A Budapest Pride minden évben visszatérő esemény, amely a nyugati világban már megszokott módon az elfogadás és a sokszínűség jegyében kerül megrendezésre. A rendezvény célja hivatalosan az, hogy felhívja a figyelmet az LMBTQ-közösségek jogaira és társadalmi láthatóságára. Ugyanakkor egy konzervatív szemszögből nézve felmerül a kérdés: vajon mindez valóban a szabadságról és egyenlőségről szól, vagy már egy ideje túlléptünk egy egészséges határon?
A legnagyobb aggodalom sokunkban nem is azzal kapcsolatban merül fel, hogy felnőtt emberek miként élik az életüket – hanem azzal, hogy milyen értékek és példák kerülnek a nyilvánosság elé, és ezek hogyan hatnak a gyerekek fejlődésére, identitására és biztonságérzetére. A gyerekek – legyenek heteró vagy meleg szülők gyermekei – még alakulóban lévő, érzékeny személyiségek. Amit látnak, amit normalizálunk előttük, az formálja a világképüket. Ezért fontos volna különbséget tenni: mi való valóban közösségi térbe, és mi az, amit jobb volna intimebb, zártabb keretek között megélni.
A Pride-on megjelenő fesztiválszerű, szexuálisan túlfűtött, provokatív elemek nem csupán zavarba ejtőek lehetnek egy átlagos járókelő számára, hanem alkalmatlanok arra is, hogy gyerekek szeme láttára zajljanak. A meztelen testek, bőrszerkók, korhatáros performanszok vagy vulgáris jelszavak nem az elfogadás irányába mutatnak, hanem inkább egyfajta erőszakos nyomásgyakorlásként hatnak: mintha nem volna elég a jogegyenlőség, az elfogadás, hanem kötelező lenne az azonosulás is.
Ez nem szabadság, hanem kulturális térfoglalás.
Nem tagadható, hogy az LMBTQ-közösségben is élnek olyan emberek, akik valóban a saját helyüket keresik a világban, és nem akarnak mást, csak méltósággal élni. Ez teljesen érthető és tiszteletre méltó cél. A baj ott kezdődik, amikor ezt a törekvést olyan politikai és ideológiai mozgalmak használják fel, amelyek már nem a jogokért, hanem a normák átírásáért küzdenek – különösen a nemi szerepek és identitás kérdésében.
A gyermekek körében terjedő genderideológiai nevelési kísérletek, vagy az olyan iskolai programok, amelyek a szexuális önkifejezést már egészen kiskorban tematizálják, súlyos következményekkel járhatnak. Egy konzervatív társadalom nem gyűlölködik, de nem is relativizálja a gyerekek védelmét. Ez a mi felelősségünk – szülőké, tanároké, felnőtteké.
Sokan azt mondják: “A szeretet nem ismer határokat.” Ez igaz lehet. De a nevelésnek, a példamutatásnak és a közösségi normáknak igenis kell, hogy legyenek határai. Mert ha minden határt ledöntünk a nyitottság nevében, akkor pont azokat veszítjük el, akiket a legjobban szeretnénk megóvni: a gyermekeinket.
A Budapest Pride tehát lehetne egy valóban méltóságteljes felvonulás is – ahol az üzenet nem a botrány, nem a provokáció, hanem a közös emberi méltóság. Amíg azonban a radikalizmus, a politikai nyomásgyakorlás és a gyerekek nevében történő ideológiai kísérletezés határozza meg az esemény arculatát, addig sokan, köztük jó szándékú, nyitott emberek is, kénytelenek kritikát megfogalmazni.
Ez nem gyűlölet. Ez felelősség.
Az a baj, hogy ezzel a normális homoszexuálisoknak (a többségüknek) ártanak a legtöbbet…
Nem tudom mennyi félmeztelen test és vulgaritás esik meg a Pride-on, de a kritikusok jöjjenek le vidékre egy átlag kisvárosba, faluba, de elég ha BP bizonyos gócpontjait meglátogatják és ott biztosíthatom hogy találkoznak félmeztelen testekkel, vulgaritással. Sőt a Pride-ot el tudom kerülni de ezeket a hétköznapi helyeket nem. Mivel egy ilyen esemény rendőrökkel van biztosítva így adott esetben feljelentést lehet tenni közszemérem sértésért.
Nem pártolom a Pride-ot, de őszintén szólva nem éri el a probléma ingerküszöböm hogy nagy többségében tök átlagosnak kinéző, színes ruhákban és zászlókkal vonuló békés tömeggel foglalkozzak.