élethelyzetben a magasabb fizetésre. Akkori értéken kb. 40 ezer forintot tudtak emelni neki, míg én 20 ezer vezetői pótlékot kaptam. Soha nem tettem szóvá neki, mert annak örültem, hogy a Kórház megbecsüli a munkáját, így ezzel közvetetten az enyémet is. Ennyit az üvegplafonról…
Tehát az olyan dolgok, mint a veszélyes, vagy nehéz fizikai munkák, a családban betöltött női szerep, vagy a minden téren teljes egyenlőség véleményem szerint a feministák számára nem lényeges dolgok. Ők csak a zsíros állásokat akarják tehetség és befektetett munka nélkül megszerezni, kiszipolyozni és élvezni, amíg az bele nem rokkan ebbe. Ha megtörtént, lehet okolni valakit, s ki mást, mint a férfiakat. Hiszen már a képernyőn se látni mást, mint férfiak elleni erőszakot. Akkor nekik miért ne lehetne? Kvótákat akarnak, amelyek megalázzák a nőket, sokszor valódi “kanapé-válogatást” rendezve emiatt, illetve olyan helyzetbe kényszerítve őket, hogy ne legyen valódi beleszólásuk a dolgok menetébe. Látjuk az EU haladásán, hogy mire mennek vele. Kijelentik, hogy a női vezetők jobbak, mint a férfiak, erre a háború szélére sodorják Európát. Egy valamiben nincs különbség, egyformán tudnak Putyinozni és a dolgozó, bennszülött európai férfiakat hibáztatni mindenért is…
Ezek az ellentmondások (és csak a felszínt kapargatom) illetve a fentebb leírt életút együttese ráébresztett arra, hogy a valódi egyenlőség elérésére csak akkor van mód, ha az emberek felismerik végre, hogy a két nem nem azért különböző, hogy versenyezzen, hanem azért, hogy segítse egymást. Ezt azonban így nem lehet kimondani, mert azonnal antifeministának bélyegeznek. Hogy ez mennyire így van, a Gugli aláhúzza pirossal még azt a szót is, hogy antifeminista…
Ha tehát semleges állásfoglalást nem lehet tenni, akkor kénytelen vagyok vagy kivonulni a társadalomból, vagy zászlót bontani valamelyik tábor mellett. A munka, a munkavégzés, vagy a hátrányból való verseny nem áll távol az eddigi életemtől. Éppen ezért elhatároztam, hogy férfiként a férfimozgalmat fogom támogatni olyan módon, ahogy azt a fentebbi elveim is meghatározzák. Nem látom értelmét annak, ha bosszúból, vagy hatalmaskodásból, esetleg gyűlöletből romboló és pusztító háborút viseljen a két nem egymás ellen. Jelenleg ez zajlik, bár ezt is inkább egyoldalú irtó hadjáratnak nevezném. Az ilyen őrület öngerjesztő, mert a harag ott lapul mélyen az elnyomottakban, akik akármi módon, de végül fellázadnak. Láttuk, hogy a szüfrazsett mozgalom is vérbe fulladt, nők haltak meg érte, hogy végre választójoguk legyen, hogy legalább otthon, ha bántalmazzák őket, felemelhessék ellene a szavukat. Komolyan azt szeretnénk, hogy ez most megismétlődjön a férfiakkal is? Mert ha ők is fellázadnak, akkor kezdődik minden elölről. Nem lenne jobb, ha elásnánk a csatabárdot és megölelnénk egymást?
Nők, akiknek férje van, fia van, vagy bátyja, édes(!)apja, nem akarják, hogy ezek szenvedjenek. Természetesen ez vice-versa. Akinek ez nem adatott meg, az ne a többi embert bántsa, hanem gondolkodjon el rajta, hogy miként érheti el ő is ezt a boldogságot. Az, hogy a nők nagy részét a kommunista ideológiából felcseperedett feministák megpróbálják megtéveszteni, s beadni nekik, hogy egy cég profitjáért saját karriert építeni mekkora dicsőség, vagy hogy egy férfi számára az a beteljesülés, ha a feleségének és gyermekeinek minél több pénzt keres, és ad oda. Ezek nem a férfiaknak és nőknek jók, csak a cégeknek, akik lenyomva a fizetéseket ilyen maszlagokkal meg tudják etetni őket. Ne hagyjuk!
Hát ezért döntöttem úgy, hogy előbb évekig hallgatólagosan, majd később, amikor meghívást kaptam, már szavakkal is részt veszek a Férfihang kialakításában, amely, bízom benne, hogy az egyenlőség és a jólét hangja is lesz egyszer, kiegészülve szeretetben a Női hanggal! Ezt kívánom! Munkásságommal (ezt bárki elolvashatja itt) pontosan ezt a célt kívánom beteljesíteni, az egyenlőséget és a gondolkodást férfi és nő között. Egyszerűbben, az együttműködést. Ha ehhez az kell, hogy valami oda nem illővel jelentkezzek, akkor megteszem, de azt gondolom, hogy ma a férfiak magukért való kiállása picivel közelebb áll a teljes egyenlőséghez, mint a feminizmus. Ez persze vélemény, szükségtelen többet bele látni, mint ami valójában: vélemény, egy ember véleménye.
“Szeressétek egymást úgy, mint önmagatokat!”
Köszönöm a megtisztelő figyelmet!
Adam Bogomolov
olvasói vélemény eddig. - Szólj hozzá te is! Minden hang számít!