Elhidegültek egymástól a férfiak és a nők?

Szerintem igen, legalábbis megfigyelhető egyfajta negatív üzenetváltás a médiában, a szórakoztatóiparban valamint a közéletben. Ezek pedig képesek leszivárogni a magánélet szintjére is. Ettől függetlenül úgy látom, vannak olyan szegmensei a társadalomnak, olyan résztvevői, akik amúgy pont az ellenkezőjét tapasztalják meg: nagyszerűen működik a párkapcsolatuk, vagy éppen sikeresek az ismerkedés terén. Nézőpontom valamennyire óhatatlanul szubjektív.

De maradva a közélet szintjén, az internetet és közösségi médiát is ideértve, nagyon sok adok-kapok zajlik férfiak és nők között. Ez a feminizmussal kezdődött, az eleinte minden kétséget kizáróan jogos igények kihangosításával, pl. a szüfrazsett mozgalommal. Tényleg jogos igény, hogy a nők felnőtt emberekként éljék az életüket, használva megszerzett kompetenciáikat (szavazhassanak, dolgozhassanak, tanulhassanak, stb.).

Viszont „jó politikusként“ a feministák semmit nem szoktak megköszönni, amit a társadalom (főleg a férfiak) megadtak nekik, viszont egyre újabb és újabb követeléssel állnak elő napjainkig, és egyre szélsőségesebb hangnemben – már ami a hangadókat illeti.

Mi ebben a nők felelőssége? Nem szólalnak fel a férfiak védelmében, nem hangoztatják – már aki ezt tapasztalja -, hogy már köszöni szépen, eléggé egyenlő a férfiakkal, jó ez így. Hallgatólagosan sajnos hozzájárulnak a férfizaklatáshoz, ami a közösségi szintereken zajlik. Ld. pl. Barbie film. Nyugatról egyre árad felénk a „more me, less you“ feminista filozófiája, ami ténylegesen rombolja a férfiak bizalmát a nők felé.

Ugyanakkor a közösségi médiában és az interneten egyre jobban szerveződnek a férfiak és sértődöttségüknek hangot adnak. Ez pedig a nők bizalmát rombolhatja a férfiak felé, hiszen a várt pozitív megerősítés helyett (elfogadunk, bátorítunk benneteket új szerepeitekben is) negatív férfiérzésekkel, attitűdökkel kell szembesülniük.

A férfiak közül sokan tényleg önvizsgálatot tartottak a rájuk zúduló kritika hatására és megváltoztak, ám ennek semmilyen elismerését nem tapasztalják – főleg a társadalmi életben. Ez növeli a nőkkel szembeni frusztrációt, hiszen a közélet és a magánélet közti határvonal egyre jobban elmosódni látszik kulturánkban. Rengetegen coming outolnak a legkülönbözőbb témákban, ez már trenddé vált.

Egyelőre a média, csak az úriember férfi képét hajlandó közvetíteni, a megoldó, a mindent elnéző és elhordozó félistent, aki minden körülmények között szilárdan áll és megoldja a társadalom, különösen a nők kihangosított problémáit. Eközben férfitársait cserben hagyja, akik nem az élet napos oldalán rekedtek. Úgy viszonyulnak férfitársaikhoz, pl. a kormányzó elit tagjai, hogy én bírom, neked is kell. Jobban gyámolítják a nőket – patriarchális nővédő ösztöneikből is következően, meg hát a női lobbi erősebb, hangosabb, bejáratottabb – mint leszakadó férfitársaikat.

Eközben a börtönök tele vannak férfiakkal, a hajléktalanok zöme férfi, akárcsak az öngyilkosok többsége is. A fiúk kevésbé képesek beilleszkedni pl. az oktatás rendjébe és nem is tudnak olyan jól teljesíteni, mint a lányok. A társadalmi mozgásterük a felemelkedésre romlik, míg a lányoké javul. Utóbbi örömteli tény, előbbi elszomorító.

Az elhidegülés jelensége nem új keletű, már jó évtizeddel ezelőtt is olvashattam női magazinban, hogy a szebbik nem inkább folytasson leszbikus gyakorlatot, mert a férfiak képtelenek kielégíteni a nők érzelmi igényeit, míg egy másik nő ezt ösztönből tudja. Eléggé lelombozó üzenet ez nekünk, férfiaknak, hogy akkor miért is tanulunk meg táncolni, közbeszólás nélkül meghallgatni, indok nélkül megölelni, ha ez ennyire észrevétlen marad a másik fél számára? És az átlag nő, elolvassa ezeket az üzeneteket és sajnos néma marad, nem emeli fel szavát, hogy kiálljon a férfiak mellett.

 Mi lehet a megoldás? (Némi önkritikával gondolkodom most ezen.) A kölcsönös kinyilvánítása annak, hogy a két nem tagjai igenelik, elfogadják egymást és bátran hangot adnak a párkapcsolaton belül és kívül (a köz előtt is), hogy értékelik, becsülik, szeretik egymást. Sokkal több pozitív, megerősítő energiára van szükség a társadalmunkban, hogy ismét bízni tudjunk egymásban. Propagálni kell a családot, mint azt az alapvető teret, ahol legbensőbb érzelmi és szexuális igényeink megelégülnek és azt a módot is, ahogyan ez megtörténik. Sikeres családoktól kell eltanulni a titkot és hirdetni valamint gyakorlattá tenni. Nagyon mély igény van mindkét nemben a másikra, annak támogatására, erejére, talán ezért sem tudta ezt még teljesen eltemetni a korszellem.