Ha a férfiak is számítanának, összeomlana a női áldozatnarratíva?

A közéletben és a médiában szinte minden nap találkozunk a nők problémáinak tárgyalásával. A bérkülönbség, a munkahelyi szexizmus, a női testképre nehezedő nyomás – mind gyakori és legitim téma. Ám feltűnő, mennyire ritkán kerülnek elő a férfiak problémái. Vajon miért? És vajon nem arról van-e szó, hogy ha a férfiak problémái is ugyanilyen hangsúllyal jelennének meg, az óhatatlanul relativizálná a női gondok súlyát?

A nők problémái mindenhol „láthatóak” – a férfiaké sehol

A társadalmi párbeszédben mintha a férfiak nehézségei „láthatatlanok” lennének.

• A férfiak rövidebb ideig élnek.

• Gyakrabban lesznek hajléktalanok.

• Ők töltik meg a börtönöket.

• Ők az öngyilkosságok többségi elkövetői.

• Ők azok, akiket válás után sokszor elidegenítenek a gyerekeiktől.

Ezek a problémák rendszerszinten jelen vannak, mégis alig kerülnek szóba. Sőt, ha valaki felhozza őket, azonnal elhangzik: „na de a nők is…” – mintha csak akkor lenne érték férfiproblémákról beszélni, ha az rögtön a nők szenvedéstörténetéhez van mérve.

Vajon a férfiak problémái veszélyt jelentenek a női narratívára?

Ez felvet egy kényelmetlen kérdést: talán azért nem beszélünk férfiproblémákról, mert azok relativizálhatnák a nők problémáit?

Ha kiderülne, hogy a férfiak is szenvednek, hogy ők is hátrányokat élnek meg, akkor a „nők az örök áldozatok” képe meginogna. Pedig logikusan végiggondolva a női problémák nem lennének kevésbé komolyak attól, ha közben a férfiak nehézségeiről is nyíltan beszélnénk. A valóságban inkább arról van szó, hogy mindenkinek a problémái számítanak.

Mégis, a közbeszédben egy hierarchia épült ki: a női gondok elsőrendűek, a férfiaké másodlagosak.

A legnagyobb tabuk egyike: a válás utáni elidegenítés

Különösen érzékeny pont a válás utáni szülő-gyerek kapcsolat kérdése. A statisztikák világosan mutatják: a bírósági gyakorlat sokszor automatikusan az anyáknak kedvez, és az apák kapcsolata gyermekeikkel sérül vagy megszakad. Ez nem „apafájdalom” csupán, hanem a jövő generációját érintő ügy.

Egy gyereknek joga lenne mindkét szülő szeretetéhez. Mégis, hány és hány esetben halljuk, hogy az anya elidegeníti az apától a gyermeket, hogy a bíróságok hónapokig vagy évekig húzzák a döntést, hogy a gyerekek végül apátlanul nőnek fel. És mit mond erre a társadalom? Legtöbbször semmit.

Miért nem számít a férfiak hangja?

A válasz egyszerű és fájdalmas: mert a férfiak gondjai nem illenek a bevett áldozat-narratívába. Mert ha látnánk, hogy a férfiakat is sújtja diszkrimináció, akkor nem lehetne többé egyetlen irányból leírni az igazságtalanságot.

Ezért hallgatják el, ezért kerül háttérbe. De ettől még a probléma nem szűnik meg. Csak a társadalom lesz őszintétlenebb, a férfiak pedig egyre frusztráltabbak.

A következő generáció érdekében

Lehet vitatkozni azon, hogy melyik nemnek nehezebb. Lehet egymást túllicitálni a sérelmekben. De egy dolgot nem lehet tagadni: ha a férfiak problémái továbbra sem kapnak hangot, akkor a következő generáció is sérülni fog.

A gyerekeknek szükségük van apákra. A férfiaknak szükségük van megbecsülésre. És a társadalomnak szüksége van arra, hogy ne csak az egyik nem problémáit vegye komolyan.