Megrázó párbeszéd egy férfi érzelmeinek és értelmének összhangjáról.

Számtalan esetben találkozhatunk olyan történetekkel amelyek arról szólnak, hogy a férfiak mennyire nem tisztelik a nőket és ezeket szinte az arcunkba köpik erőszakosan. Az pedig még gyakoribb, mikor azt vágják a fejünkhöz a nők, vagy akár híres kutatók (ld. Philip Zimbardo: Nincs kapcsolat c. könyvében), hogy nem tudunk beszélni az érzelmeinkről, de még azok kimutatására, átélésére sem vagyunk képesek.

 

Valójában ebből soha semmit nem értettem, hisz már óvodás korunktól fogva azt tanuljuk, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, meg a férfiak nem sírnak stb.

A nők tisztelete kapcsán is azt vallom, hogy azt ki kell érdemelni, azonban ha mélyen magamba nézek, a feleségemet leszámítva egy olyan nőt sem ismerek, aki kiérdemelte volna a tiszteletem és még nem nagymama korú. Ezzel szemben viszont ezt a küszöböt már számos férfi társam átugrotta, akik között akad olyan is, aki sokkal fiatalabb nálam.

Az érzelmi részt tekintve pedig nem is értem, miért akarják a nők, hogy ne férfiként hanem nőként viselkedjünk, miközben az érzelmeinkről beszélni egy nőnek a saját férfiasságunk lerombolását jelenti.

Ennek ellenére határozottan nem a nőket akarom most kritizálni, hanem inkább a férfiak lelki világának egy apró szegletébe próbálok betekintést nyújtani, egy barátommal nemrégiben lefolytatott párbeszéd leírásával. Maga a történet egy közel ötven éves barátságunk utolsó közel negyven évét is felöleli, és mégsem tudtam róla semmit azon túl, aminek én is részese voltam. Ezzel a cikkel amúgy a nők által annyira kifogásolt, érzelmekről való hallgatást is próbálom névtelenül megtörni és talán érthetőbbé is tenni. Természetesen a történet leírása se volt könnyebb, mint az elhallgatása, majd elmondása, hisz a barátom még némi átírással és a nevének elhallgatásával is csak nagyon nehezen adott engedélyt a megosztására.

Számomra azért is volt a történet annyira megindító, mert részben közöm van hozzá, és az öt évtizede tartó barátságunk legnagyobb krízise volt, amin akár könnyedén segíthettem volna negyven évvel ezelőtt, ha tudok róla.

Így elsőre könnyen lehetne azt mondani, hogy egy újabb „vesztes” sztorit készülök felvezetni, ami azért részben igaz is, de nem kevés tény, logikán alapuló döntések és egy váratlan esemény is befolyásolta a történéseket.

Egy igazi turmix ahol az értelem és az érzelem teljesen összekeveredik, ami talán a nők számára nyújthat nagy segítséget a férfiak egy részének jobb megértéséhez.

A párbeszéd megértéséhez fontos kiemelnem, hogy a barátom mély szegénységben nőtt fel, és napi szinten kellett átélnie súlyos bántalmazásokat az alkoholista szüleitől, és azon belül is elsősorban az anyjától és még a testvéreitől is. Apja halála után az anyja otthagyta őket, mikor ő még csak 15 éves volt. Az önfenntartás és testvérei megélhetésének biztosítása érdekében a gimnázium helyett a szakmunkás képzőt választotta, ami mellett szinte minden nap dolgozott 10-12 órát éjszakánként.

A történet elején már befejezte az iskolát és pár hónapja kezdett el dolgozni, de a fizetése még sem volt elég mindenre, így még egy lányt sem tudott volna meghívni semmire. Ez persze egyértelműen a nullára csökkentette az egyszerű párbeszéden túlmutató ismerkedési lehetőségeit a szebbik nem tagjaival.

Nemrégiben rám írt, hogy szeretne velem személyesen beszélni. Mivel én nem nagyon tudtam elszakadni a munkámtól, meghívtam egy hétvégére hozzánk. Ez nem is az első eset volt és mindig jó kapcsolata volt a családommal.

Egyik este le is ültünk beszélgetni kettesben és egy kérdésével kezdődött a párbeszédünk.

• Emlékszel arra a bulira 1988 December másodikán amire a volt barátnőd hívott el minket?
• Hát így konkrétan nem rémlik. Elég sok buliban voltam, és nem tudom ki volt az a barátnőm, de azt sem tudom felidézni, melyik buliban voltunk ott mi együtt. Te nem nagyon buliztál.
• Pest belvárosában találkoztunk vele, mikor elhívott minket egy pincebuliba. A bulin még szórakoztunk a lány nevével is, könyvespolc, ruhás polc stb. Mindig tiltakozott, hogy az ő neve Polcz.
• Így már rémlik valami halványan, de nem tudom, mikor volt pontosan.
• Én viszont jól emlékszem, péntek este volt a buli, és vasárnap délelőtt volt a balesetem amiben megsérült a gerincem.
• Kezdhetted volna ezzel is. A balesetedre jól emlékszem, még én tartottam benned a lelket mikor úgy nézett ki nem fogsz többé lábra állni.
• Igen, akkor sokat segíttettél, és néhány hónap múlva már futni is tudtam.
• De miért kérdezted a bulit?
• A buli csak két óráig tartott, de én akkor és ott beleszerettem abba a lányba.
• Ezt eddig nem tudtam. Gondolom elhagyott a baleseted miatt, ezért nem láttam és hallottam róla.
• Valójában nem volt köztünk semmi. A buli után ő Kőbányára ment haza én meg a Józsefvárosba. Megpróbáltam utolérni de nem sikerült, elment a villamosa az orrom előtt.
• Miért nem szóltál? Még a címét is megadhattam volna.
• Mi értelme lett volna? A balesetem miatt egy jó ideig semmit se tudtam volna nyújtani neki.
• De utána se lett volna késő, még fiatalok voltunk mindannyian.
• Tudod, hogy a balesetem miatt mindenünket elvesztettük. Még a lakás bérlati jogát is elvették, mert nem tudtuk fizetni a számlákat. Mikor kijöttem a kórházból, egy szoba konyhát tudtunk csak bérelni a cigány gettó közepén. Hat év múlva tudtam csak lefizetni egy palit az önkormányzatnál, hogy megkapjam egy normális lakás bérleti jogát. Akkor meg már el is engedtem magamban a lányt. Azt se feledd, hogy akkoriban bármelyik barátunk szerelmes lett, kinevettük.
• Talán még akkor se lett volna késő, simán megkereshettük volna.
• Te abból indulsz ki, hogy ő is úgy érzett irántam mint én iránta. Valljuk be, hogy erre szinte semmi esély se volt. Ha megkeresem, mit mondhattam volna neki? Egyszerűen csak egy kényelmetlen helyzetet teremtettem volna, vagy ami még rosszabb: megijesztem. Voltam én már szerelmes máskor is és idővel kivertem a fejemből minden lányt.
• Megértelek, de nem értem, hogy akkor ezt most miért mondtad el.
• Mert még mindig őt szeretem. Ő az egyetlen, akit nem tudtam elfelejteni, és már nem is akarok. Huszonnyolc évembe telt, de megtaláltam.
• Az nagyon sok idő. Miért nem mondtad ezt el nekem már akkor, mikor megtaláltad?
• Mert nem lett volna értelme. Tulajdonképpen soha nem is akartam beszélni róla.
• Akkor most mi változott?
• Semmi, egyszerűen csak ki akartam beszélni magamból.
• Még mindig nem értem, miért nem akartál kapcsolatot kezdeményezni vele?
• Eleinte nem tudtam volna adni neki semmit. Mire összeszedtem magam, utolértem a saját életemet és emberhez méltón élhettem, már nem lett volna kivel kapcsolatot létesíteni.
• Mi történt?
• Férjhez ment és szült két lányt, akik mára már felnőttek.
• Ez nem indok, te is tudod, nem láthatsz bele az életébe, akár szenvedhet is egy rossz kapcsolatban.
• Már megint egy síkban gondolkozol. Ugyan mi értelme lenne kapcsolatba lépnem vele? Én sem vagyok az, aki negyven éve voltam és ő sem az. Én egy aranyos, kedvesen naiv és gyönyörű lányba lettem szerelmes, de az a lány már harminchét éve nem létezik. Már csak az emlékezetemben él és ott legalább mindig szép, aranyos, kedves és naiv lány marad. Kétlem, hogy ma bármi működhetne közöttünk. Én azt a lányt keresném benne aki régen volt, de félek, sosem találnám meg. De mégis mit mondhatnák neki: Szia! Harminchét éve szeretlek és jöttem szétverni a családodat?!

A párbeszédet itt befejezném, a részletes mélyreható beszélgetésünk már túl személyes.

A barátom mindig is magányos farkas volt, sosem volt még élettársa sem, de ennek ellenére van egy fia, akivel mindig is tartotta a kapcsolatot. Vagyis próbált teljes életet élni és egyáltalán nem biztos, hogy nem a gyerekkori traumái miatt nem sikerült megtalálnia élete párját és mellette a boldogságot.

Nem tudhatom biztosan, de a szívem mélyén úgy érzem, hogy nem kevés férfi társunk élhet át hasonlóan mély fájdalmas, és egyben örömöt is jelentő megrendítően mély érzelmeket, amelyek együttesét inkább szenvedésként jellemezném.

Lehet, persze vesztesnek kikiáltani, és vesztett is nagyon sokat, de ha létezik olyan ember, aki képes szépen veszteni akkor az ő. Mély érzelmei ellenére is megtartotta a józan ítélőképességét, és nem tett semmit, amivel megijeszthetné élete szerelmét, vagy esetleg egy zaklatási ügyet zúdíthatna a saját fejére. Persze hibázott is, hisz egész életében abból indult ki, hogy mit tudna adni a másiknak, és ez pont olyan „egysíkú” gondolkozás, mint ami nálam is megfigyelhető a párbeszédben.

Remélem sikerült legalább néhány hölggyel megértetni, hogy a férfiaknak is vannak érzelmeik, és nem is gyengék, de képesek vagyunk ezeken felülkerekedni akár egy életen át is.

Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy a barátom hibázott – e, és ha igen, miben és mi mást tehetett volna, de remélem, többen lesznek akik a hibáztatás helyett inkább a tanulságot vonják le, és adják tovább a következő férfi generációnak.