"Vers" cimkével jelölt cikkek

Amikor elköszöntem, önfeledt dolgaikba merültek éppen a halkszavú fák, fecsegő forrásvizek, a veszendő nyájakon tűnődő rétek, és fent a sziklabérc zord tekintete, hófoltot dajkálgató dombhajlat álmán őrködött. Búcsúzóul, ints nekik… Mielőtt elmégy, nézd át, mi maradt… Vedd karodra azt a kiskosár tavaszt, amivel betoppantál hozzám huncut komolyan, és naponta kék kendőbe függönyözted a fekete űrt. Más értékem nem akad. A kertünkkel ne gondolj, legyen örökké, ami szemünkben maradt… Vigyázón égi táját, néha ránéz majd a Nap, cseréli mindig a virágokat, könnyű felejtéstakaróval betakargatja még egyszer, [...]

Kimennék veled az őserdőbe, sorsára hagynám ezt a világot, ha nem féltenélek nyilak mérgétől, halálvirágtól. Hidat, lélekvesztőt csomóznék, a folyamágon naphosszat rostálnánk a meddő szavakat, hogy tálcánkon csak színaranyat találjon az este, és szerelemről szó sem esne. Parazsat élesztő, szélhozó sötét gyújtana rózsákat arcodon, hogy szorosabban öleljünk, amíg átdübörögnek felettünk a csillagszekerek, és roskadó tüzünknél lépdelne majdan egy játszadozó gyerek, aki olyan, mint én, olyan, mint te, a terra incognita [...]