– A férfi méltósága sorozat része –
Sokszor hallani, hogy a férfiak és a nők másképp élnek meg dolgokat. Hogy a férfi inkább elzárkózik, a nő meg kibeszéli magából. Hogy a férfi tettekkel dolgozza fel a fájdalmát, a nő pedig szavakkal. Van benne igazság – de csak részben. A különbségek sokkal inkább az odavezető útban rejlenek, mint magában az élményben.
Amikor egy férfi végre eljut oda, hogy őszintén beszéljen arról, ami fáj neki, sokszor ugyanolyan mélységgel és érzékenységgel teszi, mint bármelyik nő. Csak ritkábban jut el idáig, mert az út tele van akadályokkal. Társadalmi elvárásokkal, beidegződésekkel, szégyennel. A fiúgyermeknek sokszor már kiskorától azt tanítják, hogy „ne sírj”, „ne mutasd a gyengeséget”, „légy kemény”. Ezzel pedig azt is megtanulja, hogy az érzései veszélyesek – mert elveszik tőlük a méltóságát.
Pedig az érzések nem ellenségek. És nem nőknek való „luxus”. Az érzések iránytűk, amelyek megmutatják, merre vagyunk még emberek.
A nők sem születnek nyitottabbnak, csak több teret kapnak az érzelmeikhez. A közösség, a barátnők, a család, a kultúra is segíti őket abban, hogy kimondják, mi történik bennük. A férfiak viszont gyakran egyedül maradnak az élményeikkel, mert nincsenek hozzájuk szavak, nincsenek biztonságos terek, ahol beszélhetnének róluk. Pedig amikor ez a tér megteremtődik – például egy férfikörben, egy baráti beszélgetésben, vagy akár egy terápiás folyamatban – a hasonlóság szinte sokkoló.
A veszteség fájdalma, a félelem, a szégyen, a bizonytalanság, a szeretet utáni vágy – mindez nemtől függetlenül emberi. A különbség csak az, hogyan tanultuk meg viselni.
Van, aki könnyekben oldja fel, van, aki csendben ül vele, és csak évek múlva meri kimondani. Van, aki a tettekben találja meg a feloldást, és van, aki egy ölelésben. De a lényeg ugyanaz: el kell jutni odáig, hogy ne akarjuk legyőzni az érzést, hanem megértsük.
A férfi és a nő tehát nem az érzelmi mélységben különböznek, hanem az útvonalban, amit bejárnak odáig, hogy szembe tudjanak nézni vele. A nők gyakran megtanulják, hogy a sebezhetőség erő, a férfiaknak viszont most kell újra megtanulniuk ugyanezt.
És ha egyszer megtanulják, a különbség elolvad. Mert az őszinte emberi megélés, az érzelmi bátorság és a kimondott szó nem férfi vagy női dolog – hanem emberi.
Tegyük fel magunknak a kérdést:
Mi lenne, ha nem az alapján ítélnénk, ki hogyan érez, hanem azon mérnénk az érettséget, ki meri kimondani, amit érez?
A magam részéről ezzel nem teljesen tudok egyetérteni. Vannak olyan férfi problémák amik olyan komolyak, hogy nem lehet bent tartani és fejben megoldani. Ha ezt egy nővel osszuk meg annak veszekedés, gúnyolódását és sértegetés lesz a vége, ha nem akkor mikor beszélünk róla, akkor egy későbbi veszekedés alkalmával. Férfiakkal sem lehet megbeszélni hisz annak meg kinevetés lesz a vége. Marad a pszichológus annak akinek van rá pénze.
Amúgy szerintem a férfiak képesek önállóan, fejben feldolgozni az érzéseiket és a problémáikat közel száz százalékban.
Ezzel szemben a nők erre teljes mértékben képtelenek. Sőt a nőknek az is kevés, hogy egy embernek csak egyszer adja ki a problémáit, inkább száz embernek ezerszer.
Nem elég a férfiaknak megtanúlni kimondani a problémákat. Előbb a nőknek kell elfogadniuk, hogy a férfiaknak is vannak problémáik. Ameddig a nők ezt nem képesek elfogadni addig csak “belerúgnak” abba a férfiba aki kimeri mondani mi fáj neki. Azon nők sem tudják elfogadni a férfiak gondjait akik amúgy nagy hangon kritizálják a férfiakat a hallgatásuk miatt.
Talán azzal lehetne elérni valamit, ha egyre több férfi vállalná fel akár nyilvánosan a problémáit vállalva annak minden negatív és pozitív következményét. Egy kritikus tömeg után változna a közvélemény. Amúgy nagyon jó a hozzászólásod, tetszettek a gondolataid.
Ezzel így ebben a formában egyetértek, de gyakorlatilag kivitelezhetetlen.
A teljes nyilvánosság szinte elérhetetlen egy férfi számára. Szinte mindenhol a szerkesztők olyan feminizálódott nők akik zsigerből elutasítják a férfiak problémáit, fájdalmait. Persze nem lehetetlen a dolog de tömegével eljutni a nyilvánosság elé lehetetlenség. Ha pedig fokozatos adagolás történik, az emberi tragédiákba fog fulladni.
Ha egy férfi a nyilvánosság elé kerül, a nők és a nőket kiszolgáló médiák válogatott sértésekkel készítik ki. Gyakorlatilag tönkre tesznek egy embert teljesen, ennek hatására pedig még a barátok és családtagok is elfordúlnak, hogy ne ők legyenek a következő célpont.
A következő férfi kikészítését meg eleve így kezdenék: Ugye emlékszünk a korábbi esetre amiről kiderült miféle ember volt. (és itt elhangzanának azok a sértegetések mint tények)
Természetesen lehetne előre lépni de ahhoz olyan sok idő kell, hogy addig életek és családok százait tennék tönkre, gyakorlatilag maguk a nők. Valójában a híres női empátia csak a gyerekek felé és azon nők felé nyílvánul meg akit kedvelnek, a férfiak ebbe nem férnek bele. Arról nem is beszélve, hogy az sem bíztos, hogy az unokáink felnőtt koráig lesz bármiféle javulás.
Jólesik, hogy tetszenek a gondolataim de ezek nem is léteznének a te gondolataid nélkül. Ez egyszerű hatás, kölcsönhatás.
Nagyon jónak szoktam tartani az írásaidat és gondolataidat, de néha a nagyon pesszimista és a nagyon optimista között csapongsz.
Persze azt is tudom, hogy én meg inkább csak pesszimista vagyok. Én mindig a legrosszabbra készülök és sajnos mindig az jön be.
A fájdalom az tényleg nem nemi kérdés – de az annak megélése, az nagyon is nemtől függő.
Nem véleményem, hanem tapasztalatom.
Amit az írás végén kérdeztél , hogy mi lenne ha azon mérnénk az érettséget hogy ki meri kimondani amit érez.. hm.
Szerintem akkor már négy-ötévesek is minősülnének érettnek.
Még annyit mondj meg kérlek, hogy mit számítana az az érettség? Választható lenne országgyűlési képviselőnek? Teherbe eshetne és életet adhatna ? Ölhetne másik embert ?
Az írás többi részéről :
Elhiszem hogy lehetséges nőként megélnie a fájdalmait egy hímnemű embernek is.
Egyedül.
Akkor nem vár el tőle senki semmit.
Ha van elvárás, akkor neki el kell döntenie hogy akar-e.. hm.. hogy ezen az áron akar-e annak látszani akinek őt látják.
Az utolsó előtti bekezdés hibája :
A sebezhetőség erő.. igen, akkor ha van olyan erőtulajdonos aki meg akarja védeni a gyenge sebezhetőt.
Még csak az kéne hogy a hímnemű embereknek meg KELL -jen tanulniuk hogy a sebezhetőségük érdek-érvényesítési képesség.. kijalófax védené meg őket minden bajtól és veszélytől ? A férjeik ?
És ha egyszer megtanulják.. akkor halálukig.. vagyis amíg el nem fordulnak attól a tudástól, addíg csak hímnemű emberek lesznek.
Elgondolkodtató, amit írsz… Lehetünk-e hiteles férfiak, ha nyitunk az érzések, a kommunikáció és a fájdalom kifejezése felé. A szerepeinket tudjuk-e működtetni így? Védelmezni, támasznak lenni. Hát igen, talán tényleg le kell mondani róla, hogy a párunk “barátnői” legyünk, legyünk inkább a Férfi mellette.
Miként az írásodban is benne van “a férfi méltósága”.
Ha feladjuk azt a férfi mivoltunkat ami kell a nőknek nem lehetünk többé férfiak de még egy nő partnere sem, hosszú távon biztos nem.
Tudom és értem a nők elvárásait a férfiak érzelmeivel kapcsolatban. Azonban ha csak az elmúlt ötven évet nézem, van párszáz női elvárás ami megvalósult és csak akkor jöttek rá a nők, hogy ők nem ezt akarták.
Nem a nők felé kell nyítnunk hanem nagyapáink és dédapáink felé, ők képviselik azt a férfit aki tényleg kell a nőknek.
Igen, de… Jogos amit írsz, de legalább önmaga felé nyitnia kell a férfiaknak szerintem. Az tényleg nem jó, ha a problémáira csak legyint, hogy ő kemény, elviseli. Legalább magának ismerje be és akár kérjen segítséget is. Lehet, hogy nem jó ötlet az asszony válán sírni, de akkor sírjon egyedül az erdőben, vagy a barátaival, férfikörben, stb. Ezen viszont tényleg sok múlhat. Öcsém apósa egy csonttöréssel pl. addig nem ment orvoshoz, hogy végül összeforrt de rosszul.
Amelyik férfinak nem tanítják meg gyerekkorában hogy ne sírjon, ne mutasson gyengeséget az majd az élettől tanulja meg sokkal keserűbb módon.
Most olvasok egy könyvet egy női pszichológustól 18 férfi vall benne a veszteségeiről. Nagyon tetszik, meg lám van erre igény, a könyv ihlette a fenti cikket is. Volt aki azzal utasította vissza a felkérést, hogy sokszor az ilyen megnyílást a férfi ellen használják, az olyan egyszerű eseteket már meg sem említi, hogy “csak” nem értik meg, nem fogadják el, és kifejezetten el is utasíthatják, egy amúgy nagyon érzékeny helyzetben.
Természetesen érthető, hogy a férfiak részéről is vannak olyan problémák, fájdalmak amiket jó lenne kibeszélni. A feminista narratíva szerint a férfiak gyávák akik nem képesek szembenézni a problémáikkal, sőt beismerni sem képesek azokat. A valóság ezzel szemben az, hogy a társadalom és azon belül maguk a nők nem képesek elviselni, hogy nem csak nekik vannak fájdalmaik. Azért reagálnak “támadással” ha egy férfi beszél a fájdalmairól mert képtelenek elfogadni a tényt, hogy a férfi is ember. Emiatt minden férfi megtanulta fejben feldolgozni a problémáit és csendben tűrni. Amerikában jobb a férfiak helyzete hísz tízből nyolc ember rendszeresen jár pszichológushoz, a férfiak is oda viszik a problémáikat. Azonban itt nálunk ez nem divat, eleve őrültnek tartják azt aki pszichológushoz jár és a társadalmunknak legfeljebb a tíz százaléka képes megfizetni. Pedig szép hazánkban az egyik legnagyobb probléma pont az, hogy az emberek nem látják értelmét a munkának hisz nem képesek az életben egyről a kettőre jutni. Ez a probléma a nők számára egyszerű, majd keresnek egy férfit aki megoldja, ha szerencséjük van találnak, és van rá legalább egy százalék esélyük. Ezzel szemben a férfiak számára a probléma feldolgozhatatlan és megoldhatatlan miközben a nők és a teljes társadalom is hibáztatja. Valóságos hadjáratot indítanak a nők ha egy férfi ezt bárkivel is megakarja beszélni. Marad a pszichológus de nincs rá keret.
Igen lenne igény arra, hogy a férfiak is beszélhessenek a fájdalmaikról és a problémáikról de ezt elsősorban a nők nem képesek elfogadni, a baráti beszélgetéseknél meg csak felidegesítik egymást a haverok mert mind ugyanazokkal a problémákkal küzdenek.
No, majd a kaolázáson meglátjuk, idegesítjük-e egymást. ;-)