Bevezető:
Van egy típusú férfi, akiről soha senki nem beszél. Aki nem posztol magáról, nem kér figyelmet, nem keres kifogást. Csak teszi a dolgát. Ő tartja a világot — miközben senki sem tartja őt.
Mindig ott van.
A háttérben. A falnál, amelyhez mások támaszkodnak. Ő az, aki felemel, megjavít, elintéz, megnyugtat. Aki csendben figyel, és ha baj van, azonnal cselekszik. Nem kér semmit, nem hívja fel magára a figyelmet, csak teszi a dolgát.
Ő a férfi, aki tart.
Tartja a családot, a barátokat, a világot.
A munkahelyen ő az, aki még akkor is bejön, amikor más már feladta. Otthon ő az, aki észrevétlenül működteti a mindennapokat: elviszi a gyereket, megjavítja a csapot, elintézi a csekket, meghallgatja a párját. És közben senki sem kérdezi meg tőle:
„És te hogy vagy?”
A férfiak többsége nem azért hallgat, mert nincsenek érzései. Azért hallgat, mert megszokta, hogy a saját fájdalma nem számít. Mert gyerekként azt tanulta: „Ne sírj!” – és felnőttként is ezt hallja, csak finomabban megfogalmazva.
A társadalom elvárja tőle, hogy bírja, hogy mindig legyen erős, hogy oldja meg. De ha mindig csak tartasz, és senki sem tart meg téged, egy idő után belülről üresedsz ki.
A férfi, aki soha nem panaszkodik, nem feltétlenül hős — lehet, hogy csak nincs, aki meghallgassa.
És ez az, amiért ma annyi férfi fáradt, kiégett, elnémult. Nem a munka ölte meg bennük a lelket, hanem az érzés, hogy nincsenek láthatóvá téve.
Pedig a férfi is ember.
A férfi is vágyik arra, hogy valaki ránézzen és azt mondja: „Köszönöm.”
Nem a pénzért, nem a teljesítményért, hanem azért, mert ott van. Mert hűséges, mert kitart, mert áll.
És ha egyszer az a férfi, aki eddig tartott mindenkit, végül összeesik — a világ körülötte hirtelen megroppan. Mert nem volt senki, aki visszatartsa.
A társadalmi párbeszédben az ilyen férfi szinte sosem kap helyet.
A nyilvánosságban mindig az ellentéte kerül előtérbe: a felelőtlen, önző, nárcisztikus férfi, aki elárul, aki bánt, aki nem vállal.
A csendes, hűséges férfi, aki nap mint nap helytáll, láthatatlan marad.
Pedig ha megszólalhatna, sok férfi ismerne magára benne.
Ők azok, akik nem kérnek tapsot, csak egy pillantást, ami azt üzeni: „Látlak.”
Ezért kell ma újra megtanulnunk férfiként, hogyan kérjünk és hogyan fogadjunk el támaszt.
Nem gyengeség kimondani, hogy néha nekünk is szükségünk van valakire.
A gyenge férfi nem az, aki sír — hanem az, aki nem mer segítséget kérni.
A valóban erős férfi tudja: a tartás nem az önfeláldozásban van, hanem a kapcsolódásban.
Zárókérdés:
Te kinek vagy a támasza — és van-e, aki megtart téged?
Bölcs gondolatok. Azt hiszem én igazán szerencsés vagyok. A feleségem mindig kimondja és kimutatja a háláját azért amit a családért teszek, miként én is neki.
Számomra ez természetes és eddig nem is gondoltam arra, hogy lehetnek férfiak akinek ez kimarad az életéből. Azt természetesen tudtam, sőt a saját bőrömön is megtapasztalom, hogy a társadalom számára nem is létezünk de ez engem nem is igazán érdekelt mert kárpótolt a család.