A Budapest Pride minden évben visszatérő esemény, amely a nyugati világban már megszokott módon az elfogadás és a sokszínűség jegyében kerül megrendezésre. A rendezvény célja hivatalosan az, hogy felhívja a figyelmet az LMBTQ-közösségek jogaira és társadalmi láthatóságára. Ugyanakkor egy konzervatív szemszögből nézve felmerül a kérdés: vajon mindez valóban a szabadságról és egyenlőségről szól, vagy már egy ideje túlléptünk egy egészséges határon?
A legnagyobb aggodalom sokunkban nem is azzal kapcsolatban merül fel, hogy felnőtt emberek miként élik az életüket – hanem azzal, hogy milyen értékek és példák kerülnek a nyilvánosság elé, és ezek hogyan hatnak a gyerekek fejlődésére, identitására és biztonságérzetére. A gyerekek – legyenek heteró vagy meleg szülők gyermekei – még alakulóban lévő, érzékeny személyiségek. Amit látnak, amit normalizálunk előttük, az formálja a világképüket. Ezért fontos volna különbséget tenni: mi való valóban közösségi térbe, és mi az, amit jobb volna intimebb, zártabb keretek között megélni.
A Pride-on megjelenő fesztiválszerű, szexuálisan túlfűtött, provokatív elemek nem csupán zavarba ejtőek lehetnek egy átlagos járókelő számára, hanem alkalmatlanok arra is, hogy gyerekek szeme láttára zajljanak. A meztelen testek, bőrszerkók, korhatáros performanszok vagy vulgáris jelszavak nem az elfogadás irányába mutatnak, hanem inkább egyfajta erőszakos nyomásgyakorlásként hatnak: mintha nem volna elég a jogegyenlőség, az elfogadás, hanem kötelező lenne az azonosulás is.
Ez nem szabadság, hanem kulturális térfoglalás.
Nem tagadható, hogy az LMBTQ-közösségben is élnek olyan emberek, akik valóban a saját helyüket keresik a világban, és nem akarnak mást, csak méltósággal élni. Ez teljesen érthető és tiszteletre méltó cél. A baj ott kezdődik, amikor ezt a törekvést olyan politikai és ideológiai mozgalmak használják fel, amelyek már nem a jogokért, hanem a normák átírásáért küzdenek – különösen a nemi szerepek és identitás kérdésében.
A gyermekek körében terjedő genderideológiai nevelési kísérletek, vagy az olyan iskolai programok, amelyek a szexuális önkifejezést már egészen kiskorban tematizálják, súlyos következményekkel járhatnak. Egy konzervatív társadalom nem gyűlölködik, de nem is relativizálja a gyerekek védelmét. Ez a mi felelősségünk – szülőké, tanároké, felnőtteké.
Sokan azt mondják: “A szeretet nem ismer határokat.” Ez igaz lehet. De a nevelésnek, a példamutatásnak és a közösségi normáknak igenis kell, hogy legyenek határai. Mert ha minden határt ledöntünk a nyitottság nevében, akkor pont azokat veszítjük el, akiket a legjobban szeretnénk megóvni: a gyermekeinket.
A Budapest Pride tehát lehetne egy valóban méltóságteljes felvonulás is – ahol az üzenet nem a botrány, nem a provokáció, hanem a közös emberi méltóság. Amíg azonban a radikalizmus, a politikai nyomásgyakorlás és a gyerekek nevében történő ideológiai kísérletezés határozza meg az esemény arculatát, addig sokan, köztük jó szándékú, nyitott emberek is, kénytelenek kritikát megfogalmazni.
Ez nem gyűlölet. Ez felelősség.
Az a baj, hogy ezzel a normális homoszexuálisoknak (a többségüknek) ártanak a legtöbbet…
A buzulás nem normális.
Nem tudom mennyi félmeztelen test és vulgaritás esik meg a Pride-on, de a kritikusok jöjjenek le vidékre egy átlag kisvárosba, faluba, de elég ha BP bizonyos gócpontjait meglátogatják és ott biztosíthatom hogy találkoznak félmeztelen testekkel, vulgaritással. Sőt a Pride-ot el tudom kerülni de ezeket a hétköznapi helyeket nem. Mivel egy ilyen esemény rendőrökkel van biztosítva így adott esetben feljelentést lehet tenni közszemérem sértésért.
Nem pártolom a Pride-ot, de őszintén szólva nem éri el a probléma ingerküszöböm hogy nagy többségében tök átlagosnak kinéző, színes ruhákban és zászlókkal vonuló békés tömeggel foglalkozzak.
Aki félmeztelenül járkál az utcán az buzi.
Szeretem az ilyen hamis általánosításokat. Éltem én Budapesten és jelenleg is egy kis faluban élek. Na pont itt vidéken nem látni még félmeztelen embereket sem kivéve 1-2 beltenyésztett migránst. A 40 feletti férfiak például még rövidnadrágban sem mutatkoznak az utcán. Legfeljebb akkor látni félmeztelen férfiakat ha az utcán sétálva benézek a kerítésen át mások portájára. Budapesten is leginkább az anyjuk hasában lebarnultak mutatkoznak félmeztelenül.
Ezzel szemben viszont a nők öltözködése már önmagában is szexuális zaklatásnak nevezhető. Persze férfiként én is meglesem még az olyan fiatal nőket is akik, majdhogynem az unokáim lehetnének de vannak bőven kövér és korosodó nők is kirívó öltözékben ami már messze nem gusztusos. De még a fiatal és szép nők esetében is legfeljebb akkor vágyok a látványuk által kiváltott nemi izgalomra ha éppen ott és akkor van mellettem egy nő akit a magamévá is tehetek.
Ami meg a Pride-ot illeti pont olyan természetellenes mint azok akik magukat “másnak” tartják. Félreértés ne essék, az állatvilágban is vannak “mások” csak azokat a normális egyedek szó szerint kiközösítik. Most lehet mondani, hogy mi értelmes emberként ne tegyünk ilyet de az még nem jelenti azt, hogy népszerűsíteni vagy épp ünnepelni kellene őket.
Magam is egy apró zsákfaluban lakom, teljesen igaz a megállapítás. Félmeztelen férfiembert max. a saját udvarában látsz, ha látsz, amikor pl. nyírja a füvet, vagy valami nehezebb fizikai munkát végez a hőségben. De ez is ritka, lassan mindenki megtanulja, hogy a Nap ereje már nem olyan, mint régen volt. És most, hogy mondod, nekem is feltűnt, hogy pl. nekem még rövidnadrágom sincs. :-] Pedig még csak most leszek 40, na mindegy is.
Valóban a nők öltözködése az, ami ezen a téren szót érdemelne, de szerintem felesleges itt most belemenni, úgy se mi ketten váltjuk meg a világot, mert alapvető szemléletváltásra lenne szükség.
Üdv!