Szegényszag

Van egy pont, ahol a segítség egzotikuma véget ér. Ahol a „majd segítünk nektek” lelkesedés helyét átveszi valami egészen más: a szegénység szaga. Amitől megfeszül a tekintet, megváltozik a hang, és hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lesz.

Amikor valaki bajba kerül – igazán, mélyen, megkerülhetetlenül – eleinte sokan mellé állnak. Őszintén. Szeretetből. Tenyerükből adják a reményt. De ahogy telnek a hónapok, és kiderül, hogy nagyobb a baj, mint elsőre látszott, szépen lassan elmaradnak. Nem rosszindulatból. Egyszerűen csak addig segítenek, amíg a segítség könnyű. Amíg nem kerül túl sok időbe, túl sok érzelembe, túl nagy szembenézésbe. Amíg még egzotikum van benne.

Aztán egyszer csak elillan. És marad helyette a „szegényszag”. A teher. A félelem, hogy „hátha rajtam marad”. Ilyenkor a legtöbben hátrébb lépnek. Nem azért, mert rosszak. Hanem mert gyengék. Kevesen bírják el a hosszú távú hűséget. A reményhez erő kell. A kitartáshoz állóképesség. Ahhoz pedig, hogy végignézd, hogyan küzd valaki napról napra a felszín felé – szemben az árral – olyan ember kell, aki már volt lent. Ott, ahol nem egzotikus a sötét, hanem ismerős.

Azért tart ki az, aki még mindig itt van. Mert volt már ilyen szaga. Mert felismeri a mozdulatokban a saját múltját. Mert tudja, hogy amit most lát, az nem a vég, hanem úszás. Felfelé. Lassan, csúnyán, néha kapkodva  de felfelé.

És eljön a nap, amikor kibukkansz a felszínre. Először csak levegőt veszel. Aztán körbenézel. És belátod: azok, akik akkor elfordultak, nem rosszak. Csak nem a te embereid. És ez így van rendben.

A Tresch-esszék középpontjában Tresch Milán áll. Esszéit Miáln Tresch & Co. néven jegyzi.

Ő írja ezeket a szövegeket – a saját korosztálya ösztöneivel – úgy, hogy mögötte ott áll az apja tapasztalata és mindaz a tudás, amit a nagyapja hagyott rá. A nagyapa már nincs köztünk, de a szemlélete, a munkához való viszonyulása és a lényeglátása ma is része annak, ahogyan Milán látja a világot.

​Van még valaki, akit itt külön meg kell nevezni: Tresch Edó, Milán édesanyja. Ő adta azt az érzelmi tartást és emberi irányt, amely nélkül ez a hang ma nem így szólna. Csendes jelenléte ma is része ennek a történetnek.

A Tresch-esszé ezért három generáció összegzett tudásából születik, mégis egyetlen hangon szólal meg. A mondatok gyorsak, lényegre törők és őszinték; nincs körülírás, nincs díszítés, nincs mellébeszélés. A szövegek gyakran erős metaforákra épülnek – éhes ragadozó, szegényszag, a segítség egzotikuma – mert ezek mutatják meg a világ működését a maga nyers valóságában.

A Tresch-esszék célja egyszerű: kimondani azt, amit mások csak gondolnak.
Fiatal hang, mögötte egy család három generáción át formálódó tapasztalatával.

Ez a Tresch-esszé: valóság, túlélés és tisztánlátás – emberi hangon.

A Tresch – szövegek közös történetből születnek – Milán ír, Csabi, az apja mesél, Edó tart, a nagyapa figyel a sorok között.

www.mts-ch.com